Ne lopj! A tilalom megszegését még az ősember sem tűrte szótlanul

Publikálás dátuma
2016.05.14. 09:05
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/THINKSTOCK
Az emberi együttélés szabályait még nem foglalták törvényekbe, a lopást azonban az ősember sem tűrte szótlanul: alaposan fejbe kólintotta a tolvajt, hogy attól kódult. Később a törvénykönyvek is a legsúlyosabb büntetéssel sújtották azokat, akik más tulajdonát elemelték. Mára azonban változott a helyzet.

Amikor a tulajdont védelmező törvényeket megfogalmazták, fogalmuk sem volt a törvényhozóknak, hogy eljön majd a kor, amikor a lopást intézményesítik, netán éppen a törvényhozók legalizálják, s a bíróságon kell bizonyítani, hogy a lopás lopás, és a tolvaj nem a nemzet javára tömi saját zsebét. Legutóbb Matolcsy György esete gondolkodtatta el a közélet eseményeit figyelőt. A jeles férfiú benyúlt a zsebünkbe, kiemelte a pénzünket, saját céljaira fordítva, azt bizonygatva, hogy a pénz abban a minutában, hogy az ő zsebébe vándorolt, már törvényesen az ő tulajdonába került, azt tehet vele, amit akar. Szerencsénkre a jog ismerői és gyakorlói, ellentétben szánalmasan viselkedő képviselőinkkel, a köztársasági elnök véleményét erősítve kimondták: bizony-bizony, ami történt, a másik fél megkárosításának tipikus este. Tessék számot adni az elorzott pénzekről! Dicstelen, de korunk erkölcseit jól jellemző történet. Óriási szerencséje Matolcsy Györgynek, hogy nem első szent királyunk idejében élt, s ma már épp a ranglétrák csúcsán állók szentesítik cinkos kacsintással az ilyesféle műveleteket.

Ha te úgy....

Akár hittan, akár erkölcstan órán tanulunk is, a „Ne lopj!” tiltása mindenhol nyomatékot kap. Gyerekkoromban barátom gombcsapatának egyik játékosa annyira megtetszett, hogy kivárva az alkalmas pillanatot, elemeltem. Attól kezdve, mintha gombóc lett volna a gyomromban, állandóan azon járattam az eszem, loptam, és elkárhozom. Végre elhatároztam, hogy a gyóntatószékben is megvallom vétkemet. „Loptam” – suttogtam szégyenpírral arcomon. Az atya felneszelt: „Mit loptál, fiacskám?” „Egy gombot a barátom csapatából!” A bűneimet hallgató legnagyobb meglepetésemre szinte hallatlanra vette bűnömet. „Add vissza neki!” – ajánlotta végül, majd kiosztotta a szokott penitenciát: két Miatyánkot és öt Üdvözlégyet. Szerintem nem is fogta föl a bűn lényegét. Pedig már akkor is hallani lehetett nagyméretű lopásokról. De egy gomb… Mit tesz az elorzott javak tengerében?

Ulrich Wickert német újságíró sikerkönyvének címe: Hülye, aki becsületes. Ez a gondolat a mi közgondolkozásunkra is érvényes lett. Hülye, aki nem csapja be az államot, hiszen tapasztalataink szerint az állam is átejt bennünket, amikor kisebb-nagyobb disznóságait titkosítja. Amióta gyakorlattá lett, hogy a tolvajlásokat csak perekkel lehet felderíteni – ha egyáltalán lehet –, kialakult a közvélekedés: ha te úgy, akkor én is. Ha te milliárdokat tüntethetsz el, én is megpróbálkozom néhány százas lenyúlásával.

