Ne lopj! A tilalom megszegését még az ősember sem tűrte szótlanul

Publikálás dátuma
2016.05.14 09:05
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/THINKSTOCK
Az emberi együttélés szabályait még nem foglalták törvényekbe, a lopást azonban az ősember sem tűrte szótlanul: alaposan fejbe kólintotta a tolvajt, hogy attól kódult. Később a törvénykönyvek is a legsúlyosabb büntetéssel sújtották azokat, akik más tulajdonát elemelték. Mára azonban változott a helyzet.

Amikor a tulajdont védelmező törvényeket megfogalmazták, fogalmuk sem volt a törvényhozóknak, hogy eljön majd a kor, amikor a lopást intézményesítik, netán éppen a törvényhozók legalizálják, s a bíróságon kell bizonyítani, hogy a lopás lopás, és a tolvaj nem a nemzet javára tömi saját zsebét. Legutóbb Matolcsy György esete gondolkodtatta el a közélet eseményeit figyelőt. A jeles férfiú benyúlt a zsebünkbe, kiemelte a pénzünket, saját céljaira fordítva, azt bizonygatva, hogy a pénz abban a minutában, hogy az ő zsebébe vándorolt, már törvényesen az ő tulajdonába került, azt tehet vele, amit akar. Szerencsénkre a jog ismerői és gyakorlói, ellentétben szánalmasan viselkedő képviselőinkkel, a köztársasági elnök véleményét erősítve kimondták: bizony-bizony, ami történt, a másik fél megkárosításának tipikus este. Tessék számot adni az elorzott pénzekről! Dicstelen, de korunk erkölcseit jól jellemző történet. Óriási szerencséje Matolcsy Györgynek, hogy nem első szent királyunk idejében élt, s ma már épp a ranglétrák csúcsán állók szentesítik cinkos kacsintással az ilyesféle műveleteket.

Ha te úgy....

Akár hittan, akár erkölcstan órán tanulunk is, a „Ne lopj!” tiltása mindenhol nyomatékot kap. Gyerekkoromban barátom gombcsapatának egyik játékosa annyira megtetszett, hogy kivárva az alkalmas pillanatot, elemeltem. Attól kezdve, mintha gombóc lett volna a gyomromban, állandóan azon járattam az eszem, loptam, és elkárhozom. Végre elhatároztam, hogy a gyóntatószékben is megvallom vétkemet. „Loptam” – suttogtam szégyenpírral arcomon. Az atya felneszelt: „Mit loptál, fiacskám?” „Egy gombot a barátom csapatából!” A bűneimet hallgató legnagyobb meglepetésemre szinte hallatlanra vette bűnömet. „Add vissza neki!” – ajánlotta végül, majd kiosztotta a szokott penitenciát: két Miatyánkot és öt Üdvözlégyet. Szerintem nem is fogta föl a bűn lényegét. Pedig már akkor is hallani lehetett nagyméretű lopásokról. De egy gomb… Mit tesz az elorzott javak tengerében?

Ulrich Wickert német újságíró sikerkönyvének címe: Hülye, aki becsületes. Ez a gondolat a mi közgondolkozásunkra is érvényes lett. Hülye, aki nem csapja be az államot, hiszen tapasztalataink szerint az állam is átejt bennünket, amikor kisebb-nagyobb disznóságait titkosítja. Amióta gyakorlattá lett, hogy a tolvajlásokat csak perekkel lehet felderíteni – ha egyáltalán lehet –, kialakult a közvélekedés: ha te úgy, akkor én is. Ha te milliárdokat tüntethetsz el, én is megpróbálkozom néhány százas lenyúlásával.

