Ne lopj! A tilalom megszegését még az ősember sem tűrte szótlanul

Publikálás dátuma
2016.05.14 09:05
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/THINKSTOCK
Fotó: /
Az emberi együttélés szabályait még nem foglalták törvényekbe, a lopást azonban az ősember sem tűrte szótlanul: alaposan fejbe kólintotta a tolvajt, hogy attól kódult. Később a törvénykönyvek is a legsúlyosabb büntetéssel sújtották azokat, akik más tulajdonát elemelték. Mára azonban változott a helyzet.

Amikor a tulajdont védelmező törvényeket megfogalmazták, fogalmuk sem volt a törvényhozóknak, hogy eljön majd a kor, amikor a lopást intézményesítik, netán éppen a törvényhozók legalizálják, s a bíróságon kell bizonyítani, hogy a lopás lopás, és a tolvaj nem a nemzet javára tömi saját zsebét. Legutóbb Matolcsy György esete gondolkodtatta el a közélet eseményeit figyelőt. A jeles férfiú benyúlt a zsebünkbe, kiemelte a pénzünket, saját céljaira fordítva, azt bizonygatva, hogy a pénz abban a minutában, hogy az ő zsebébe vándorolt, már törvényesen az ő tulajdonába került, azt tehet vele, amit akar. Szerencsénkre a jog ismerői és gyakorlói, ellentétben szánalmasan viselkedő képviselőinkkel, a köztársasági elnök véleményét erősítve kimondták: bizony-bizony, ami történt, a másik fél megkárosításának tipikus este. Tessék számot adni az elorzott pénzekről! Dicstelen, de korunk erkölcseit jól jellemző történet. Óriási szerencséje Matolcsy Györgynek, hogy nem első szent királyunk idejében élt, s ma már épp a ranglétrák csúcsán állók szentesítik cinkos kacsintással az ilyesféle műveleteket.

Ha te úgy....

Akár hittan, akár erkölcstan órán tanulunk is, a „Ne lopj!” tiltása mindenhol nyomatékot kap. Gyerekkoromban barátom gombcsapatának egyik játékosa annyira megtetszett, hogy kivárva az alkalmas pillanatot, elemeltem. Attól kezdve, mintha gombóc lett volna a gyomromban, állandóan azon járattam az eszem, loptam, és elkárhozom. Végre elhatároztam, hogy a gyóntatószékben is megvallom vétkemet. „Loptam” – suttogtam szégyenpírral arcomon. Az atya felneszelt: „Mit loptál, fiacskám?” „Egy gombot a barátom csapatából!” A bűneimet hallgató legnagyobb meglepetésemre szinte hallatlanra vette bűnömet. „Add vissza neki!” – ajánlotta végül, majd kiosztotta a szokott penitenciát: két Miatyánkot és öt Üdvözlégyet. Szerintem nem is fogta föl a bűn lényegét. Pedig már akkor is hallani lehetett nagyméretű lopásokról. De egy gomb… Mit tesz az elorzott javak tengerében?

Ulrich Wickert német újságíró sikerkönyvének címe: Hülye, aki becsületes. Ez a gondolat a mi közgondolkozásunkra is érvényes lett. Hülye, aki nem csapja be az államot, hiszen tapasztalataink szerint az állam is átejt bennünket, amikor kisebb-nagyobb disznóságait titkosítja. Amióta gyakorlattá lett, hogy a tolvajlásokat csak perekkel lehet felderíteni – ha egyáltalán lehet –, kialakult a közvélekedés: ha te úgy, akkor én is. Ha te milliárdokat tüntethetsz el, én is megpróbálkozom néhány százas lenyúlásával.

Lassacskán az egész társadalomban olyan bűz terjed, mint abból a kockasajtokat rejtő dobozból tört fel a konyhánkban, amikor feleségem büszkén felnyitotta az újonnan vásárolt kincset. (A sajtok penészesek voltak. „Visszavigyem?” – kérdezte szikrázó szemmel. Minek? Társadalmi játék lett egymás becsapása. És mi ez a sajt, azokkal a nyilvánosságra került rablásokkal összevetve, amelyekről napról napra hallunk, olvasunk?... „Most szagoljak bele minden dobozba?” Fölösleges. Lehet, hogy a csendesen avasodó párizsi szagát érzed.) Teljesen igaz a könyv sugallata: „Hülye, aki becsületes!” Kivált, ha arra gondolunk, hogy akiknek példaadó keresztényeknek kellene lenniük, nem azok, hiszen szavazataikkal szentesítik a tolvajlásokat a parlamentben. Ott pedig nem sajtra megy a játék – ha egyáltalán játéknak szabad nevezni. De mit számít az elnevezés? Megszoktuk, hogy a tolvajlást, a közösség durva megkárosítását selyempapírba csomagolva, áhítatosan elrebegett hazugságok paravánja mögé rejtik.

