A panamai dokumentumok kiszivárogtatását követő felháborodásban osztoznunk kell, de a kommentárok többsége aligha mondható őszintének. A Mossack-Fonseca nevű ügyvédi irodából származó iratok csak arról adtak hírt, amiről már mindenki régóta tudott. A világ gazdagjai – legyenek akár politikusok, üzletemberek, vagy éppen pártpénztárnokok – a kimagasló jövedelmeik után egyáltalán nem, vagy minimális mértékű adót fizetnek. Az offshore pénzintézetekben elrejtett milliárdokról az adóhatóságok amúgy bármikor tudomást szerezhetnének. Ehhez mindössze arra lenne szükség, hogy a jog ne csak a piaci zöldségesek számára tegye kötelezővé az online pénztárgépek használatát. Minden technikai feltétel adott ahhoz, hogy a bankok a pénzmozgásokról szóló információkat automatikusan továbbítsák az adóhatóságokhoz. Egy-egy botrány idején persze egyetértően meghallgatjuk az – éppen nem érintett – politikusok felháborodott nyilatkozatait, majd minden marad a régiben: az adóparadicsomok létét eddig senki és semmi nem fenyegette.
A pénzügyi válság
Az offshore-jelenség az utóbbi években azért is vált különösen drámaivá, mert a 2008-as pénzügyi összeomlás után világszerte tovább nőttek a jövedelemkülönbségek. Thomas Piketty, francia közgazdász bestsellerré vált könyvében (A tőke a 21. században) adatsorokkal bizonyítja, hogy miközben a világ jelentős része tovább szegényedett, a gazdagok még gazdagabbá váltak. A növekvő különbségeket akár egyetlen adattal is érzékeltethetjük: a jövedelmi piramis csúcsán élők, tehát a legfelső 1 százalékba tartozók vagyona ma több, mint amivel a Földlakók 99 százaléka összesen rendelkezik. Ráadásul a szupergazdagok, vagyis a dollármilliárdosok száma is növekedett, s ma már ők is több mint kétezren vannak. Csupán az utóbbiak teljes vagyona is 7300 milliárd dollár körül mozog, ami Németország és Nagy-Britannia éves GDP-jének felel meg. E hatalmas összegek jelentős része a – mintegy 80 országban létező – adóparadicsomokban pihen. A szakértői becslések szerint az offshore-pénzek nagysága a 20-30 000 milliárd dollárt is elérheti, ami a világ összesített éves GDP-jének több mint a negyede. Ez lényegében azt jelenti, hogy az ilyen „megtakarítások” után a tulajdonosok többsége egyáltalán nem fizet adót. Így a mindenkori állami kiadások egyre nagyobb hányadát kell a jövedelmük eltitkolására egyáltalán nem képes bérből élőknek fedezniük.
Természetesen a vállalatok tulajdonosainak nagyon is „megéri”, hogy – a gyakran szegény – offshore-országokban jegyeztessék be a cégeik székhelyét. Az ok igen egyszerű: a panamai, bermudai stb. hatóságok többnyire megelégszenek a néhány ezer dolláros cégalapítási díj befizetésével, s cserébe azt ígérik, hogy a vállalkozások tevékenységét egyáltalán nem fogják adóztatni (innen az offshore, azaz a partokon kívüli elnevezés). Ezzel pedig adóbevételeik jelentős részétől fosztják meg azokat az országokat, amelyekben a cégek ténylegesen működnek. A vállalatok esetében ugyanis az a főszabály, hogy minden nyereséget hozó gazdasági tevékenység után társasági adót kell fizetni. A nyereség egyrészt abban az országban adóköteles, ahol a cég be van jegyezve, másrészt a leányvállalatoknál a telephely-elv alkalmazandó. Vagyis, ahol egy-egy világcég kihelyezett részlege működik, ott a fogadó ország adójoga szerint kell a társasági adót megfizetni. A Panama-leaks kapcsán számos érintett védekezett azzal, hogy nem is követett el jogsértést, hiszen az offshore pénzintézetek legálisan folytatják tevékenységüket. Valóban: ma bármelyik nemzetközi cég kérheti a megrendelőjétől – mondjuk egy kereskedelmi vállalattól – hogy az akár milliárdos vételárat egy panamai banki folyószámlára utalja. Ekkor viszont az adóköteles jövedelem egyszerűen eltűnik a nemzeti adóhatóságok szeme elől.