Lassacskán az egész társadalomban olyan bűz terjed, mint abból a kockasajtokat rejtő dobozból tört fel a konyhánkban, amikor feleségem büszkén felnyitotta az újonnan vásárolt kincset. (A sajtok penészesek voltak. „Visszavigyem?” – kérdezte szikrázó szemmel. Minek? Társadalmi játék lett egymás becsapása. És mi ez a sajt, azokkal a nyilvánosságra került rablásokkal összevetve, amelyekről napról napra hallunk, olvasunk?... „Most szagoljak bele minden dobozba?” Fölösleges. Lehet, hogy a csendesen avasodó párizsi szagát érzed.) Teljesen igaz a könyv sugallata: „Hülye, aki becsületes!” Kivált, ha arra gondolunk, hogy akiknek példaadó keresztényeknek kellene lenniük, nem azok, hiszen szavazataikkal szentesítik a tolvajlásokat a parlamentben. Ott pedig nem sajtra megy a játék – ha egyáltalán játéknak szabad nevezni. De mit számít az elnevezés? Megszoktuk, hogy a tolvajlást, a közösség durva megkárosítását selyempapírba csomagolva, áhítatosan elrebegett hazugságok paravánja mögé rejtik.

A jóbel éve

Az, hogy személy szerint engem megkárosítanak, becsapnak, társadalmi méretűvé dagad. Notker Wolf bencés generális apát Matthias Drobinskival a tízparancsolatról írt Életszabályok című könyvében (Vigilia kiadása, Lukács József fordításában) írja a következőket: „A »Ne lopj!« kezdettől fogva azt is jelentette: ne rabold el senki alapvető életfeltételeit, ne vedd el tőle, amire szüksége van ahhoz, hogy a saját lábán álljon!” A Léviták könyve intésére hivatkozik: „Ha testvéred elszegényedik, és nem tud veled tartani, akkor segítsd meg, hogy melletted élhessen, még ha idegen is.” Nem tudható, vajon ismerik-e ezt az intelmet azok, akik létminimum alatt élők országát uralják. Esetleg azt hiszik, hogy egy Audival elküldenek közéjük néhány csirkét és egy adag vetőmagot, s mielőtt indulnak, odarendelik a televíziót, hogy ország-világ lássa, mennyire szívükön viselik a szegények sorsát? Szóval úgy gondolják, hogy megoldották a mélyszegények gondjait? Hogy sikerült maguk mellé emelniük őket? Az izraeliták minden hetedik, úgynevezett jóbel évben elengedték az adósságokat. Nálunk az adóst kirúgják a lakásából. Nem jubileumot ünnepelnek a szegények (a jóbel szóból származik), hanem hajléktalanokként nyelik az éhkoppot. „A jóbel év a társadalmi egyenlőség korai formája volt, megóvta a belső békét, biztosította a szegények létalapját és megakadályozta, hogy az ország gazdagsága néhány család kezében összpontosuljon. Az volt a cél, hogy az egész társadalom, beleértve az idegeneket és a vendégeket is, gazdaságilag működőképes maradjon.” Nálunk minden év jóbel: jóbel(e)nyúl Mészáros Lőrinc és még néhányan, akiket tehetségesnek szokás nevezni. Hogy a „tehetségtelenek” fűtetlen szobában nyomorognak öt-hat gyerekkel? Kit érdekel! „Saját hibájuk okozta rút bajuk.” Ez van, így érvényesül a „Ne lopj!” parancsa.

Notker Wolf szerint a jóbel-évet a mi korunkban a szociális állam vette át. Gondoskodik a szegényekről, a betegekről, segíti a kultúra értékeihez való hozzáférést, egyenlő lehetőségeket biztosít az oktatásban, ügyel, hogy ne legyenek kiáltóak a vagyoni különbségek, és még hosszan lehetne sorolni feladatait, melyek közül egyik legfontosabb a demokrácia, azaz a népfelség elvének elfogadása és érvényesítése.

