Május elsejei gondolatok

Publikálás dátuma
2016.04.30. 09:14
A régi felvonulások elmaradhatatlan kellékei FOTÓ: FORTEPAN
 

Több mint fél évszázada őrzöm életem első május elsejei ünnepségének, a felvonulásnak, a majálisnak az emlékeit. Vegyésztechnikusként, de fizikai állományban, 7 forint 20 filléres órabérért két műszakban dolgoztam a Kőbányai Gyógyszerárú-gyárban, amely most újra az egykori alapító, Richter Gedeon nevét viseli. A ragyogó napsütés, azok társasága akikkel együtt dolgoztam és együtt vonultam, a virsli és a sör jelentették számomra a díszletet és a kellékeket, a hangulatot a munka, a munkásság összetartozásának ünnepén.

Évtizedekkel később diplomával a zsebemben, már az MSZMP külügyi osztályán dolgozva azt a feladatot kaptam, hogy készítsem elő a magyar párt és a nyugati szociáldemokrata pártok közötti kapcsolatokat. Megismerve a Willy Brandt vezette Szocialista Internacionálé ideológiáját és politikáját, tagpártjainak tevékenységét, azt is megértettem, hogy mi a szakszervezetek jelentősége és szerepe a többpárti, parlamentáris demokráciában, ahol a munkavállalók érdekeit védik és ez mennyiben különbözik a hazai viszonyoktól ahol a szovjet rendszernek megfelelően a szakszervezetek „transzmissziós szíj” szerepben döntően az egyetlen párt akaratát közvetítették a munkavállalóknak. Megértettem, hogy a piacgazdaság körülményei között a szakszervezetek a demokrácia alapvető fontosságú intézményei, a hatalmat korlátozó fékek és ellensúlyok sorába tartoznak, míg a mi esetünkben inkább csak a demokrácia látszatát szolgálták.

Később a demokrácia felé tett fontos lépést jelentett a nyolcvanas években a háromoldalú érdekegyeztető tárgyalások bevezetése az állam, a munkaadók és a munkavállalók képviselőinek részvételével. Az évtized végén, a rendszerváltás előkészületeiben a magyarországi szakszervezetek már a civil szervezetekkel együtt vettek részt - az állampárt és az ellenzék mellett harmadik oldalként - a rendszerváltás kereteinek és szabályainak kialakításában. A fordulatot követően a demokrácia, a jogállam, a többpártrendszer és a piacgazdaság viszonyai között a szakszervezetek szerepe is átértékelődött. Nem csak a korábbi egypárt rendszer viszonyaihoz képest változott meg, de különbözött a sok évtizedes stabil, demokratikus viszonyok és piacgazdasági körülmények között működő szakszervezetek helyzetétől is.

Azokban az években a politikusoknak, a szakszervezeteknek, a civil szervezeteknek és az állampolgároknak egyaránt tanulniuk és szokniuk kellett a demokráciát, a párbeszédet, a kölcsönös engedményekkel létrehozható megegyezést. A Horn kormánynak, amelynek külügyminisztere voltam, tudomásul kellett vennie, hogy azok a szakszervezeti vezetők, akikkel korábban mi ellenzéki, szocialista politikusok egyetértettünk, amikor az Antall kormánnyal szemben védték az ágazatban dolgozók jogait, ugyanazt velünk szemben is megteszik, amikor a hatalomban lévők és a munkavállalók álláspontjai konfliktusba kerülnek. Kósáné Kovács Magda, majd Kiss Péter feladata volt a háromoldalú egyeztetéseket szervezni és vezetni.