A mohóság persze emberi dolog, bár Luxemburg, Liechtenstein, Monaco vagy Svájc estében nehezen hivatkozhatunk a fejlődő országok esetében még csak-csak érthető általános tőkehiányra. Sokkal inkább arról van szó, hogy az utóbbi harminc-negyven évben divatos neoliberális krédó szerint az adóztatás nem sokban különbözik a lopástól. A tehetősek mindig is könnyen azonosultak azzal a gondolattal, hogy az állam a jövedelmek adóztatásával tulajdonképpen „bünteti” a gazdasági sikert, a szociális kiadásaival pedig csak az arra érdemteleneket, a „jóléti rendszerek vámszedőit” jutalmazza. Szerintük az állam legyen kicsi és főleg olcsó, emellett ne alkosson túl sok jogszabályt, ami korlátozhatja az önszabályozó piacok működését. 2008 után ezt a tetszetős elméletet – amely éppen egyszerűségével ragadta meg sokak képzeletét – kicsit módosítani kellett. Kiderült ugyanis, hogy a deregulált bankrendszerből „kivett” ezermilliárdokat az adófizetők pénzéből kellett világszerte pótolni, hogy a pénzügyi rendszer csak részben omoljon össze. A gazdasági recesszió elhúzódása, a csaknem kezelhetetlen államadósságok, az Európa déli és keleti perifériáit sújtó kétszámjegyű munkanélküliség mind-mind e több évtizedes gazdaságpolitika máig ható következménye.
2016 áprilisában – az offshore botrányhoz kapcsolódva – újabb csontvázak sora dőlt ki a szekrényből. Ekkor derült ki például, hogy az Egyesült Államok legnagyobb vállalatai közül (Apple, Microsoft, GE stb.) mintegy ötvenen a válság első éveiben egyedülálló módszerrel magánosították a közpénzt. Ezek a vállalatok 2008 és 2014 között nem kevesebb, mint 11 000 milliárd dollárt kaptak a szövetségi kormánytól kölcsönök, hitelgaranciák és a válság enyhítését célzó egyéb kivásárlási programok keretében. Ugyanezek a világcégek mintegy 1400 milliárd dollárt parkoltatnak az említett offshore-pénzintézetekben. A részvénytulajdonosok szempontjából nézve ez persze csak a menedzserek takarékos és költséghatékony gazdálkodását dicséri.
A digitalizáció hátrányai
Az IT-gazdaság fantasztikus lehetőségeivel ma már könyvtárnyi irodalom foglalkozik, bár a szakértők nem csekély része véli úgy, hogy a digitalizáció következtében már néhány éven belül is sokkal több munkahely fog megszűnni, mint amennyi új keletkezik. Egy dolog azonban már ma is jól látható: az évszázadok óta nemzetállami alapokra épülő adórendszerek és pénzügyi felügyeletek az internet világában máris lomtárba kerültek. A problémát szemléltető „állatorvosi lónak” is tekinthetjük az Airbnb vagy az Uber Technologies esetét, amelyek működését világszerte tiltakozó demonstrációk és kártérítési perek kísérik. Közismert, hogy a két amerikai székhelyű vállalat az internetben rejlő egyedülálló logisztikai lehetőségeket ragadta meg, s ma már úgy tűnik, hogy segítségükkel bármilyen típusú keresletre képesek azonnal és adómentesen megfelelő kínálatot teremteni (sharing economy). Tény viszont, hogy ezzel számos gazdasági ágazat (szállodaipar, személyszállítás) jövőjét is veszélyeztetik.
