Fordulat devizahiteles-ügyben

A Kúria polgári kollégiuma május 5-én tartott ülést annak megvitatására, szükséges-e újabb jogegységi eljárás a devizaalapú kölcsönszerződésekről. Mint emlékezetes a Kúria 2013. december 16-án hozta meg jogegységi határozatát a devizaalapú kölcsönszerződésekről. Az azóta eltelt időszakban a bíróságok több ezer perben alkalmazták ezt a bíróságokra kötelező iránymutatást. Az utóbbi időben azonban a bírói gyakorlatban - beleértve a Kúria egyik eseti döntését is - újabb értelmezést igénylő kérdések fogalmazódtak meg, hogy egy konkrét fogyasztói kölcsönszerződés milyen feltételek mellett minősül devizaalapúnak. A tervek szerint az egy hónap múlva megszülető jogegységi döntés ennek eldöntéséhez ad majd iránymutatást, mint ahogyan a kérdésből is kitűnik.

A Kúria polgári kollégiuma a 2013-as jogegységi határozatában kimondta: a devizaalapú kölcsönszerződés önmagában az adóst terhelő árfolyamkockázat miatt nem ütközik jogszabályba, sem jó erkölcsbe, nem uzsorás és nem színlelt szerződés.
A devizaalapú kölcsönszerződések olyan szerződések, amelyekben az adós az adott időszakban irányadó forintkölcsönnél kedvezőbb kamatmérték mellett devizában adósodott el, amiből következően ő viseli az árfolyamváltozás hatásait, a szerződési terhek szerződés megkötését követő - előre nem látható - egyoldalú eltolódása az érvénytelenség körében nem értékelhető – ismertette Wellmann György, a kollégium vezetője.

A döntés szerint, "ha a bíróság a szerződés érvénytelenségét állapítja meg, elsősorban a szerződés érvényessé nyilvánítására kell törekednie". Így, ha a bíróság a szerződés valamely rendelkezését érvénytelennek találja, ám a szerződés e nélkül is teljesíthető, akkor az érvénytelen kikötés nem vált ki joghatást, a szerződés pedig egyebekben változatlan feltételekkel köti a feleket.

A 2013-as jogegységi döntés célja az volt, hogy a több ezer folyamatban lévő perben elősegítse az egységes szempontok szerinti elbírálást.

Szerző

El a Duce árnyékától!

Púp a hátunkon, véli Giorgio Frassineti, az olasz Emilia-Romagna tartomány mindössze 6 500 lakosú Predappio kisvárosának balközéppárti polgármestere. Kisváros, abban a tartományban, amelynek a központja Bologna, megyéi kötött van Párma, a világirodalom egyik legszebb szerelmi regényének a színhelye. Torkig van a polgármester a terhes történelmi örökséggel.

Mármint azzal, hogy annak idején véletlenül itt látta meg a napvilágot Benito Mussolini, a Duce. Itt lelhető egykori szülőháza, és itt az a kripta is, amely őrzi a hajdani fasiszta vezér csontjait. Voltaképpen jól is járnának ezzel a két zarándok hellyel, mert egész esztendőben vonzzák a turisták tízezreit, helyieket és külföldieket egyaránt. Jönnek leróni a kegyeletüket az előtt, akinek hajdani eszméit egyesek ma is imádnák; jönnek az emlékezetes és jellegzetes fekete ingben, hónuk alatt a változatlanul kiadott kötetekkel; fejükben az „eszmével”, amelyet ismét terjesztenének.

Három butik Predappio kellős közepén, három helyi család tulajdona, mind a három ebből él, állítólag nem is rosszul. Meg abból, hogy a Mussolini-rezsim két évtizede alatt ez a városkép volt a fasiszta építészeti „stílus” minta központja. Marie-Anne Matard-Bonucci történész professzor asszony, a kor kutatója azt vallja, a város „a kirakata mindannak, ami a fasiszta építészet monumentalitását jelképezte, itt érthetjük meg a rezsim megalomániáját”.

Ez adta az ötletet Frassinetinek, a ma baloldali polgármesterének, hogy az egykori pártközpontban, amely most romokban áll, miért is ne építhetnének okító múzeumot? Az épület 2 400 négyzetméterre terjed ki, kellős közepében 40 méter magas toronnyal, kiválóan alkalmas arra, hogy taszítson. Rondaságával, emlékeztetni a régvolt idők ostoba gonoszságaira.