Az 1998-as választásokon ugyan az MSZP kapta a legtöbb szavazatot, a mi parlamenti képviselőcsoportunk lett a legnagyobb, kormányalakításhoz azonban nem volt elegendő a többségünk. A Fidesz viszont megkapta a Kisgazda Párt, az MDF és a Keresztény Demokrata Néppárt támogatását és így Orbán Viktor alakíthatott kormányt. Az ellenzéki szerep természetesen megint közelebb hozott bennünket a szakszervezetekhez, szorosabbá vált a viszonyunk, erősödött az együttműködésünk. A párt elnökeként valamennyi városligeti majálison találkoztam a szakszervezeti vezetőkkel, beszélgettünk, véleményt cseréltünk, söröztünk. Ezek a találkozók is fontos részét képezik a május elsejéhez kötődő emlékeimnek.

A 2002-es választást, a „jóléti rendszerváltás” programjával nyertük meg. Helyreállítottuk az első Orbán kormány által részben leépített demokráciát, visszaadtuk a nyugdíjasoknak a Fidesz által elvett fejenként 19 ezer forintot, 50 százalékos béremelést hajtottunk végre a közszférában és egy sor további lépést tettünk a szociáldemokrata értékrend, a társadalmi igazságosság, az esélyteremtés és a szolidaritás szellemében. Választási győzelmünkben jelentős szerepet játszott a szakszervezetek támogatása, a szakszervezeti tagok százezreinek szavazata, de fontos volt ez a támogatás a választási ígéreteink, a programunk megvalósításában is.

2004 májusának első napja újabb szempontból vált fontos ünneppé. Ezen a napon lett hazánk az Európai Unió tagja, amivel a magyar választók több évtizedes vágya teljesült. A Gyurcsány és a Bajnai kormány lényegében eredményesen küzdötte le a 2008-2009-es világméretű gazdasági válság nehézségeit, a Fidesznek azonban sikerült a választók többségével elhitetnie, hogy a válság terheit a szocialista kormányok hibái okozták. Durva hazugság volt, de a közvélemény nem tiltakozott.

Részben ennek tulajdonítható, hogy 2010 tavaszán újra kormányra került Orbán Viktor és a Fidesz. Hónapok alatt megszállták a demokratikus jogállam intézményeit és ezzel lerombolták a demokrácia garanciáját jelentő fékek és ellensúlyok rendszerét. Öt évvel ezelőtt az Alaptörvény mindezt szentesítette. Hatodik éve építi a kormányzat a maga "illiberális demokráciáját", ami lehetővé teszi a munka törvénykönyvének a munkavállalók számára súlyosan hátrányos, jogaikat durván korlátozó módosításait, beleértve a háromoldalú egyeztetések több évtizedes gyakorlatának megszüntetését is. Az egykulcsos adórendszer bevezetése jelentősen megnövelte a távolságot a társadalom legtehetősebb 10-15 százaléka és a négymillió létminimumon, vagy az alatt élők között. Óriási összegeket vontak ki az egészségügyből, a szociális ellátórendszerből és az oktatásból, ugyanakkor milliárdok jutnak presztízs-beruházásokra és hatalmas összegek vándorolnak Orbán Viktor, a családja, baráti köre és más Fidesz vezetők, valamint a klientúra, az új "nemzeti burzsoázia" zsebébe.

Az Európai Unió értékrendjének, normáinak és szabályainak megsértése, az Európai Unióval szemben meghirdetett szabadságharc és a sorozatos durva támadások, valamint ezzel párhuzamosan a keleti illiberális, diktatórikus államok felé történt politikai nyitás eredményeként hazánk elvesztette korábbi nemzetközi tekintélyét, az euró-atlanti közösség fekete báránya lett.

A 2014-2018 közötti parlamenti ciklus félidejénél tartunk. Magyarország a Fidesz 2010 óta tartó kormányzása miatt óriási károkat szenvedett. Nemcsak a lakosság nagy többségének életviszonyai, hanem a demokrácia, a jogállamiság is megsínylette az elmúlt hat évet. Ezt a szakadék felé tartó folyamatot kell megállítani és megfordítani a 2018-as választásokon. Ehhez kell összefognia a demokrácia, a jogállam, a társadalmi igazságosság valamennyi hívének, a pártoknak, az egyre aktívabb szakszervezeti mozgalmaknak, a civil szervezeteknek. Jó lenne, ha 2018 május elsején ismét azt ünnepelhetnénk, hogy a magyarok erre adták voksaikat.