A jóbel éve

Az, hogy személy szerint engem megkárosítanak, becsapnak, társadalmi méretűvé dagad. Notker Wolf bencés generális apát Matthias Drobinskival a tízparancsolatról írt Életszabályok című könyvében (Vigilia kiadása, Lukács József fordításában) írja a következőket: „A »Ne lopj!« kezdettől fogva azt is jelentette: ne rabold el senki alapvető életfeltételeit, ne vedd el tőle, amire szüksége van ahhoz, hogy a saját lábán álljon!” A Léviták könyve intésére hivatkozik: „Ha testvéred elszegényedik, és nem tud veled tartani, akkor segítsd meg, hogy melletted élhessen, még ha idegen is.” Nem tudható, vajon ismerik-e ezt az intelmet azok, akik létminimum alatt élők országát uralják. Esetleg azt hiszik, hogy egy Audival elküldenek közéjük néhány csirkét és egy adag vetőmagot, s mielőtt indulnak, odarendelik a televíziót, hogy ország-világ lássa, mennyire szívükön viselik a szegények sorsát? Szóval úgy gondolják, hogy megoldották a mélyszegények gondjait? Hogy sikerült maguk mellé emelniük őket? Az izraeliták minden hetedik, úgynevezett jóbel évben elengedték az adósságokat. Nálunk az adóst kirúgják a lakásából. Nem jubileumot ünnepelnek a szegények (a jóbel szóból származik), hanem hajléktalanokként nyelik az éhkoppot. „A jóbel év a társadalmi egyenlőség korai formája volt, megóvta a belső békét, biztosította a szegények létalapját és megakadályozta, hogy az ország gazdagsága néhány család kezében összpontosuljon. Az volt a cél, hogy az egész társadalom, beleértve az idegeneket és a vendégeket is, gazdaságilag működőképes maradjon.” Nálunk minden év jóbel: jóbel(e)nyúl Mészáros Lőrinc és még néhányan, akiket tehetségesnek szokás nevezni. Hogy a „tehetségtelenek” fűtetlen szobában nyomorognak öt-hat gyerekkel? Kit érdekel! „Saját hibájuk okozta rút bajuk.” Ez van, így érvényesül a „Ne lopj!” parancsa.

Notker Wolf szerint a jóbel-évet a mi korunkban a szociális állam vette át. Gondoskodik a szegényekről, a betegekről, segíti a kultúra értékeihez való hozzáférést, egyenlő lehetőségeket biztosít az oktatásban, ügyel, hogy ne legyenek kiáltóak a vagyoni különbségek, és még hosszan lehetne sorolni feladatait, melyek közül egyik legfontosabb a demokrácia, azaz a népfelség elvének elfogadása és érvényesítése.

Tapasztalatból tudjuk, hogy a francia utópista gondolkodók Petőfi által népszerűsített elképzelése, egyfajta Kánaán megteremtése, lehetetlen. Soha nem vehet mindenki ugyanannyit a bőség kosarából, nem jöhet létre teljes jogegyenlőség, de haladni az ideálisnak hitt állapotok felé lehetséges, sőt, szükséges. Ahol ennek ellenkezőjét mutatják követendőnek, azaz kevesek mérhetetlen meggazdagodását és az élet minden területén legalizált egyenlőtlenséget, ott előbb-utóbb létrejön egy eddig sehol nem tapasztalt, működő diktatórikus rendszer, mérhetetlen állami étvággyal, hatalmasra duzzasztott apparátussal, fokozatos bezárkózással, megállás nélkül hangoztatott propagandával, a hatalomhoz közel állóknak, vagy oda törekvőknek nyújtott kedvezményekkel, a tömegek lebutításával, a közbeszéd lealjasításával, a korábbi rendszer kiszolgálóinak kihasználásával. Mindez együtt jár a jövő felélésével, amelynek egyik kézzelfogható jele a függetlenségre vágyók, a gondolkodni tudó és akaró tehetségek elvándorlása. A magánérdekeket szolgáló tőkefelhalmozás, néhány kivételezetthez áramoltatása, az állam szociális küldetésének tagadása, amelyet lelkesen támogat a kiválasztottak szűk rétege.

Elillanó ígéretek

Az a társadalmi-gazdasági modell, amelyet a pápák szociális enciklikái is körvonalaztak, fokról-fokra veszítettek hatásukból, mert a kereszténydemokrata politikusok sem tekintik a sajátjaiknak a bennük hirdetett elveket, az egyház pedig belső bajai miatt sokat veszített vonzásából. Mindennek pusztító hatását ekként fogalmazza meg Notker Wolf: „… egy olyan politika, amely a szociális ágazatot egyértelműen leépíti, sok ember szemében az állam legitimitását ássa alá”, s ezt csak szelíd erőszakkal, törvénykezési rohamokkal, ötletelésekkel lehet biztosítani.