Lassacskán az egész társadalomban olyan bűz terjed, mint abból a kockasajtokat rejtő dobozból tört fel a konyhánkban, amikor feleségem büszkén felnyitotta az újonnan vásárolt kincset. (A sajtok penészesek voltak. „Visszavigyem?” – kérdezte szikrázó szemmel. Minek? Társadalmi játék lett egymás becsapása. És mi ez a sajt, azokkal a nyilvánosságra került rablásokkal összevetve, amelyekről napról napra hallunk, olvasunk?... „Most szagoljak bele minden dobozba?” Fölösleges. Lehet, hogy a csendesen avasodó párizsi szagát érzed.) Teljesen igaz a könyv sugallata: „Hülye, aki becsületes!” Kivált, ha arra gondolunk, hogy akiknek példaadó keresztényeknek kellene lenniük, nem azok, hiszen szavazataikkal szentesítik a tolvajlásokat a parlamentben. Ott pedig nem sajtra megy a játék – ha egyáltalán játéknak szabad nevezni. De mit számít az elnevezés? Megszoktuk, hogy a tolvajlást, a közösség durva megkárosítását selyempapírba csomagolva, áhítatosan elrebegett hazugságok paravánja mögé rejtik.

A jóbel éve

Az, hogy személy szerint engem megkárosítanak, becsapnak, társadalmi méretűvé dagad. Notker Wolf bencés generális apát Matthias Drobinskival a tízparancsolatról írt Életszabályok című könyvében (Vigilia kiadása, Lukács József fordításában) írja a következőket: „A »Ne lopj!« kezdettől fogva azt is jelentette: ne rabold el senki alapvető életfeltételeit, ne vedd el tőle, amire szüksége van ahhoz, hogy a saját lábán álljon!” A Léviták könyve intésére hivatkozik: „Ha testvéred elszegényedik, és nem tud veled tartani, akkor segítsd meg, hogy melletted élhessen, még ha idegen is.” Nem tudható, vajon ismerik-e ezt az intelmet azok, akik létminimum alatt élők országát uralják. Esetleg azt hiszik, hogy egy Audival elküldenek közéjük néhány csirkét és egy adag vetőmagot, s mielőtt indulnak, odarendelik a televíziót, hogy ország-világ lássa, mennyire szívükön viselik a szegények sorsát? Szóval úgy gondolják, hogy megoldották a mélyszegények gondjait? Hogy sikerült maguk mellé emelniük őket? Az izraeliták minden hetedik, úgynevezett jóbel évben elengedték az adósságokat. Nálunk az adóst kirúgják a lakásából. Nem jubileumot ünnepelnek a szegények (a jóbel szóból származik), hanem hajléktalanokként nyelik az éhkoppot. „A jóbel év a társadalmi egyenlőség korai formája volt, megóvta a belső békét, biztosította a szegények létalapját és megakadályozta, hogy az ország gazdagsága néhány család kezében összpontosuljon. Az volt a cél, hogy az egész társadalom, beleértve az idegeneket és a vendégeket is, gazdaságilag működőképes maradjon.” Nálunk minden év jóbel: jóbel(e)nyúl Mészáros Lőrinc és még néhányan, akiket tehetségesnek szokás nevezni. Hogy a „tehetségtelenek” fűtetlen szobában nyomorognak öt-hat gyerekkel? Kit érdekel! „Saját hibájuk okozta rút bajuk.” Ez van, így érvényesül a „Ne lopj!” parancsa.

Notker Wolf szerint a jóbel-évet a mi korunkban a szociális állam vette át. Gondoskodik a szegényekről, a betegekről, segíti a kultúra értékeihez való hozzáférést, egyenlő lehetőségeket biztosít az oktatásban, ügyel, hogy ne legyenek kiáltóak a vagyoni különbségek, és még hosszan lehetne sorolni feladatait, melyek közül egyik legfontosabb a demokrácia, azaz a népfelség elvének elfogadása és érvényesítése.

Tapasztalatból tudjuk, hogy a francia utópista gondolkodók Petőfi által népszerűsített elképzelése, egyfajta Kánaán megteremtése, lehetetlen. Soha nem vehet mindenki ugyanannyit a bőség kosarából, nem jöhet létre teljes jogegyenlőség, de haladni az ideálisnak hitt állapotok felé lehetséges, sőt, szükséges. Ahol ennek ellenkezőjét mutatják követendőnek, azaz kevesek mérhetetlen meggazdagodását és az élet minden területén legalizált egyenlőtlenséget, ott előbb-utóbb létrejön egy eddig sehol nem tapasztalt, működő diktatórikus rendszer, mérhetetlen állami étvággyal, hatalmasra duzzasztott apparátussal, fokozatos bezárkózással, megállás nélkül hangoztatott propagandával, a hatalomhoz közel állóknak, vagy oda törekvőknek nyújtott kedvezményekkel, a tömegek lebutításával, a közbeszéd lealjasításával, a korábbi rendszer kiszolgálóinak kihasználásával. Mindez együtt jár a jövő felélésével, amelynek egyik kézzelfogható jele a függetlenségre vágyók, a gondolkodni tudó és akaró tehetségek elvándorlása. A magánérdekeket szolgáló tőkefelhalmozás, néhány kivételezetthez áramoltatása, az állam szociális küldetésének tagadása, amelyet lelkesen támogat a kiválasztottak szűk rétege.