Tapasztalatból tudjuk, hogy a francia utópista gondolkodók Petőfi által népszerűsített elképzelése, egyfajta Kánaán megteremtése, lehetetlen. Soha nem vehet mindenki ugyanannyit a bőség kosarából, nem jöhet létre teljes jogegyenlőség, de haladni az ideálisnak hitt állapotok felé lehetséges, sőt, szükséges. Ahol ennek ellenkezőjét mutatják követendőnek, azaz kevesek mérhetetlen meggazdagodását és az élet minden területén legalizált egyenlőtlenséget, ott előbb-utóbb létrejön egy eddig sehol nem tapasztalt, működő diktatórikus rendszer, mérhetetlen állami étvággyal, hatalmasra duzzasztott apparátussal, fokozatos bezárkózással, megállás nélkül hangoztatott propagandával, a hatalomhoz közel állóknak, vagy oda törekvőknek nyújtott kedvezményekkel, a tömegek lebutításával, a közbeszéd lealjasításával, a korábbi rendszer kiszolgálóinak kihasználásával. Mindez együtt jár a jövő felélésével, amelynek egyik kézzelfogható jele a függetlenségre vágyók, a gondolkodni tudó és akaró tehetségek elvándorlása. A magánérdekeket szolgáló tőkefelhalmozás, néhány kivételezetthez áramoltatása, az állam szociális küldetésének tagadása, amelyet lelkesen támogat a kiválasztottak szűk rétege.

Elillanó ígéretek

Az a társadalmi-gazdasági modell, amelyet a pápák szociális enciklikái is körvonalaztak, fokról-fokra veszítettek hatásukból, mert a kereszténydemokrata politikusok sem tekintik a sajátjaiknak a bennük hirdetett elveket, az egyház pedig belső bajai miatt sokat veszített vonzásából. Mindennek pusztító hatását ekként fogalmazza meg Notker Wolf: „… egy olyan politika, amely a szociális ágazatot egyértelműen leépíti, sok ember szemében az állam legitimitását ássa alá”, s ezt csak szelíd erőszakkal, törvénykezési rohamokkal, ötletelésekkel lehet biztosítani.

Általánosnak mondható, hogy a „Ne lopj!” elvét választások előtt minden párt egyik legfontosabb mozgatójának vallja, s lelkesen ígéri megvalósítását, a „pofátlan végkielégítések” megszüntetését, a csillagászati magasságokba emelt fizetések lefaragását és az adóelkerülés céljából kihelyezett pénzek ellenőrzését és megadóztatását. A nagy ígéretek lassan eltűnnek az „éji homályban”, kiderül, hogy a hatalom kedves gyermekeinek adózniuk sem kell, s a legfelsőbb körökben fel-feltűnnek fényűző életet élő szerencselovagok, akik – állítólag – baráti kölcsönökből tengetik életüket, de hogy ki a kölcsönző, miből, miért, arra nem derül fény. Nem titkosítják, egyszerűen nem erednek a nyomába. Így maradnak láthatatlanok az áron alul való, majd óriási hasznot hozó adásvételek, földbirtokok nagy tételben való vásárlása, gyermekek és unokák kistafírozása, feleségek villámgyors meggazdagítása.

1987-ben II. János Pál Sollicitudo Rei Socialis kezdetű enciklikájában bírálta a fogyasztói gondolkodást és az igazságtalan világgazdasági rendet. Mit szólna vajon a pápa az illiberálisnak mondott társadalom gazdasági-politikai berendezéséhez, melyben már díszletekre sincs szükség, az előadás nyilvános és „törvényes”, mert „fejére szól, ki szót emel”?

Németországban az evangélikus és a katolikus egyház közös nyilatkozatában a szegénység orvoslását nem csak a pénz gazdaságosabb elosztásával vélte megvalósíthatónak.

