Célegyenesben a riói ötkarikás játékok

Publikálás dátuma
2016.04.28. 07:52
A legfontosabb időszak következik az olimpia szempontjából” – mondta Borkai Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke FOTÓ: SZAL
Kilencvenkilenc nap. Ennyi idő múlva elkezdődik a világ legnagyobb sporteseménye, a 2016-os riói olimpiai játékok. Jelenleg 122 magyar sportoló helye biztos Brazíliában, ám ez a szám a várakozások szerint átlépheti a 140 főt.

Kétszázhat ország. Tizenötezer sportoló. Ötszázezer szurkoló a helyszínen. Ötmilliárd ember a televízió képernyői előtt. Ez vár ránk kilencvenkilenc nap múlva, amikor elrajtol a 2016-os riói olimpiai. „A legfontosabb kilencvenkilenc nap következik. Egy sportoló életében ez nem nagy idő, az elkövetkezendő időszakban nekik már minden perc számít” – fogalmazott a tegnapi sajtótájékoztatón Borkai Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, aki elmondta: jelenleg 122 sportoló indulása biztos Rióban, ugyanakkor még számos sportágban harcolhatják ki a magyar versenyzők a szereplést. Mint azt jelezte, asztaliteniszben, atlétikában, birkózásban, evezésben, golfban, íjászatban, cselgáncsban, kajak-kenuban, hegyikerékpárban, műugrásban, ökölvívásban, öttusában, teniszben és tollaslabdában szerezhetnek még kvótát, így a magyar részvevők száma akár 140 fő is lehet.

„Most kezdtem az erőléti felkészülést, ami másfél hónapig tart. Ezt követően pedig az olimpiai ráhangolódás következik, ahol már a 75 kilogrammos ellenfeleimre koncentrálok majd – nyilatkozta lapunknak Harcsa Zoltán, aki jelenleg az egyetlen magyar ötkarikás induló ökölvívásban. – Úgy gondolom, nem én leszek az egyetlen magyar bokszoló Rióban, még legalább két embertől, Varga Miklóstól és Bacskai Balázstól várom, hogy kiharcolja az indulást.”

Tegnap megérkezett az olimpiai láng Brazíliába, ennek tiszteletére a világ számos fővárosában egy-egy híres épület a brazil színekbe, azaz zöldbe és sárgába borult. Budapesten a Lánchidat csodálhatták meg az emberek.

Ami pedig az éremesélyeinket illeti. Öt arany-, négy ezüst- és kilenc bronzérem megszerzését, s összesítésben a 18. helyet jósolja hazánknak a statisztikákkal foglalkozó Infostrada sports. Az ügynökség szerint Hosszú Katinka 200 és 400 méter vegyesen, a Vasbányai Henrik, Mike Róbert kenupáros 1000 méteren, a női kajaknégyes 500 méteren, valamint a Szabó Gabriella, Kozák Danuta kajakos duó 500 méteren győz. Második lesz az Infostrada szerint a kalapácsvető Pars Krisztián, Kozák Danuta egyesben 500 méteren, a férfi kajaknégyes 1000 méteren és a párbajtőröző Imre Géza. Bronzérem jut Vajda Attilának kenu 1000 méteren, a Tótka Sándor, Molnár Péter kajakpárosnak 200 méteren, Cseh Lászlónak 100 és 200 méter pillangóúszásban, Hosszúnak 200 méter háton, Gyurta Dánielnek 200 méter mellen, a férfi vízilabda-válogatottnak és a súlyemelő Nagy Péternek a plusz 105 kilogrammos kategóriában.

„Viccesek az ilyen elemzések – mondta a Népszavának Mike Róbert kenus, akit Vasbányai Henrik párjaként a dobogó legfelső fokára vár az Infostrada. – Nem foglalkozunk ilyenekkel, mi is aranyérmet várunk magunktól, így ez nem is rak ránk nagy terhet.” A világ- és Európa-bajnok kenus elmondta: nagyon szép helyen rendezik meg a kajak-kenu versenyeket. A vízzel azonban vannak kis problémák, ugyanis az utolsó 200 méteren mindössze hetven centiméteres a tó mélysége, ezen kívül még a szél okozhat nehézséget.