Témák
Május 1.

Nagy tisztesség, nagy felelősség

Publikálás dátuma
2016.04.30. 09:07
FOTÓK: NÉPSZAVA
A kormány azt ígérete, hogy helyre állítja a pedagógusok méltóságát. Ezért megszüntette a tanítás szabadságát, előírva részükre mit, hogyan, miből taníthatnak. Egy hivatalba olvasztotta be az összes iskolát. Egy munkáltatóhoz rendelte az összes pedagógust. Elrendelte a Nemzeti Pedagógus Kar létrehozását és kötelezővé tette a tagságot. A Kar etikai kódexet adott ki, amelyben található "gumiszöveg" - például a pedagógus törekszik intézménye és hivatása jó hírének öregbítésére - megszegése állásvesztéssel is járhat. A Pedagógusok Sztrájkbizottsága - helyesen - úgy ítélte meg, hogy a tanítás szabadsága része a pedagógusméltóságának. Ezért megfogalmazta elvárásait, melyben követelte a tanítás szabadságának helyreállítását. Miután a tárgyalások nem vezettek eredményre, tüntetést és egész napos sztrájkot szervezett. A képre kattintva galéria nyílik!

Azt mondják, aki nem akar tanulni, azt nem lehet kényszeríteni rá. Ezért nem kell emelni a tankötelezettség idejét. Tizenhat évesen menjen, aki menni akar az utcára iskolai végzettség, szakképzettség nélkül. Kell a közmunkás az új kormányzati földbirtokosok latifundiumán. De miért nem akar tanulni a gyerek? A gyerek, akinek természetes hozzáállása az élethez a kíváncsiskodás. Mert kiölik belőle ezt az igényt. Ki a "gyilkos"? Az iskola. Az iskola, amelyik nem a gyermeki vágyak kielégítésére törekszik, hanem a hatalom által diktált elvárásoknak szeretne megfelelni. Nem azt keresi, hogy mi a fontos a gyereknek. Sőt! Általában arra kíváncsi, mit nem tud a nebuló. Az iskolát, a pedagógust nehéz felmenteni a felelősség alól. Nehéz, de van némi alapja annak, hogy más a főfelelős.

Az állam a mindenható

Nálunk hagyomány, hogy az oktatásnak az a fontos, amit az uralkodó elvár. Igaz, volt valamivel több, mint két évtized - 1985-től 2010-ig - arra, hogy a kaszárnya-iskola átalakuljon olyan intézménnyé, amelyben nem kap hascsikarást a gyermekek jó része, ha arra gondol, hogy másnap dolgozatot kell írnia, vagy ki kell állnia a tábla elé felelni. Sok pedagógus nem jött rá arra, hogy értelmiségi mivoltát nem lehet annál jobban megbecsülni, minthogy felhatalmazást, bizalmat kap munkájának, munkaidejének megtervezéséhez, tanítási módszereinek megválasztásához, az alkalmazott tankönyvek kiválasztásához. Nagy tisztesség, nagy felelősség, nagy teher. Együtt kell működni a szülővel. El kell fogadni, hogy a gyermek is ember. Jogai vannak. Partner, nem alárendelt személy. Nyitott, befogadó iskola. Egyéni tanulási útvonal minden gyermeknek. Kollektív gondolkodás. Mindez nagy tisztesség, nagy felelősség, nagy teher. Ez már a múlt. Az állam mindent lenyúlt. Felfalta az oktatást szőröstül-bőröstül. Átvállalt mindent, mindenkitől.