A nagy mutatvány

A cirkuszban a legizgalmasabb pillanatok előtt megszólalnak a dobok. Füstfelhő lengedez, majd hirtelen elénk szökken az elfűrészelt ember teljes testi valójában, segítői pedig szerényen a háttérbe húzódnak. Sejthető, nem az a lényeg, amit látunk. „A kezemet figyelje!” – mondta az utolérhetetlen Rodolfo, de hiába meresztettük a szemünket. A szavak eltérítettek, elfedték a mutatvány lényegét.

Az Európa Unió illetékesei is hiába figyelnek. Sejtik, hogyne sejtenék, valami nem stimmel, de ennél tovább nem jutnak, olyan ügyesen építik föl a rendszert. Legföljebb olyankor támadhat némi gyanú a szemlélőben, amikor az illetékes államtitkár olyasmit mond, hogy a támogatásokat ezentúl spártai szigorral osztják el, és így ellenőrzik felhasználásukat. Miért, eddig hogy volt? – kérdi tétován a szemlélő, és olyan érzése támad, hogy a támogatót és őt magát is átejtették, és bizony lecsippentettek abból a pénzből.

Vélhető, hogy a függöny mögött, a füstgomoly leple alatt történik valami, ott mozgatják a szálakat, de a figyelem mindig a függöny elé lépő kikiáltóra összpontosul. Nagyokat lehet nevetni az ostobaságain, az sem baj, ha életmódja miatt szatirikus elemekkel átszőtt szatíra hőse lesz, nem zavartatja magát, teljesíti küldetését, mondja-mondja a marhaságait.

A darab főhőse, az irányító, akinek kezében minden szál összpontosul, nem szívesen lép a közönség elé. Hátha nem csak hívei és csodálói ülnek a széksorokban, véletlenül betévedtek olyanok is, akik feldúlják a békés, ráhagyatkozó, dübörgő tapssal kísért mondatokat. Rendszerint hermetikusan elzárt térben tartja kinyilatkoztatásait, s gondosan megválogatják, kinek jár a kérdezés kegyelme, nehogy valami kínos ügyről essék szó. Ő mégsem engedheti meg magának, hogy elnyargaljon az ilyen kínosnak ígérkező faggatózás elől, ahogy alantasai szoktak. Nincs szüksége gyújtó szónoklatokra, nagyobb a sikere, ha földbe tiporja világnézeti ellenfeleit, akik természetesen idegenszívűek, nem tartoznak a nemzet testébe, külföldi ellenségei támogatják őket súlyos pénzekkel.

Az emberek egy része beletörődik a megváltoztathatatlannak látszó, növekvő szegénységbe a Hetedik parancs folytonos megszegésébe és kijátszásába. Nekik üzeni Notker Wolf: „A »Ne lopj!« parancs a beletörődés ellen is szól: ne gondoljuk, hogy az erőszakon kívül semmi sem segít az igazságtalanság felszámolásában. Annak parancsolata is, hogy ne fogadjuk el azt a reményvesztett véleményt, hogy a gazdasági folyamatokat egyáltalán nem lehet befolyásolni, és a szegényeknek szegényeknek kell maradniuk. És elsősorban az egyházak, mindenekelőtt a világméretű szervezettel rendelkező katolikus egyház állíthat fel egy globális etikát a globálisan működő gazdaság mellé.”

Ha jól figyelünk, közöttünk jár a szegények reménysége, Ferenc pápa, s hiába fogják be fülüket az állítólag keresztények is, előbb-utóbb meg kell hallaniuk az evangéliumok szelleméből fakadó intelmeit.