A sportoló nyilatkozott a sorozatos doppingbotrányokról is. „Aki tisztességesen készül, azt nem viseli meg. Azon gondolkodtam, hány olyan külföldi versenyző ellenfelem lehetett, aki tiltott szerekkel élt, s nem bukott meg. Megdöbbenve olvastam, hogy vannak olyan országok, ahol nem végzik el a különböző teszteket, mert nincs rá pénz. Az viszont megnyugvás számomra, hogy az elmúlt három évben Henrikkel tisztességesen szereztünk arany- és ezüstérmeket. Bízom benne, az olimpiai döntőbe nem jut be olyan, aki tiltott szert használ.” A doppinggal kapcsolatban Borkai Zsolt úgy fogalmazott: a zéró tolerancia elvét követve emelni fogják a vizsgálatok számok, s hozzátette, akik nem megengedett szerrel akarnak élni, azoknak nincs helye az olimpiai családban. „Minden lépésüket figyelni fogjuk, egy-egy ilyen eset le tudja járatni a magyar sportot és a mozgalmat, ez elleni pedig mindenkinek harcolnia kell” – mondta a MOB elnöke.

Még, vagy már csak 99 nap?

Mike Róbert (kenu): „Már csak. Nagyon várom már, persze addig még lesznek feladatok.”

Tóth Krisztián (cselgáncs): „Nehéz kérdés. Az arany középutat keresem. Nem mondom azt, hogy még 99 nap, de azt sem, már csak. Kilencvenkilenc nap van hátra, addig még rengeteg a teendő. Megpróbálom kiszűrni azokat a dolgokat, amik hátráltatnak, illetve erősíteni, amikben jó vagyok, s igyekszem majd a legjobb formámat nyújtani az ötkarikás játékokon.”

Lőrincz Viktor (birkózó), aki ma ünnepli 26. születésnapját: „Egyértelműen már csak. Nemrég beszélgettünk róla, s akkor még két év volt hátra Rióig, utána egy, s most 99 nap. Repül az idő. Eddig 19 aranyérmet gyűjtöttek a magyar birkózók az ötkarikás játékokon. Azt kérdezgetik tőlem, meglesz-e a huszadik. Remélem 21 lesz, és együtt állhatunk a dobogó legfelső fokán testvéremmel, az olimpiai ezüstérmes Tamással.”

Szerző

Bánatodban magad maradsz

Publikálás dátuma
2016.04.28. 07:45
Szavaz a kommuna: középen az idei berlini díjnyertes Trine Dyrholm, mellette jobbra a Szász János-filmekből ismert Ulrich Thomse
A kommuna címmel a 70-es évekbe visz vissza a dánok kétszeres Európa Filmdíj-nyertes rendezője, Thomas Vinterberg. A Születésnap óta a legjobb európaiak között számon tartott egykori Dogma-alapító ezúttal egy szokványos szerelmi háromszögtörténetet mond el nem szokványos körülmények közé ágyazva.

Lényeges az idő: ez a hetvenes évek, már túl az Európát felbolydító egyetemista lázadásokon, de már egy átformálódott, fiatalosabb szellemű Európában, ahol a film finom hangsúlyai szerint az egyén és a közösség egyaránt a szabadságnak egy állandó tágas formáját szeretné megvalósítani a magánéletben. A hetvenes években vagyunk és valahol Koppenhágában, egy szép, kastélyszerű épület sorsáról dönt férj és feleség. Erik leendő építészeket tanít az egyetemen, Anna országszerte ismert hírolvasó a televízióban.