A siránkozó önkormányzati testületeknek nem kell már törni a fejüket, miből fizetik ki tanáraikat. Nem kell zsebükbe nyúlni, hogy fejlesszék iskolájukat. Nem kell lemondaniuk az aszfaltozásról, hogy számítógépet vegyenek a tantermekbe. Nincs már gondjuk az oktatással. Ők csak működtetnek. Az állam dönt, utasít, elvár és ellenőriz. Az önkormányzat meg működteti az állam iskoláit. Felel azért, hogy legyen WC-papír. Nagy tisztesség, nagy felelősség, nagy teher ez is. Hol van már az önkormányzatiság? Füstté vált az is.

Az állam az iskolákat beolvasztotta egy hivatalba. Az állam kötelező tanterveket adott ki, amelyek nem biztosítanak mozgásteret a pedagógusnak. Az állam megszüntette a tankönyvpiacot. Az állam felszámolta a szakmai szolgáltatásokat nyújtó pedagógiai intézeteket. Az állam zsákutcás képzéssé alakította át a szakképzést. Az állam kiépítette az oktatási rendőrséget, a tanfelügyeletet. Ebben a rendszerben nem kell, nem szabad gondolkodni. A hivatal engedelmes. Aki engedelmes, az boldogul. Aki engedelmes, az nem felelős. Aki engedelmes, az végrehajt, nem gondolkodik. Nincs felelősség, nincs teher. Igaz nincs tisztesség sem. Nem számít. Nem kell bajlódni a tantervkészítéssel, módszertani és egyéb kérdésekkel. A pedagógus hallgat. A pedagógus örül. Lehet buktatni már az első évfolyamon. Nem kell bajlódni a szöveges értékeléssel. El lehet távolítani, aki nem oda való, csak ki kell várni, míg eléri a tizenhatodik életévét. A pedagógus örül. Megvásárolták. Hét év után kapott fizetésemelést. A pedagógus örül. Tudja, nem lehet baja, ha a direktívák szerint jár el. Ha baj van, az állam a felelős.

Minden nagyon szép...

A hatalom is örül. Úgy érzi, úgy gondolja: "Minden nagyon szép. Minden nagyon jó. Mindennel meg vagyok elégedve." Ez az érzés nem is alaptalan. Hol van már a tanítás szabadsága? Hol van már a tanulás szabadsága? Ott, ahol a véleménynyilvánítás joga. Ott, ahol a sajtószabadság. Ott, ahol a jogbiztonság. Ott, ahol az önkormányzatiság. Kerítés, szögesdrót kerítés mögé zárva. Úgy tűnik, sikerült. Sikerült felépíteni a Jó Államot. A Jó Államot, amelyhez a mintát az Ember tragédiájának tizenkettedik színében leírt falanszterből merítették.

Csaknem öt év telt el azóta, hogy az oktatási rendszer működését meghatározó törvényből kimaradt a gyermek mindenek felett álló érdeke és az egyenlő bánásmód követelménye. Sokáig nem kereste senki. Most lehet, hogy megváltozik a szín? Lehet, hogy a szereplők lépnek egyet a tragédiában? Van rá esély, ha az érdekképviseletet ellátó szervezetek ismét fontossá válnak. Van rá esély, ha az érdekképviseletet ellátó szervezetek és az oktatásban dolgozók ismét egymásra találnak? Van már jele az ébredésnek. Van már jele a változásnak. Van már jele az összefogásnak. Ami biztos, volt már demonstráció. Volt már szolidaritási sztrájk. Volt már egész napos sztrájk. Ami érzékelhető: megfogalmazódott a rendszer újraszabályozásának követelménye egy új törvény iránti igény. Megfogalmazódott az intézmény szakmai, gazdasági, munkajogi autonómiája visszaállításának igénye. Megfogalmazódott az az igény, hogy csökkentsék a tanulói terheket, állítsák vissza a tizennyolc éves korig tartó tankötelezettséget, a tankönyvválasztás jogát. A legnagyobb pedagógus szakszervezet követeli a pedagógus előmeneteli rendszer újragondolását, az évek óta a bérrendezésből kimaradó segítő személyzet javadalmazásának emelését, az iskolák kiemelését a hivatali rendszerből, a törvényben szabályozott egyeztetési fórumok visszaállítását.