A Mága-jelenség

Publikálás dátuma
2019.04.21 19:39

Fotó: Népszava
Tényleg olyan tudású hegedűs-e, hogy a világ legnevesebb hangversenytermeiben játszhat és amit hegedül, megérdemelten találja-e meg útját?
Bejárta a magyar sajtót a hír, ismét hatalmas sikerrel koncertezett Amerikában Mága Zoltán: a négy állomásból álló turné a Carnegie Hallban ért véget április 11-én. A hegedűművész a saját maga alapította Budapesti Gypsy Virtuózok zenekarral turnézott; ez nem újdonság, évek óta megszokhattuk, hogy a világ olyan neves hangversenytermeiben lép fel, mint az említett New York-i, vagy a bécsi Musikvereinssaal, és a város másik híres koncerthelyszíne a Konzerthaus. Ezeket a komolyzene templomainak tartjuk, és a sportcsarnokokban is fellépő művész műsorát ismerve sokakban felmerülhet a kérdés, vajon miként lehet, hogy a klasszikus zeneművek felől nézve sokszor igencsak megkérdőjelezhető minőségű darabokat felvonultató programok e szentélyek színpadaira kerülhetnek, beleértve a Vigadót és a Budapesti Operaházat is.
Emellett komoly magyar állami kitüntetések birtokosa is Mága Zoltán - mindkét oldalról. Bizonyára vannak píszíre – a politikai korrektségre – hajazó, és mindenféle más politikai okai is ennek, de ez nem tárgya írásunknak. A kérdés inkább az, vajon tényleg olyan tudású hegedűs-e, hogy e pódiumokon játszhat és hogy az, amit hegedül, megérdemelten találja-e meg útját az említett helyszínekre.
Amit Mága tesz, az alapjaiban nem más, mint a hagyományos cigányzene új dimenziókba helyezése. A műfaj igazi fénykora a XIX. század közepétől a XX. század közepéig tartott, és tudnivaló, hogy bár a zene magyaros motívumokkal is bőven tarkított, nem azonos sem a magyar, sem a cigány népzenével, de azzal a magyar népzenével sem, amit falusi – nem főállású – cigány muzsikusok szólaltattak meg. Az első ismert, mai értelemben vett cigány hegedűvirtuóz, prímás Czinka Panna volt, aki 1772-ben halt meg, ő alakította ki még fiatal korában a kis cigányzenekarok ma ismert két hegedű, cimbalom, bőgő felállású formáját. Azokban az időkben a klasszikus hegedű elérte fejlettségének maximumát, csak a hangterjedelme és a hangereje növekedett a következő évtizedekben, és kialakult az a vonófajta is, amivel mindent meg lehetett szólaltatni rajta. Paganini, aki az 1700-as évek végén kezdett Olaszországban koncertezni, képes volt egy egész baromfiudvart lejátszani tyúkostul, kakasostul, kutyástul, macskástul, nyikorgó szekerestül. (Aki tudja, hallgassa meg Mágát az interneten, amint Dinicu A pacsirtáját énekelteti hangszerén.) De az ördög hegedűse, ahogy Paganinit nevezték, a klasszikus műveket, köztük saját – a hegedűirodalom technikai csúcsait jelentő - darabjait is játszotta, ámulatba ejtve az egész világot, Liszt Ferencet is. Ő egyébként meg volt róla győződve, hogy az a zene, amit akkoriban a városi cigányzenekarok játszottak, vagyis a verbunkos és a valódi magyar népdalokat valamilyen szinten utánozni próbáló műdalok - a par excellence magyar népzene.
E zenének, amely egészen színvonalas volt, s a zenetörténetben is helye van, komoly szerepe volt a nemzettudat formálásában. Czinka Pannáról Kodály ís írt – megbukott - daljátékot Balázs Béla szövegére 1948-ban. Cigányzenészek a 48-as szabadságharcban is részt vettek, az egyik leghíresebb közülük Sárközi Ferenc, aki Kossuth hadnagya volt – innen Mága zenészeinek huszáros ruhája. De a következő évtizedekben is fontos szerepet játszottak, zenéjükkel őrizték a lángot. A XIX. század második felében a tehetségesebb cigányzenekarok külföldön turnéztak, rendszeresen játszottak Párizs legelőkelőbb szórakozóhelyein, a Riviérán, és a kor nevezetes gyógyfürdő központjaiban is. Eljutottak a walesi herceg és az orosz cár udvarába is. Majd jött Bartók és Kodály, akik feltárták a Kárpát-medence és környéke népei zenéjének valódi természetét, mibenlétét és nagyszerűségét, miközben a cigányzene egyre periférikusabbá vált, forradalmi töltetének elvesztésével üresedni kezdett, kávéházak, mulatók szórakoztatóipari terméke lett. Egyre több könnyed operett és szalonzene-darab szerepelt a zenekarok műsorán, a nóták pedig teljesen elvesztették a népdalokkal való, kezdetben pozitívnak is nevezhető kapcsolatukat. Bár a híres prímásokat csodálták, a komolyzenészek, zenetudósok teljesen elveszették érdeklődésüket cigányzene iránt, ahogy a „könnyűzene” más műfajai iránt is.
Mint látható, Mága egyrészt valóban nem tett mást, mint hogy feltámasztotta egyrészt a régi pozitív hagyományokat - a New York-i koncert interneten látható amatőr felvételén szerepel a Kossuth-nóta is -, emellett előszeretettel játszik könnyed, noha nem teljesen könnyűzenei darabokat, mint Monti Csárdása, a Keresztapa című film zenéje és hasonlók. Másrészt, ami teljesen új, hogy lévén valóban klasszikusan is képzett, technikailag igazán kiváló hegedűs, játszik például Bachot is eredeti formájában hangversenytermi koncertjein, Shlomo Mintz megkérdőjelezhetetlenül klasszikus, világhírű hegedűssel együtt például előszeretettel adja elő Bach d-moll kettősversenyét, de például Bartók Román népi táncok című műve is szerepelt az amerikai turné műsorában. A XX. század közepére szinte teljesen jelentőségét vesztett, csak néhány étteremben továbbélő műfaj, a cigányzene tehát Mága tevékenysége révén újra magasan szárnyal, igen, beleértve a szintén hagyományosan hozzátartozó giccset is, amit show-műsoraiban látványelemként a végletekig hajt.
Hogy valójában reneszánszról van-e szó, vagy csak a hírek szerint egy menedzsernek is kiváló zenész egyedi tündökléséről, aligha tudható egyelőre. Ez függ attól is, mi a hozzáállása Mágához azoknak a kritikusoknak, akik az említett termek klasszikus zenei programjait látogatják. Nem találtam nyomát írásaiknak, tehát illusztris helyszínek és hatalmas közönségsikerek - amelyekről rendre csak píár ízű híradások tudósítanak - ide vagy oda, láthatólag külföldön sem gondolják, hogy ez lenne a klasszikus zene eddig méltatlanul mellőzött, közönségbarát ága, amellyel megújítható a műfaj.