A férj el akarja adni, a feleség inkább meg akarja hívni néhány barátjukat, lakjanak együtt. Egyrészt akkor kifizethető a fenntartási költség, másrészt már – s ezt az őszinteség és a szabad egyéniség szellemében ki is mondja - unalmasan folydogálnak a mindennapjaik. Ha összejön a baráti társaság, a többiek jelenlétükkel feldobják a reggelek és esték amúgy eseménytelen hangulatát. És lőn. Beköltöznek a barátok, működni kezd a kommuna.

Thomas Vinterberg, aki a Születésnap című filmjével felforgatta az addig langyos családi dramolettek látszatvilágát, A vadászattal pedig a látszat-közösség hazug álorcáit tépte le egy kegyetlen meghurcolás történetében, most nem forgat fel semmit, nem tép le álorcákat. Egy teljesen konvencionális szerelmi háromszögtörténetet mesél szokatlan helyzetbe, egy kommuna díszletei közé helyezve. A kommuna a maga idejében társadalmi kísérletnek számított, Vinterberg most a társadalmi kísérlettel kísérletezik, hogy hogyan bírja el a konvenciókat.

A kastélyban létrejött kommuna a díszletet szolgáltatja Anna és Erik házasságának zátonyra futásához azzal, hogy fenntartás nélkül befogadja a harmadikat. Ami egy házasság ilyen-olyan magánkulisszái között szokott lezajlani, az ebben a történetben a kommuna szeme előtt, mondjuk: statisztálásával esik meg.

Hogy egy harmadik közbejöttével hogyan bomlik fel egy házasság, arról van némi fogalmunk, ha máshonnan nem, hát filmek tucatjaiból. A kommunáról viszont, ami pedig igazán érdekes lehet még így, negyven év múltán is - sőt! -, nem sok derül ki. A barátokról, akiket meghív a házaspár a kastélybeli együttlakásra, szinte semmi nem derül ki. Kedvesek meg kedvetlenek, pontos fizetők meg pontatlanok, mindez a felületen, semmi rendkívüli. Együtt reggeliznek, együtt vacsoráznak, mindig más valaki főz, mindig nagyon ízlik minden mindenkinek. Meggyászolják a kisfiút, aki váratlanul mégis meghal, noha már a legelején arról beszéltek a szülei, hogy meg fog halni, de a tényen kívül semmire nem vetül általa mélyebbre hatoló megvilágítás. Mindvégig titok marad, ki miért vállalkozik az együttélésre, mi elől menekül, megkapja-e, amit vár. A langyos szituációkban egyetlen figura kap egyéniséget, egy (minden valószínűség szerint közel-keleti) menekült, akit a líbiai születésű Fares Fares alakít. De az ő sorsáról sem derül ki semmi. Csak az derül ki, hogy a dán értelmiségi-középosztálybeli társaságból egyetlenként ő fogja fel, milyen mély sebeket ejtő drámán megy keresztül Anna attól, hogy széttört a házassága.

Legfeljebb a néző jut arra a következtetésre, hogy ez a kommuna az ég világon nem ér semmit, amikor segítsége kéne. Anna érdekes színekkel megteremtett figurája rokonszenves fajtája a feleségeknek. Ő javasolja, fogadja be a kommuna a férje szép, ifjú szerelmét. A társaság rábólint. Vinterberg szerint ennyi a szerepe a baráti körnek. Se vigasz, se védelmező együttérzés, még egy meleg baráti beszélgetés sem érkezik.

Csak a szokatlan körítést szolgálja egy házasság felbomlásának obligát mozzanatai köré Vinterberg kommunája. Hosszan kitart Anna őrületig fokozódó szenvedése, egészen az észvesztésig. Vinterberg a házasság felbomlását, egy új szerelem sarjadását, az elhagyott fél mélységes érzelmi meghasonlását a tőle megszokott kemény szélsőségekkel rajzolja meg. Az őszinteség és a fájdalom jár kézen fogva ebben az érzelmi viharban, ez tartja össze a langyon sztorit. Két nagyszerű színész feledteti a rendezői következetlenségeket és dramaturgiai repedéseket. Ulrich Thomsen komor pillantása Szász János filmjeiből ismerős. Ő volt az Ópiumban a Csáth Géza figuráját felidéző dr. Brenner, A nagy füzetben pedig egy német tisztet játszott. Erik szerepében is az átható szomorúsága üt át szinte minden jeleneten. Nem egy szép szerelmet nyert az új kapcsolatában, hanem élete fontos részét veszíti el az elhagyott feleségében.