Elillanó ígéretek

Az a társadalmi-gazdasági modell, amelyet a pápák szociális enciklikái is körvonalaztak, fokról-fokra veszítettek hatásukból, mert a kereszténydemokrata politikusok sem tekintik a sajátjaiknak a bennük hirdetett elveket, az egyház pedig belső bajai miatt sokat veszített vonzásából. Mindennek pusztító hatását ekként fogalmazza meg Notker Wolf: „… egy olyan politika, amely a szociális ágazatot egyértelműen leépíti, sok ember szemében az állam legitimitását ássa alá”, s ezt csak szelíd erőszakkal, törvénykezési rohamokkal, ötletelésekkel lehet biztosítani.

Általánosnak mondható, hogy a „Ne lopj!” elvét választások előtt minden párt egyik legfontosabb mozgatójának vallja, s lelkesen ígéri megvalósítását, a „pofátlan végkielégítések” megszüntetését, a csillagászati magasságokba emelt fizetések lefaragását és az adóelkerülés céljából kihelyezett pénzek ellenőrzését és megadóztatását. A nagy ígéretek lassan eltűnnek az „éji homályban”, kiderül, hogy a hatalom kedves gyermekeinek adózniuk sem kell, s a legfelsőbb körökben fel-feltűnnek fényűző életet élő szerencselovagok, akik – állítólag – baráti kölcsönökből tengetik életüket, de hogy ki a kölcsönző, miből, miért, arra nem derül fény. Nem titkosítják, egyszerűen nem erednek a nyomába. Így maradnak láthatatlanok az áron alul való, majd óriási hasznot hozó adásvételek, földbirtokok nagy tételben való vásárlása, gyermekek és unokák kistafírozása, feleségek villámgyors meggazdagítása.

1987-ben II. János Pál Sollicitudo Rei Socialis kezdetű enciklikájában bírálta a fogyasztói gondolkodást és az igazságtalan világgazdasági rendet. Mit szólna vajon a pápa az illiberálisnak mondott társadalom gazdasági-politikai berendezéséhez, melyben már díszletekre sincs szükség, az előadás nyilvános és „törvényes”, mert „fejére szól, ki szót emel”?

Németországban az evangélikus és a katolikus egyház közös nyilatkozatában a szegénység orvoslását nem csak a pénz gazdaságosabb elosztásával vélte megvalósíthatónak.

A nagy mutatvány

A cirkuszban a legizgalmasabb pillanatok előtt megszólalnak a dobok. Füstfelhő lengedez, majd hirtelen elénk szökken az elfűrészelt ember teljes testi valójában, segítői pedig szerényen a háttérbe húzódnak. Sejthető, nem az a lényeg, amit látunk. „A kezemet figyelje!” – mondta az utolérhetetlen Rodolfo, de hiába meresztettük a szemünket. A szavak eltérítettek, elfedték a mutatvány lényegét.

Az Európa Unió illetékesei is hiába figyelnek. Sejtik, hogyne sejtenék, valami nem stimmel, de ennél tovább nem jutnak, olyan ügyesen építik föl a rendszert. Legföljebb olyankor támadhat némi gyanú a szemlélőben, amikor az illetékes államtitkár olyasmit mond, hogy a támogatásokat ezentúl spártai szigorral osztják el, és így ellenőrzik felhasználásukat. Miért, eddig hogy volt? – kérdi tétován a szemlélő, és olyan érzése támad, hogy a támogatót és őt magát is átejtették, és bizony lecsippentettek abból a pénzből.