Szüdi János: Két út, két program és az Orbán-rendszer bűnei

Publikálás dátuma
2019.04.21 17:46
Nem tudni, hányan élnek így
Fotó: Népszava
Kellene egy program, amely világossá teszi, hogy a tisztességes élethez való jog megillet mindenkit, s meg is mondja, mi jár a tisztességes élethez.
Az Országgyűlés az ellenzék - Jobbik, MSZP, LMP – nagy részének támogatásával elfogadta a családvédelmi akcióterv bevezetéséhez szükséges törvénymódosításokat. A történet nagyon tanulságos. Elsőként azért, mert az ellenzék szavazatára nem volt semmi szükség, ugyanis nem minősített többséghez kötött törvényjavaslatról kellett dönteni. Másodszor azért, mert a kormánypárti képviselők szavazataira sem volt szükség. Március 12-én a kormány elfogadta a babaváró támogatásról, a nagycsaládok személygépkocsi-támogatásáról és az otthonteremtési program időszerű módosításáról szóló rendeleteit. Harmadszor azért, mert hangzatos címe ellenére, a törvényjavaslat nem az orbáni családügyi vízió érdemi részéről szólt. A törvényjavaslat mindössze négy paragrafusból állt, az első adómentessé tette a babaváró támogatást, a második állami kezességvállalást biztosított a babaváró támogatással nyújtott kölcsönhöz, a harmadik felhatalmazást adott a kezességvállalás részletszabályait megállapító kormányrendelet kiadásához, a negyedik meghatározta, hogy a törvény 2019. július 1-jén lép hatályba.