Általánosnak mondható, hogy a „Ne lopj!” elvét választások előtt minden párt egyik legfontosabb mozgatójának vallja, s lelkesen ígéri megvalósítását, a „pofátlan végkielégítések” megszüntetését, a csillagászati magasságokba emelt fizetések lefaragását és az adóelkerülés céljából kihelyezett pénzek ellenőrzését és megadóztatását. A nagy ígéretek lassan eltűnnek az „éji homályban”, kiderül, hogy a hatalom kedves gyermekeinek adózniuk sem kell, s a legfelsőbb körökben fel-feltűnnek fényűző életet élő szerencselovagok, akik – állítólag – baráti kölcsönökből tengetik életüket, de hogy ki a kölcsönző, miből, miért, arra nem derül fény. Nem titkosítják, egyszerűen nem erednek a nyomába. Így maradnak láthatatlanok az áron alul való, majd óriási hasznot hozó adásvételek, földbirtokok nagy tételben való vásárlása, gyermekek és unokák kistafírozása, feleségek villámgyors meggazdagítása.

1987-ben II. János Pál Sollicitudo Rei Socialis kezdetű enciklikájában bírálta a fogyasztói gondolkodást és az igazságtalan világgazdasági rendet. Mit szólna vajon a pápa az illiberálisnak mondott társadalom gazdasági-politikai berendezéséhez, melyben már díszletekre sincs szükség, az előadás nyilvános és „törvényes”, mert „fejére szól, ki szót emel”?

Németországban az evangélikus és a katolikus egyház közös nyilatkozatában a szegénység orvoslását nem csak a pénz gazdaságosabb elosztásával vélte megvalósíthatónak.

A nagy mutatvány

A cirkuszban a legizgalmasabb pillanatok előtt megszólalnak a dobok. Füstfelhő lengedez, majd hirtelen elénk szökken az elfűrészelt ember teljes testi valójában, segítői pedig szerényen a háttérbe húzódnak. Sejthető, nem az a lényeg, amit látunk. „A kezemet figyelje!” – mondta az utolérhetetlen Rodolfo, de hiába meresztettük a szemünket. A szavak eltérítettek, elfedték a mutatvány lényegét.

Az Európa Unió illetékesei is hiába figyelnek. Sejtik, hogyne sejtenék, valami nem stimmel, de ennél tovább nem jutnak, olyan ügyesen építik föl a rendszert. Legföljebb olyankor támadhat némi gyanú a szemlélőben, amikor az illetékes államtitkár olyasmit mond, hogy a támogatásokat ezentúl spártai szigorral osztják el, és így ellenőrzik felhasználásukat. Miért, eddig hogy volt? – kérdi tétován a szemlélő, és olyan érzése támad, hogy a támogatót és őt magát is átejtették, és bizony lecsippentettek abból a pénzből.

Vélhető, hogy a függöny mögött, a füstgomoly leple alatt történik valami, ott mozgatják a szálakat, de a figyelem mindig a függöny elé lépő kikiáltóra összpontosul. Nagyokat lehet nevetni az ostobaságain, az sem baj, ha életmódja miatt szatirikus elemekkel átszőtt szatíra hőse lesz, nem zavartatja magát, teljesíti küldetését, mondja-mondja a marhaságait.

A darab főhőse, az irányító, akinek kezében minden szál összpontosul, nem szívesen lép a közönség elé. Hátha nem csak hívei és csodálói ülnek a széksorokban, véletlenül betévedtek olyanok is, akik feldúlják a békés, ráhagyatkozó, dübörgő tapssal kísért mondatokat. Rendszerint hermetikusan elzárt térben tartja kinyilatkoztatásait, s gondosan megválogatják, kinek jár a kérdezés kegyelme, nehogy valami kínos ügyről essék szó. Ő mégsem engedheti meg magának, hogy elnyargaljon az ilyen kínosnak ígérkező faggatózás elől, ahogy alantasai szoktak. Nincs szüksége gyújtó szónoklatokra, nagyobb a sikere, ha földbe tiporja világnézeti ellenfeleit, akik természetesen idegenszívűek, nem tartoznak a nemzet testébe, külföldi ellenségei támogatják őket súlyos pénzekkel.

Az emberek egy része beletörődik a megváltoztathatatlannak látszó, növekvő szegénységbe a Hetedik parancs folytonos megszegésébe és kijátszásába. Nekik üzeni Notker Wolf: „A »Ne lopj!« parancs a beletörődés ellen is szól: ne gondoljuk, hogy az erőszakon kívül semmi sem segít az igazságtalanság felszámolásában. Annak parancsolata is, hogy ne fogadjuk el azt a reményvesztett véleményt, hogy a gazdasági folyamatokat egyáltalán nem lehet befolyásolni, és a szegényeknek szegényeknek kell maradniuk. És elsősorban az egyházak, mindenekelőtt a világméretű szervezettel rendelkező katolikus egyház állíthat fel egy globális etikát a globálisan működő gazdaság mellé.”

Ha jól figyelünk, közöttünk jár a szegények reménysége, Ferenc pápa, s hiába fogják be fülüket az állítólag keresztények is, előbb-utóbb meg kell hallaniuk az evangéliumok szelleméből fakadó intelmeit.

2016.05.14 09:05

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10