Vélhető, hogy a függöny mögött, a füstgomoly leple alatt történik valami, ott mozgatják a szálakat, de a figyelem mindig a függöny elé lépő kikiáltóra összpontosul. Nagyokat lehet nevetni az ostobaságain, az sem baj, ha életmódja miatt szatirikus elemekkel átszőtt szatíra hőse lesz, nem zavartatja magát, teljesíti küldetését, mondja-mondja a marhaságait.

A darab főhőse, az irányító, akinek kezében minden szál összpontosul, nem szívesen lép a közönség elé. Hátha nem csak hívei és csodálói ülnek a széksorokban, véletlenül betévedtek olyanok is, akik feldúlják a békés, ráhagyatkozó, dübörgő tapssal kísért mondatokat. Rendszerint hermetikusan elzárt térben tartja kinyilatkoztatásait, s gondosan megválogatják, kinek jár a kérdezés kegyelme, nehogy valami kínos ügyről essék szó. Ő mégsem engedheti meg magának, hogy elnyargaljon az ilyen kínosnak ígérkező faggatózás elől, ahogy alantasai szoktak. Nincs szüksége gyújtó szónoklatokra, nagyobb a sikere, ha földbe tiporja világnézeti ellenfeleit, akik természetesen idegenszívűek, nem tartoznak a nemzet testébe, külföldi ellenségei támogatják őket súlyos pénzekkel.

Az emberek egy része beletörődik a megváltoztathatatlannak látszó, növekvő szegénységbe a Hetedik parancs folytonos megszegésébe és kijátszásába. Nekik üzeni Notker Wolf: „A »Ne lopj!« parancs a beletörődés ellen is szól: ne gondoljuk, hogy az erőszakon kívül semmi sem segít az igazságtalanság felszámolásában. Annak parancsolata is, hogy ne fogadjuk el azt a reményvesztett véleményt, hogy a gazdasági folyamatokat egyáltalán nem lehet befolyásolni, és a szegényeknek szegényeknek kell maradniuk. És elsősorban az egyházak, mindenekelőtt a világméretű szervezettel rendelkező katolikus egyház állíthat fel egy globális etikát a globálisan működő gazdaság mellé.”

Ha jól figyelünk, közöttünk jár a szegények reménysége, Ferenc pápa, s hiába fogják be fülüket az állítólag keresztények is, előbb-utóbb meg kell hallaniuk az evangéliumok szelleméből fakadó intelmeit.

Szerző

"Ízlelje meg, és egy óra múlva király lesz"

Publikálás dátuma
2016.05.14. 09:00
FOTÓ: THINKSTOCK
Baudelaire, Delacroix, Gautier, Flaubert, id. Alexandre Dumas és Balzac is látogatta a párizsi "Club des Hachichins”-t, ahol Jacques-Joseph Moreau francia pszichiáter a kannabisz hatását kutatta. Mindannyian kipróbálták a hasist, amelyet alapvetően Napóleon egyiptomi hadjáratának köszönhetően ismert meg a francia értelmiség a XIX. század elején. Ismét előkerül a Hegy Vénének története - folytatjuk a kender kultúrtörténetéről szóló írásunkat.

„Mikor aztán a fedái úgy kifejlődött testi ügyességben és tudományokban, hogy lehetett rá valami nehéz feladatot bízni, akkor a vének egy este valami mámorító szert adtak neki, amitől elaludt. A keleti népek ezt »hasis«-nak híják. Erről nevezték el a Hegyek urának a népét »hasisinok«-nak, hasisevőknek; amit aztán a frankok »assasin« névre bérmáltak el, s az ő nyelvük szerint ez is találó elnevezés volt: »orgyilkosok«." Jókai Mór írja ezt 1883-ban megjelent, a szentföldi keresztes hadjáratokról szóló, Minden poklokon keresztül című regényében.

Dumas és a szent fű

A hasis (a kender) élvezete, illetve a Hegy Vénének, vagy más néven a Hegyi Öregnek előző részünkben bemutatott története ezek szerint ekkor már széles körben ismert volt a XIX. század végén Európában. Magyarországra előbb török, később pedig nyugat-európai közvetítéssel került a történet.