Tények és tanulságok

Miért tanulságos ez a történet? Mindenekelőtt azért, mert ismét bizonyossá vált, nem a parlamentnek van kormánya, hanem a kormánynak van parlamentje. Újólag bizonyossá vált az is, hogy a kormányban egyetlen döntéshozó van, a miniszterelnök, akinek a parancsait „eredeti jogalkotói hatáskörben”, parlamenti felhatalmazás nélkül, kormányrendelet formájában kihirdetik. Nem maradt kétség a tekintetben sem, hogy, a parlament nem több egy díszletnél, a törvényesség látszatának fenntartásához. A parlament tagjai - sokadszor – úgy hoztak döntést, hogy fogalmuk sem volt arról - az előterjesztés nem szólt róla -, milyen kormányzati (orbáni) döntéshez asszisztálnak, mibe kerül, amit megszavaznak, s hol van elrejtve a be nem tervezett kiadások fedezete. Végezetül, beigazolódott – nem először, s feltehetően nem is utoljára -, hogy a kormánypártok soha nem magányosak, mindig számíthatnak az ellenzék színe-javára, amikor populista kérdésekben kell szavazniuk.
Nem tanulság, hanem tény, ez a hatalom (Orbán Viktor) nem gyermekbarát. Nem tanulság, hanem tény, ez a hatalom (Orbán Viktor) nem családbarát. Ennek a hatalomnak (Orbán Viktornak) nincs átfogó elképzelése a gyermekekről, a családokról. Ennek a hatalomnak (Orbán Viktornak) csak azok fontosak, akiknek már van mit a tejbe aprítaniuk, s mellesleg elkötelezett Orbán hívők.