Frassinettinek van rá példaképe is. A bajorországi Münchenben tavaly megnyitott antináci múzeum, amelyben a hitlerizmus gonoszságait mutatják be, elrettentő erővel. Vonzza az is, de nem csupán a Führer túlélt és új rajongóit, éppen ellenkezőleg, zömükben azokat, akik végképpen szabadulni igyekeznek tőle, megismerni a hiteles természetét annak az eszmének, aminek még az árnyéka is mérgező. „Úgy vélem - vallja az olasz polgármester – végre Itáliának is be kellene nyújtania a számlát”. Egyetért vele Matteo Renzi balközép kormánya, amely máris hatmillió eurót szavazott meg a tervre, kezdődjék az „anti Duce-gondolat valóra váltása. Történik az olyan országban, amely a maga korában Németországgal együtt a Mekkája volt a szélsőjobboldaliságnak, és alighanem a háború után okos vezetéssel éppen azért választotta magának „konokul” a demokráciát, mondhatni manapság talán mindkettő a ellenkező előjelű példaképe is. A mai kusza Európában akadhatnának mások is, akik eltöprenghetnének rajta. Az Uniónak is ez a hitvallása, még ha néha nem is mindig és nem is mindenütt patyolat tisztán ezt követik.

Nem volna bölcsebb napjainkban másoknak is okulni egy néhány ezres itáliai kisváros példáján?

Szerző
Várkonyi Tibor

El a Duce árnyékától!

Púp a hátunkon, véli Giorgio Frassineti, az olasz Emilia-Romagna tartomány mindössze 6 500 lakosú Predappio kisvárosának balközéppárti polgármestere. Kisváros, abban a tartományban, amelynek a központja Bologna, megyéi kötött van Párma, a világirodalom egyik legszebb szerelmi regényének a színhelye. Torkig van a polgármester a terhes történelmi örökséggel.

Mármint azzal, hogy annak idején véletlenül itt látta meg a napvilágot Benito Mussolini, a Duce. Itt lelhető egykori szülőháza, és itt az a kripta is, amely őrzi a hajdani fasiszta vezér csontjait. Voltaképpen jól is járnának ezzel a két zarándok hellyel, mert egész esztendőben vonzzák a turisták tízezreit, helyieket és külföldieket egyaránt. Jönnek leróni a kegyeletüket az előtt, akinek hajdani eszméit egyesek ma is imádnák; jönnek az emlékezetes és jellegzetes fekete ingben, hónuk alatt a változatlanul kiadott kötetekkel; fejükben az „eszmével”, amelyet ismét terjesztenének.

Három butik Predappio kellős közepén, három helyi család tulajdona, mind a három ebből él, állítólag nem is rosszul. Meg abból, hogy a Mussolini-rezsim két évtizede alatt ez a városkép volt a fasiszta építészeti „stílus” minta központja. Marie-Anne Matard-Bonucci történész professzor asszony, a kor kutatója azt vallja, a város „a kirakata mindannak, ami a fasiszta építészet monumentalitását jelképezte, itt érthetjük meg a rezsim megalomániáját”.

Ez adta az ötletet Frassinetinek, a ma baloldali polgármesterének, hogy az egykori pártközpontban, amely most romokban áll, miért is ne építhetnének okító múzeumot? Az épület 2 400 négyzetméterre terjed ki, kellős közepében 40 méter magas toronnyal, kiválóan alkalmas arra, hogy taszítson. Rondaságával, emlékeztetni a régvolt idők ostoba gonoszságaira.

Frassinettinek van rá példaképe is. A bajorországi Münchenben tavaly megnyitott antináci múzeum, amelyben a hitlerizmus gonoszságait mutatják be, elrettentő erővel. Vonzza az is, de nem csupán a Führer túlélt és új rajongóit, éppen ellenkezőleg, zömükben azokat, akik végképpen szabadulni igyekeznek tőle, megismerni a hiteles természetét annak az eszmének, aminek még az árnyéka is mérgező. „Úgy vélem - vallja az olasz polgármester – végre Itáliának is be kellene nyújtania a számlát”. Egyetért vele Matteo Renzi balközép kormánya, amely máris hatmillió eurót szavazott meg a tervre, kezdődjék az „anti Duce-gondolat valóra váltása. Történik az olyan országban, amely a maga korában Németországgal együtt a Mekkája volt a szélsőjobboldaliságnak, és alighanem a háború után okos vezetéssel éppen azért választotta magának „konokul” a demokráciát, mondhatni manapság talán mindkettő a ellenkező előjelű példaképe is. A mai kusza Európában akadhatnának mások is, akik eltöprenghetnének rajta. Az Uniónak is ez a hitvallása, még ha néha nem is mindig és nem is mindenütt patyolat tisztán ezt követik.

Nem volna bölcsebb napjainkban másoknak is okulni egy néhány ezres itáliai kisváros példáján?

Szerző
Várkonyi Tibor