Ahogy Kiss László, A paradicsom kulcsa – A hasis kultúrtörténetének magyar vonatkozásai című művében rámutat, 1846-ban jelent meg Párizsban id. Alexandre Dumas „Gróf Monte Cristo", illetve mai fordításban Monte Cristo grófja című regénye. A regényt, amely szintén felidézi ezt a történetet, még abban az évben, 1846-ban lefordítják magyarra. Miután a főhős, Edmond Dantés megszökik If várából és megtalálja Monte Cristo szigetét, a szigeten vendégül lát egy francia bárót, Franz d'Épinay-t. A vacsora végén pedig egy zöldes színű péppel kínálja a bárót házigazdája (aki itt mint Szindbád, a tengerész szerepel):

"Az az áhítatos tisztelet, amellyel Ali ezt a kelyhet odahozta, felkeltette Franz kíváncsiságát. Felemelte a fedelet, és valami zöldes színű pépet pillantott meg, amely angyalfüves tésztához hasonlított, és amilyet még sohasem látott. Visszatette rá a fedőt, de éppúgy nem tudta, mi van a serlegben, mint mielőtt belenézett. A házigazdára pillantott, és látta, hogy az mosolyog zavarán.

- Nem tudja kitalálni, ugye, miféle ennivaló van ebben a kis edényben, és ez most zavarba hozza?

- Bevallom, így van.

- Hát nézze, ez a zöldes színű csemege nem más, mint az az ambrózia, amelyet Hébé szolgált fel Jupiter asztalánál.

- De ez az ambrózia - jegyezte meg Franz -, emberi kézre kerülve, kétségtelenül elveszítette égi nevét, hogy valami földi névvel cserélje fel. Hogy hívják hát köznapi nyelven ezt a nyalánkságot, amelyre egyébként, bevallom, nem valami nagyon vágyom!

- Éppen ez árulja el anyagi eredetünket - kiáltott fel Szindbád. - Ugyanígy megyünk el gyakran a boldogság mellett, és nem vesszük észre, rá sem pillantunk, vagy ha már láttuk és megnéztük, nem ismerjük fel. Ha a valóság embere ön, és az aranyat vallja istenének, ízlelje meg ezt, és Peru, Guzarate és Golkonda bányái tárulnak fel a szeme előtt. Ha azonban a képzelet embere, ha költő, akkor is kóstolja meg, és a lehetőség minden korlátja eltűnik ön előtt, megnyílnak a végtelen mezők, szabad lélekkel, szabad szellemmel, az álmodozás határtalan honában sétálhat. Ha becsvágyó ember és földi hatalom után futkos, akkor is ízlelje meg, és egy óra múlva király lesz, nem valami olyan kis országnak, mint Franciaország, Spanyolország vagy Anglia, amelyek el vannak dugva Európa valamelyik sarkában, hanem a világ királya, a teremtés királya. A trónusa odafent fog állni azon a hegyen, amelyre a Sátán vitte fel Jézust, és anélkül hogy hódolnia kellene a Sátán előtt, vagy meg kellene csókolnia érte a karmait, ön lesz minden földi ország ura. Ugye, csábító az ajánlatom, mondja, és nem könnyű dolog-e engedni neki, amikor csak ennyit kell tennie - nézze!

E szavakkal most ő vette le a fedelet arról a kis aranyozott kehelyről, amely az agyondicsért anyagot tartalmazta, kivett magának egy kávéskanálnyit a bűvös csemegéből, a szájába vette, és félig behunyt szemmel és hátravetett fejjel lassan ízlelgette.

Franz bevárta, amíg Szindbád elfogyasztja kedvelt csemegéjét, majd mikor az kissé magához tért, azt mondta neki:

- De végre is micsoda hát ez az értékes eledel?

- Hallott-e már valamit a Hegység Vénjéről - kérdezte a gazda -, aki valamikor meg akarta gyilkoltatni Fülöp-Ágostont?

- Természetesen.