Az ifjúságról, a családról

A parlament utoljára 2009-ben tárgyalt előterjesztést az ifjúság helyzetéről és megsejtve a jövőt elfogadta a Nemzeti Ifjúsági Stratégiáról szóló határozatot. Talán ennek az elnevezésnek köszönhető, hogy ez az országgyűlési határozat még ma is hatályban van, sőt végrehajtásához 2012-ben, 2014-ben, 2016-ban kormányzati cselekvési tervek is készültek. Ez nem jelenti azt, hogy a stratégia helyzetelemzésében feltárt problémák megszüntetésére megszülettek volna a szükséges döntések. A közel tíz esztendős problémahalmaz többsége ma is helytálló.
Az akkori helyzetértékelés szerint „Magyarországon, a 20 éven aluli eltartottak közel egyötöde, 420 ezer fiatal él a szegénységi küszöb alatt. A létminimum alatt élő fiatalok aránya ennek közel kétszerese (850 ezer). A 0-15 év közöttiek 25,2 százaléka, a 16-24 év közöttiek 18,3 százaléka szegény. A gyermekes háztartások 20,5 százaléka szegény.” A kormányzati válasz kézenfekvő, a Központi Statisztikai Hivatal felhagyott a létminimum számításával.
A Policy Agenda 2018. júniusában közzétett számításai szerint Magyarország lakosságának egyharmada él a létminimum szintje alatt. Az oktatás teljesítménye alapján érthető, miért nincs kedve a parlamentnek szembesülnie a tényekkel. Mit mond az oktatásról a helyzetértékelés? „A szakiskolákban kiemelkedően magas a lemorzsolódók aránya (20-25 százalék). (…) Az OECD által végzett PISA-vizsgálat szerint a magyarországi 15 éves tanulók ötöde alapvető olvasási készségekkel sem rendelkezik. 57 ország eredményeit figyelembe véve a magyar diákok átlaga a szövegértés-szövegalkotás tekintetében a 23. és 30. pozíció közötti tartományban található.” A hvg.hu 2016. decemberében a 2015-ben elvégzett mérések eredményeiről közöl tájékoztatót: „a 2012-ben mért PISA-kutatáshoz képest jelentős a magyar tanulók visszaesése: természettudományokból 494 pontról 477 pontra, olvasás-szövegértésből 488 pontról 470 pontra esett vissza, míg matematikából tartottuk a három évvel ezelőtti 477 pontos szintet.” Az Európai Bizottság által készített – Oktatási és Képzési Figyelő 2017 című – jelentés szerint az oktatást elhagyó 18-24 évesek aránya 2016-ban az uniós 10,7 százalékos rátát meghaladva 12,4 százalékra “sikeredett”. 2016-ban az olvasás terén alulteljesítők aránya 27,5 százalék volt, szemben a 19 százalékos uniós aránnyal.
Kevés időszerűbb kérdés van annál, miképpen alakult a gyermekek, a gyermekes családok helyzete az említett stratégia elfogadása óta. Jó lenne tisztázni, hány család, hány gyermek él lakásnak nem nevezhető – konyha, WC, víz nélküli – kalyibában. Jó lenne tisztázni, hány gyermeknél számít ünnepi vacsorának a zsíros kenyér. Jó lenne tisztázni, hány szülőtől vonták meg a családi pótlékot, mert cipő és ruha hiányában gyermeke hiányzott az óvodából. Jó lenne tisztázni, hogy 2013. július 1-jétől (ekkor léptek hatályba az ezt megengedő büntetőjogi szabályok) hány 12-14 éves gyermeket ítéltek szabadságelvonásra. Jó lenne tisztázni, hány tizenéves vett részt – iskolába járás helyett - közmunkában. Száz és száz kérdést fel lehet, fel kell még tenni, ahhoz, hogy tiszta vizet önthessünk a pohárba.

Két külön program

Egy szó, mint száz, kellene egy program, amely világossá teszi, hogy Magyarországon a tisztességes élethez való jog megillet mindenkit, s meg is mondja, mi jár a tisztességes élethez. Kellene egy program, amely világossá teszi, hogy a tisztességes élethez való jog feltételeinek a megteremtése megelőz minden más programot. Kellene egy program, amely világossá teszi, hogy a tisztességes élet feltételeinek megteremtése becsületbeli közügy, amelynek megvalósításához közös erőfeszítésre, s minél tehetősebb valaki, annál nagyobb áldozatvállalásra van szükség. Egy program, amelynek végrehajtásához hozzárendelik a szükséges költségvetési fedezetet is.
Orbán Viktor viszont már közölte a nyilvánossággal, mi a fontos számára. Meghirdette saját programját: állítsuk meg a bevándorlókat. Ehhez kéri a nép támogatását.
Hol tartunk? Íme, egy korántsem teljes leltár: álproblémákon rágódunk. Álmegoldásoknak örvendünk. Álparlamentarizmussal álcázzák a diktatúrát. A kollaborálás bevett gyakorlattá vált. A félelem kézzelfogható és jogos: van kitől. A jobboldal oszlopos képviselője örvendezik nemzetünk – Horthy által visszaadott - önbecsülésén. Érezni még az égett hús orrfacsaró illatát, amit ránk hagytak a krematórium kéményein közel hetven éve eltávozó zsidó és cigány honfitársaink.
Mi jöhet még? Íme, egy korántsem kibontott vízió: megküzdünk a bevándorlókkal vagy elkészítjük a tisztességes élethez való jog megvalósításának programját. Ez két külön út. Ez két külön program. A választók döntenek. A választók nem hülyék, állítják a baloldal rangos képviselői. Mit mond a történész ötven év múlva?