Az internetes vásárlások, a webáruházak és az online pénzügyi szolgáltatások korában mindennapos eset, hogy egy külföldi székhelyű vállalkozás olyan államban is szolgáltat, ahol semmilyen formában nincs jelen. A világ legnagyobb IT-cégei (Facebook, Google) például az Egyesült Államokban vannak bejegyezve, ott fizetnek társasági adót, de az adóköteles jövedelmük forrása az egész földgolyó. Méltányos lenne, ha az évi sok százmilliárdos nyereségükből azok az országok is részesedhetnének, ahol ez a jövedelem tulajdonképpen keletkezik. Ennek elérése érdekében azonban – például az Európai Unió tagállamai között – magas szintű és igen szoros közigazgatási együttműködésre lenne szükség. Magyarországot a probléma nyilvánvalóan nem is érinti: ez lehet ugyanis az egyetlen ésszerű magyarázata annak, hogy a NER harcosai most éppen „nemzetesdit” játszanak.
Kísérletek a szabályozásra
A Panama-dokumentumok kiszivárogtatásának talán egyetlen hozadéka, hogy a jogalkotók megsokszorozzák erőfeszítéseiket és tényleg próbálnak változtatni a mostani fenntarthatatlan helyzeten. Az Egyesült Államok Kongresszusa már tárgyalja a Doggett képviselő és Whitehouse szenátor által előterjesztett un. adóparadicsom-korlátozó törvényt (Stop Tax Haven Abuse Act) és Christine Lagarde is bejelentette, hogy az IMF átfogó tervezetet készít az adóelkerülés megfékezésére. Több éves múltra tekint vissza a legfejlettebb országokat tömörítő OECD és a G20-ak közös kezdeményezése, amely a társasági adóalapok eltüntetése és a profitmentés ellen ajánl a több mint 60 csatlakozó országnak közös szabályozási elveket (Base Erosion and Profit Shifting – BESP). Ezen elvekhez csatlakozva az Európai Unió is nemrég módosította a kamatadóra vonatkozó korábbi irányelvét. A módosítás értelmében 2016. január 1-je után a tagállamok adóhatóságainak automatikusan meg kell osztaniuk egymás között a bankszámlákra, osztalékokra és értékpapír-jövedelmekre vonatkozó információikat. A német, francia, brit, olasz és spanyol pénzügyminiszter emellett még abban is megállapodott, hogy az offshore számlák tényleges tulajdonosairól is tájékoztatni fogják egymást.
2016 márciusában az Európai Parlament Gazdasági és Monetáris Bizottsága is igen fontos kérdést tűzött a napirendjére. Átfogó jelentést készítettek ugyanis, amelyben az EU-nak a nemzetközi pénzügyi és szabályozó intézményekben betöltött, meglehetősen gyenge szerepére hívták fel a figyelmet. A dokumentum egyik kritikus megállapítása szerint például a 2008-ban kezdődött válság rávilágított „a gazdasági és pénzügyi kormányzás megdöbbentő hiányára a világban”. Az előterjesztők úgy látják, hogy számos makrogazdasági kérdés a jelenleginél sokkal szorosabb koordinációt igényelne, különösen az adóügyekben. Az EP szakbizottsága egyébként egy 19 pontból álló javaslatot is megfogalmazott a döntéshozó Miniszterek Tanácsa, illetve az előkészítésért felelős Európai Bizottság számára.
A jelenlegi káosz méreteit egyébként valóban jelzi, hogy mintegy 90 ország hajlandó az OECD egységes irányelvei alapján felülvizsgálni azt a több mint 3500 kétoldalú nemzetközi szerződést, amelyet különböző államok kötöttek egymással a kettős adóztatás elkerülésére. Ez a felülvizsgálat már csak azért is időszerű lenne, mert – amint láttuk – ma nem a kettős adóztatás, hanem a teljes adóelkerülés az igazi probléma. A közös cselekvés szükségességét talán már azok is kezdik lassan felismerni, akik rendelkeznének eszközökkel az offshore világ haszonélvezőivel szemben.