- Nahát. Azt tudja, hogy egy gazdag völgy ura volt. A völgyből emelkedett ki az a hegység, amelytől az öreg festői nevét kapta. Ezt a völgyet pompázatos kertek díszítették, amelyeket még Hasszen-ben-Szabah (az előző részben Haszán ibn Szabáhként említett sejk - a szerk.) ültetett, és a kertekben magányos kerti lakok álltak. A lakokba csak kiválasztottait bocsátotta be, itt vendégelte meg őket, mint Marco Polo mondja, valami olyan fűvel, amely elvitte őket a paradicsomba, örökké virágzó növények közé, mindig érett gyümölcsök és mindig szűzen maradó nők közé. Márpedig az, amit ezek a boldog fiatalemberek valóságnak véltek, álom volt csupán. De annyira édes, annyira részegítő, annyira gyönyörrel teljes, hogy testüket-lelküket eladták annak, aki rájuk bocsátotta ezt az álmot, és úgy engedelmeskedtek parancsainak, mint Isten parancsainak, elmentek a világ végére is, hogy az áldozatra lesújtsanak, arra gondoltak, hogy a halál is csupán átmenet lesz abba a csodálatos világba, amelyből ízelítőt adott nekik a szent fű, amely most itt van ön előtt.

- Akkor hát ez a hasis! - kiáltotta Franz. - Ismerem, legalábbis hallottam róla.

- Eltalálta, Aladdin úr, hasis ez, mégpedig a legjobb és legtisztább hasis, amelyet Alexandriában Abugor, a nagy mester, az egyetlen ember készít. Ennek az embernek palotát kellene építeni ezzel a felirattal: A boldogság kalmárjának - a hálás világ.

- Tudja-e - kérdezte Franz -, hogy kedvem támadt megítélni, vajon mennyi igaz az ön dicsérő magasztalásából?

- Ítélje meg maga, kedves vendégem, ítélje meg; de ne érje be az első kísérlettel, mert mint mindennél, itt is hozzá kell szoktatni az érzékeket az új ingerhez, akár heves, akár szelíd, szomorú vagy vidám hatást kelt is. Ez ellen az isteni anyag ellen lázadozik a természet, mert a természet nem az örömökre van alkotva, hanem a fájdalomhoz ragaszkodik. Ebben a harcban el kell buknia a legyőzött természetnek; az álmot ismét a valóságnak kell követnie. Ilyen módon úr marad az álom, az álom lesz maga az élet, és az élet álommá lesz: de micsoda különbség van ebben az átalakulásban! Vagyis, ha összehasonlítja a valóságos lét fájdalmait a mesterséges lét gyönyöreivel, sohasem kíván többé élni, csak örökké álmodni. Amikor azután elhagyja a saját külön világát a második világért, úgy fog rémleni önnek, mintha a nápolyi tavaszból a lappföldi télbe kerülne, úgy érzi majd, hogy elhagyta a paradicsomot a földért, az eget a pokolért. Kóstolja meg a hasist, kedves vendégem, kóstolja meg!

Franz felelet helyett kivett egy kiskanálnyit a csodálatos pépből, annyit, amennyit házigazdájától látott kivenni, és szájába vette.

- Az ördögbe is! - kiáltott fel, amikor lenyelte az isteni eledelt. - Azt még nem tudom, vajon csakugyan kellemes lesz-e a következménye, mint ahogy ön mondta, de nem találom olyan zamatosnak, mint amilyennek ön."

Teste anyagtalanul könnyűvé vált

Miután Szindbád és vendége lenyelték a hasist, lehevertek és rágyújtottak pipáikra. Dumas így írja le a hasis által okozott élményt: "Franz bensejében valami különös átalakulás ment végbe. Az egész napi fáradtság, minden szellemi feszültség, amelyet az este eseményei okoztak, egy csapásra eltűnt, mint az elalvás előtti pillanatban, mikor még van annyi öntudatunk, hogy érezzük az álom közeledtét. Teste mintha anyagtalanul könnyűvé vált volna, szelleme megvilágosodott, érzékei megkétszerezték működésüket. A szemhatár egyre szélesedett, de ez már nem az a komor látóhatár volt, amely fölött bizonytalan félelem honol, és amelyet elalvás előtt látunk, hanem valami átlátszó, rengeteg kék szemhatár, a tenger minden azúrszínével, a nap valamennyi aranysugarával, a szellő minden illatával. Azután matrózainak tiszta, csengő énekéből valami isteni harmónia csendült fel, s ennek hallatára felködlött előtte Monte Cristo szigete, de most már nem a hullámok közül felmeredő zátonynak, hanem a pusztában felbukkanó oázisnak látta. (...) Franznak úgy rémlett, hogy behunyta a szemét, és hogy utolsó pillantásával a szemérmes szobrot látta, amely akkor egészen beburkolózott fátyolába. Mikor a valóság számára lecsukódott a szeme, érzékei megnyíltak az elképzelhetetlen érzések számára.