Az Úr hangja

Valószínűleg messze még a történet vége. Az állami fenntartás megmarad. Csak a formája és kerete változik. A tantervi szabályozás megmarad. Talán a tanulói óraszámok csökkennek. Talán a szabadon felhasználható tanítási időkeret megnő. Talán ésszerűsödik a pedagógusok foglalkoztatási rendje. Talán kapnak valamit azok is, akik több, mint fél évtizede semmit sem kaptak. A lényeg, az állam mindenhatósága nem változik.

Sok a talány. A legnagyobb mégis az, felismerik-e végre mindazok, akik vesztesei e hatalomnak, hogy minél többen kapaszkodnak össze, minél többen lesznek tagjai a szakszervezeteknek, azok annál megkerülhetetlenebbé válnak. Ez is kevés ahhoz, hogy az oktatás újra a nemzetet, s ne a hatalmat szolgálja. Meg kell hallani az Úr szavát: "Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!" Nemcsak meghallani kell ezt a hangot, hanem e szerint kell cselekedni is!

Érdemes! A közoktatásban foglalkoztatottak és családtagjaik létszáma négyszázezer embernél is többre becsülhető. A 2016. áprilisi sztrájkot megelőzően 1995. decemberében szervezett a Pedagógusok Szakszervezete egész napos, országos munkabeszüntetést. 1996. januárjában új miniszter vette át az oktatásért felelős minisztérium irányítását. 1998-ban kormányváltásra került sor...

Nagy tisztesség, nagy felelősség, nagy teher!

Szerző
Témák
Május 1.

Középpontban a Munka törvénykönyve

Fordulatot hozhat az idei május elseje a francia szociális feszültségben? Aligha. A nyilvántartások szerint 3,5 millió az állástalanok száma, a munkaképeseknek több mint 10 százaléka nem dolgozik. Napokon belül kegyetlen erőpróba készül. A szocialista kormány a tervek szerint több hónapos huzavona után éppen a május elsejei ünnepet követően a parlament elé terjeszti szavazásra az új munka törvénykönyvet, amely immár hónapok óta borzolja az idegeket. Egyszer már dönteni kellett volna a sorsáról, de Valls szocialista miniszterelnök gyorsan visszatáncolt, elkerülni igyekezvén a borzalmasan fenyegető válságot. Most ellenben éppen május elseje előtt néhány nappal, Pierre Gattaz, a gyáriparosok szövetségének elnöke provokált, ha nem történik semmi ők lépnek, és akkor nézzék meg, mi történik Hollande elnök kormányával...

Sajátos helyzet. Franciaországnak elvben öt szakszervezeti szövetsége is van, világnézetükben eltérők, de éppen egy hónapja páratlan méretű, és eddig nem látott természetű tiltakozás hívta föl magára a figyelmet. Párizs Köztársaság terét, amelyet a Respublika angyalának, Marianne-nak a szobra ékesít, éjszakánként ezrek, van nap, hogy tízezrek népesítik be virrasztva. Addig nem tágítanak, amíg a kabinet vissza nem vonja az El Khomry-törvény tervezetét, amely a még szerencsés dolgozók alapvető jogait is tovább nyirbálná. Kik tüntetnek? A szakszervezetek? Néhány buzgó hívük is ott van köztük természetesen, de korosztályban olyan vegyes gárda – húszévestől hatvan évesig - amely torkig van a jogfosztással. Aki toborozta őket, és tartja bennük a lelket, mondhatni ocsmány szóval, „zúg újságíró”, Francis Ruffin, egy hajdani Fakir című lap szerkesztője, az elszántak őt követik rendületlenül.

És hol vannak a szakszervezetek, amelyeknek hivatásuk lenne a dolgozók érdekeinek a képviselete? A napokban jelent meg egy kimutatás, amely azt a szomorú adatot közölte, hogy a hatvanmilliós ország lakosságának, pontosabban dolgozó rétegeinek összesen tíz százaléka szakszervezeti tag, a magánszektorban foglalkoztatottak körében pedig mindösszesen öt százalék.