Anna alakításában Trine Dyrholm minden szokványtól távol áll. Nem a férj visszahódításán, vagy a bosszún ügyködik, nagy érzelmi viharok közepette az erőt akarja összegyűjteni, amitől őszinte lesz a mosolya a búcsú pillanatában. Dyrholm, aki énekesként és dalszerzőként is ismert Dániában, színészként meghódította idén Berlint, ezzel a filmmel elnyerte a legjobb női alakítás díját. De benne volt a dánok nagy filmsikerében: 2011-ben a Golden Globe-ot és az idegennyelvű Oscart elnyert Haeven (A bosszú) című film női főszereplője volt, méghozzá Ulrich Thomsen partnereként. Kettőjükért érdemes most beülni Vinterberghez.

(A kommuna***)

Szerző

Bánatodban magad maradsz

Publikálás dátuma
2016.04.28. 07:45
Szavaz a kommuna: középen az idei berlini díjnyertes Trine Dyrholm, mellette jobbra a Szász János-filmekből ismert Ulrich Thomse
A kommuna címmel a 70-es évekbe visz vissza a dánok kétszeres Európa Filmdíj-nyertes rendezője, Thomas Vinterberg. A Születésnap óta a legjobb európaiak között számon tartott egykori Dogma-alapító ezúttal egy szokványos szerelmi háromszögtörténetet mond el nem szokványos körülmények közé ágyazva.

Lényeges az idő: ez a hetvenes évek, már túl az Európát felbolydító egyetemista lázadásokon, de már egy átformálódott, fiatalosabb szellemű Európában, ahol a film finom hangsúlyai szerint az egyén és a közösség egyaránt a szabadságnak egy állandó tágas formáját szeretné megvalósítani a magánéletben. A hetvenes években vagyunk és valahol Koppenhágában, egy szép, kastélyszerű épület sorsáról dönt férj és feleség. Erik leendő építészeket tanít az egyetemen, Anna országszerte ismert hírolvasó a televízióban.

A férj el akarja adni, a feleség inkább meg akarja hívni néhány barátjukat, lakjanak együtt. Egyrészt akkor kifizethető a fenntartási költség, másrészt már – s ezt az őszinteség és a szabad egyéniség szellemében ki is mondja - unalmasan folydogálnak a mindennapjaik. Ha összejön a baráti társaság, a többiek jelenlétükkel feldobják a reggelek és esték amúgy eseménytelen hangulatát. És lőn. Beköltöznek a barátok, működni kezd a kommuna.

Thomas Vinterberg, aki a Születésnap című filmjével felforgatta az addig langyos családi dramolettek látszatvilágát, A vadászattal pedig a látszat-közösség hazug álorcáit tépte le egy kegyetlen meghurcolás történetében, most nem forgat fel semmit, nem tép le álorcákat. Egy teljesen konvencionális szerelmi háromszögtörténetet mesél szokatlan helyzetbe, egy kommuna díszletei közé helyezve. A kommuna a maga idejében társadalmi kísérletnek számított, Vinterberg most a társadalmi kísérlettel kísérletezik, hogy hogyan bírja el a konvenciókat.

A kastélyban létrejött kommuna a díszletet szolgáltatja Anna és Erik házasságának zátonyra futásához azzal, hogy fenntartás nélkül befogadja a harmadikat. Ami egy házasság ilyen-olyan magánkulisszái között szokott lezajlani, az ebben a történetben a kommuna szeme előtt, mondjuk: statisztálásával esik meg.

