Nem külső erők, hanem a bánásmód, a megalázottság, az igazságérzet mozdította meg a szakma egy kisebb, de mérvadó részét. Kibújtak abból a báb-állapotból, amibe a hivatás kényszerít egy "tanítót". Ha valaki teljesen átadja magát a napi rutin mellett a gyerekek világának, nem tud kibújni a bőréből, jogszabályt véleményezni, rendeletek után járni. Az iskolában nem jelen kell lenni, hanem ott kell élni. Nem hiányozni, óramű pontossággal, ám lazán dolgozni. Amikor egy középiskola igazgatóhelyettese voltam és jött valami vaskos oktatási dokumentum-tervezet, mielőtt véleményt mondtak volna kollégáim, megkérdezték: olvastam-e, mire jutottam, és rendszerint ebben maradtunk.
Sokan gondolják azt, hogy tanárnak lenni hálás feladat, mert van szünidő, az a napi 6-7 óra meg rutinból megtartható. Igen, vannak pedagógusok is, akik ezért élik le az életüket a pályán és akadnak férfiak, akik ezért ideális feleségnek tartják őket. Tanárnak lenni tényleg nem „a kutyák vacsorája”, mint a vállalkozás, vagy a multicégek alkalmazotti sorsa, ahol ma még vagy valaki, holnap már az utcán találhatod magad. És igen, bele lehet fásulni ebbe a hivatásba, hiszen sokszor ezernyi probléma állja útját a sikeres működésnek. A közvélemény, amely kontraszelektáltnak tartja magát a pedagógustársadalmat, amely Rácz tanár úron kívül csak néhány kiváló "tanító" nevéig jut el, alig hallja meg tudósaink, értelmiségünk visszaemlékezéseit, amelyekben mindig van egy olyan tanár, aki sorsdöntő hatást gyakorolt életükre.
A tanári pálya a rendszerváltozás előtt a társadalmi mobilitás csatornája volt, sokan első generációs értelmiségiként jutottak el a katedráig. Talán innen is táplálkozik a szívósság, a kitartás. Az, hogy a sok reform és ide-oda húzó rendelkezés ellenére a rájuk bízott gyerekek tudásban, emberségben gyarapodtak, többségük meg tudott kapaszkodni, szakmát szerzett, továbbtanult. Sokszor incselkedem a gondolattal: döntéshozóinkat kötelezném arra, hogy néhány napot töltsenek el egy-egy iskolában. Tapasztalják meg, kik tanítanak, milyenek a mai gyerekek, mit és hogyan tanulnak. Vegyüljenek el, próbáljanak láthatatlanokká válni. Menjenek el nehéz sorsúak és elitek iskolájába, állami, egyházi, alapítványi intézményekbe. Majd gondolkodjanak el azon, hogy még mindig az emlékeik alapján ítélnek iskoláról, tanításról, óraszámokról?