Hová lett a tavalyi hó? Aki élt már akkor és emlékezik az 1960-as, 1970-es évekre az tudja még, hogy a korabeli Franciaország volt a leghevesebb osztályharcok színhelye, a kommunista párthoz közelálló szakszervezeti szövetségnek, a CGT-nek a szervezésében. Olyan május elsejék, sztrájkmozgalmak voltak, hogy szinte egész Európa számon tartotta őket. Igaz, más világ volt. Maurice Thorez és Georges Marchais FKP-je szerepelt a napilapok címoldalán, de nemcsak ők. A konkurens kereszténydemokrata indíttatású CFTC szakszervezeti szövetségé is, a Szocialista Párthoz húzó Force Ouvrière is, közéleti tényezőknek számítottak. És ma? Jó esetben néhány százezer tagjuk van, alig hall róluk a francia világ.

A minap mégis helyet kapott a Le Monde-ban, hogy a CGT, amely valamennyire létezik még, tisztújító kongresszusát tartotta. Előző főtitkárát, Thierry Lepaont „száműzni” kellett lakásügyi panamája miatt.

Utódául az 55 éves Philippe Martinezt, ezt a Renault gyári fémmunkást választották meg, aki nyomban a hagyományokhoz, a hősies harcok emlékéhez nyúlt vissza. Éppen május elseje beköszöntése előtt, április 28-ra iparágakon átívelő általános sztrájkot hirdetett meg, arra óhajtván kényszeríteni a szocialista kormányt, hogy haladéktalanul vonja vissza a munkajogokat lábbal tipró törvény tervezetét. A javaslatot a küldöttek kézfölemeléssel, úgy ezer vokssal szavazták meg, negyedrészük azonban vonakodott elfogadni. A hagyományos ultraforradalmi kommunista szellemben, „űzzük el a hatalomból a nép ellenségeit, ezeket a szarháziakat, akik szocialistáknak merik nevezni magukat". A kongresszust üdvözölte Pierre Laurent, a kommunista párt pillanatnyi vezetője is. Vastapsot kapott, ellentétben a hűvösen köszöntött szocialista pártfőnökkel.

A háttérben ugyanis annak ellenére, hogy egyáltalán nem rózsás a mai francia munkaügyi helyzet, az egység keresése helyett a konföderációk „osztályharca” dúl. A jövő márciusban szakszervezeti választások esedékesek, és ezen a CGT azt kockáztatja, hogy elveszíti eddigi első helyét. Vetélytársa, a CFDT úgy 300 ezerrel több támogatóra számíthat, a különbség igaz, néhány százalék csupán, de a posztkommunisták ezt is árulásnak tekintik. Ezért volt Martineztől taktikai, talán ennél is több, stratégiai húzás az általános sztrájk meghirdetése, amelyet szükség esetén meg is hosszabbítanának, ha addig nem sikerülne a szocialista kormányzatot a jogtipró törvényjavaslat visszavonására szorítani. Martinez azzal tartotta sakkban a kongresszust, hogy közölte, a mai CGT a teljes szakszervezeti tagságnak mindössze 2,62 százalékát tömöríti.

A valódi tét azonban sokkal nagyobb. A viszonylag megtépázódott, egymást tipró szakszervezeti mozgalmak azt is kockáztathatják, hogy a nagy népszerűséget szerzett újszerű „Éjszaka, talpon!” mozgalom, a Köztársaság tériek leleményes és kitartónak ígérkező tüntetése, ha ideiglenesen is, de elragadhatja tőlük a megtépázott hírnevet, hiszen a közhangulat körében máris „sztárrá” lépett elő. Nem a szakszervezetek, hanem a virrasztó éjszakák szervezője hívta a szindikátusokat, álljanak közéjük. Ha együtt vívnák meg a jó ötletű általános sztrájkot, a siker netán nem marad el.

Szerző