Hogy egy harmadik közbejöttével hogyan bomlik fel egy házasság, arról van némi fogalmunk, ha máshonnan nem, hát filmek tucatjaiból. A kommunáról viszont, ami pedig igazán érdekes lehet még így, negyven év múltán is - sőt! -, nem sok derül ki. A barátokról, akiket meghív a házaspár a kastélybeli együttlakásra, szinte semmi nem derül ki. Kedvesek meg kedvetlenek, pontos fizetők meg pontatlanok, mindez a felületen, semmi rendkívüli. Együtt reggeliznek, együtt vacsoráznak, mindig más valaki főz, mindig nagyon ízlik minden mindenkinek. Meggyászolják a kisfiút, aki váratlanul mégis meghal, noha már a legelején arról beszéltek a szülei, hogy meg fog halni, de a tényen kívül semmire nem vetül általa mélyebbre hatoló megvilágítás. Mindvégig titok marad, ki miért vállalkozik az együttélésre, mi elől menekül, megkapja-e, amit vár. A langyos szituációkban egyetlen figura kap egyéniséget, egy (minden valószínűség szerint közel-keleti) menekült, akit a líbiai születésű Fares Fares alakít. De az ő sorsáról sem derül ki semmi. Csak az derül ki, hogy a dán értelmiségi-középosztálybeli társaságból egyetlenként ő fogja fel, milyen mély sebeket ejtő drámán megy keresztül Anna attól, hogy széttört a házassága.

Legfeljebb a néző jut arra a következtetésre, hogy ez a kommuna az ég világon nem ér semmit, amikor segítsége kéne. Anna érdekes színekkel megteremtett figurája rokonszenves fajtája a feleségeknek. Ő javasolja, fogadja be a kommuna a férje szép, ifjú szerelmét. A társaság rábólint. Vinterberg szerint ennyi a szerepe a baráti körnek. Se vigasz, se védelmező együttérzés, még egy meleg baráti beszélgetés sem érkezik.

Csak a szokatlan körítést szolgálja egy házasság felbomlásának obligát mozzanatai köré Vinterberg kommunája. Hosszan kitart Anna őrületig fokozódó szenvedése, egészen az észvesztésig. Vinterberg a házasság felbomlását, egy új szerelem sarjadását, az elhagyott fél mélységes érzelmi meghasonlását a tőle megszokott kemény szélsőségekkel rajzolja meg. Az őszinteség és a fájdalom jár kézen fogva ebben az érzelmi viharban, ez tartja össze a langyon sztorit. Két nagyszerű színész feledteti a rendezői következetlenségeket és dramaturgiai repedéseket. Ulrich Thomsen komor pillantása Szász János filmjeiből ismerős. Ő volt az Ópiumban a Csáth Géza figuráját felidéző dr. Brenner, A nagy füzetben pedig egy német tisztet játszott. Erik szerepében is az átható szomorúsága üt át szinte minden jeleneten. Nem egy szép szerelmet nyert az új kapcsolatában, hanem élete fontos részét veszíti el az elhagyott feleségében.

Anna alakításában Trine Dyrholm minden szokványtól távol áll. Nem a férj visszahódításán, vagy a bosszún ügyködik, nagy érzelmi viharok közepette az erőt akarja összegyűjteni, amitől őszinte lesz a mosolya a búcsú pillanatában. Dyrholm, aki énekesként és dalszerzőként is ismert Dániában, színészként meghódította idén Berlint, ezzel a filmmel elnyerte a legjobb női alakítás díját. De benne volt a dánok nagy filmsikerében: 2011-ben a Golden Globe-ot és az idegennyelvű Oscart elnyert Haeven (A bosszú) című film női főszereplője volt, méghozzá Ulrich Thomsen partnereként. Kettőjükért érdemes most beülni Vinterberghez.

(A kommuna***)

Szerző