Ekkor szünet nélküli gyönyör fogta el, folytonos szerelem, olyan, amilyet a Próféta ígért kiválasztottjainak. A kőajkak megelevenedtek, a hideg keblek forróakká lettek, elannyira, hogy Franz számára, aki most első ízben járt a hasis birodalmában, ez a szerelem szinte fájdalmas, ez a gyönyör csaknem szenvedés volt, minthogy érezte, hogy midőn a szobrok ajkai az ő szomjazó ajkát érintik, simák és hidegek, mint a vipera teste. De minél jobban el akarta távolítani magától a szerelmet, annál inkább vágyakoztak érzékei a titokzatos álom varázsa után, olyannyira, hogy olyan küzdelem után, amelynek sikeréért a lelkét adta volna, fenntartás nélkül átengedte magát, és végül is e márványszeretők csókjaitól fáradtan, a gyönyörtől kimerülten, csodálatos álom bűvöletétől elcsigázva omlott el. (Monte Cristo grófja, Csetényi Erzsébet fordítása)

Mesterséges mennyországok

Nemcsak Dumas ismerte a hasist; a kender a XIX. század első felében gyorsan népszerűvé vált a francia írók, költők körében. Kiss László munkája szerint Franciaországba Napóleon, illetve katonái révén került a hasis. Napóleon 1798 és 1801 közt tett kísérletet Egyiptom meghódítására. Kairó 1350 kávézójában akkoriban alkohol helyett mézzel ízesített hasist és ópiumot szívtak. Bár Napóleon betiltotta a kannabisz bármifajta használatát, katonák és tudósok tértek vissza hasissal megrakodva. Nyilvánvaló azonban, hogy nemcsak egyiptomi, de egyéb észak-afrikai - algériai, marokkói - hatás is közrejátszott a hasis franciaországi népszerűségében.

Jacques-Joseph Moreau francia pszichiáter 1841-ben barátaival létrehozta a "Club des Hachichins”-t - a Hasis vagy hasisélvezők klubja -, a párizsi Szent Lajos-szigeten (Ile Saint-Louis), a Pimodan hotelben, amelyet Adytól ismerhetünk (A magyar Pimodám). Moreau volt az első orvosok egyike, aki a hasis központi idegrendszerre gyakorolt hatását vizsgálta. Feltevése az volt, mint Quo vadis cannabis? című munkájában ifj. Sipos László írja, hogy a kannabisz okozta érzékcsalódások hasonlatosak az elmebetegek hallucinációihoz. Ennek alapján azt remélte, hogy a szer kutatása segítségére lehet e betegségek kezelésében. A kísérleteihez önkénteseket keresett, akik alávetették magukat a hatásának.

Théophile Gautier (1811-72) az elsők között vett részt a hasis kipróbálásában, de az Ile Saint-Louis olyan ismert művészeknek lett gyakori pihenőhelye, mint a festő Delacroix, Gérard de Nerval, Gustave Flaubert, a már hosszan idézett id. Alexandre Dumas és Honoré de Balzac. Gautier a Hasis klub című írásában számolt be a klub működéséről. 1849 februárjában, könyve megjelenése előtt cikket írt a Revue des Deux Mondes-ba, amelyben ismertette a klub célját.

Gautier szerint aki a hasist kipróbálja, "megízlelheti Mohamed mennyországát”. Tapasztalatait így írta le: "A kezdeti görcsös vidámságot a kellemesség meghatározhatatlan érzése követte, végtelen nyugalom. A hasis áldott állapotában voltam (…) Nem éreztem már a testemet, a határok a tudat és az anyag között elvékonyodtak. Egy másik világba hatoltam be, amely nem mutatott ellenállást (…) Feloldódtam a semmiben; megszabadultam az énemtől, a gonosz és mindig jelenlevő tanútól; most először éreztem át az elementáris szellemek, a testtől független angyalok és lelkek, létezését.

Gautier véleménye azonban nem volt egyértelműen pozitív: „Kb. tíz alkalom után örökre lemondtunk erről a bódító szerről. Nem azért, mert fizikai szenvedést okozott, hanem azért, mert az igazi irodalom csak a természetes álmokból merít ihletet (…)” A legismertebb mű, amely ebből az időszakból származik Charles Baudelaire Les Paradis artificiels (A mesterséges mennyországok) című, magyarul is többször írása. A szimbolikus költészet atyja egy ideig Ile Saint-Louis-n élt, itt írta a Romlás virágait is.

A mesterséges mennyországokban Baudelaire önmegfigyelés alapján írja le a hasis, az ópium, illetve a bor emberi lélekre tett hatását. (Az 1821-ben született költő, 20 évesen hosszabb indiai, calcuttai utazást tett, vélhetően már itt megismerkedett a kannabisszal.) "Én mindenekelőtt erkölcsi tartalmú könyvet akarok írni. Be akarom bizonyítani, hogy a mennyországok keresői a poklukat teremtik meg" - írta esszéje egyik bevezetésében. Bemutatja, mi a hasis, majd a látomások, képzeletek világát írja le. Ugyanígy jár el az ópium esetében, de itt Thomas De Quincey Confessions of an English Opium Eater (Egy angol ópiumevő vallomásai) című, 1821-ben megjelent művébe szövi bele kommentárjait. Ez utóbbi művet egyébként maga Baudelaire fordította franciára. A mellékletszerű függelékben A romlás virágai kötet A bor című ciklusát, valamint a bor és a hasis hatásának összehasonlítását adja.

(A következő Szép Szóban folytatjuk a kannabiszról szóló írásunkat)

Szerző

MSZP: Tarlós meghátrál a kormánypárttal szemben

Az MSZP szerint Tarlós István (Fidesz-KDNP) főpolgármester a vitás kérdésekben kifelé "keménykedik", de a kormánypárttal szemben folyamatosan hátrál, így elvesztette tárgyalóképességét a főváros.

Horváth Csaba fővárosi szocialista képviselő pénteki tájékoztatóján hozzátette: káros Budapestnek, hogy a főpolgármester "feltétel nélkül szereti" a Fideszt. Hozzátette: közben "úgy fulladt teljes káoszba" a 3-as metró felújítása, hogy a kivitelezők még egyetlen kapavágást sem tettek, és a beruházás minden jel szerint nem is fog elindulni a meghirdetett novemberi időpontban.

Horváth Csaba kifogásolta, hogy a metrófelújítás idején a forgalmat kiváltó buszközlekedésről előző nap kapott anyagban a járművek ára mellett nem szerepel az üzemeltetési költség. Hozzátette, az, hogy a Fővárosi Közgyűlés negyedik hónapja képtelen határozni a buszbeszerzésről, jól mutatja a testület döntésképtelenségét. Mint mondta, "az sem normális és tarthatatlan, hogy a kormány néhány hónappal a 3-as metró beruházás kezdete előtt a fővárossal akarja feltámaszttatni a magyar buszgyártását". 

Az ellenzéki politikus a Déli pályaudvar felszámolását "tiszta ingatlanpanamának" nevezte, és szólt arról is: a közgyűlés következő ülésén pedig kezdeményezni fogják, hogy állítsanak fel bizottságot a Széll Kálmán tér felújításával kapcsolatos kérdések kivizsgálására.

Az MTI kérdésére Horváth Csaba azt közölte: álláspontjuk szerint a sajtóban megjelent visszásságoknál is szélesebb körben kellene vizsgálni a projekt tárgyát, tartalmát, kivitelezési szerződéseit, azok megvalósulását, a minőséget és az árazást.

Szerző