Ne lopj! A tilalom megszegését még az ősember sem tűrte szótlanul

Publikálás dátuma
2016.05.14 09:05
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/THINKSTOCK
Fotó: /
Az emberi együttélés szabályait még nem foglalták törvényekbe, a lopást azonban az ősember sem tűrte szótlanul: alaposan fejbe kólintotta a tolvajt, hogy attól kódult. Később a törvénykönyvek is a legsúlyosabb büntetéssel sújtották azokat, akik más tulajdonát elemelték. Mára azonban változott a helyzet.

Amikor a tulajdont védelmező törvényeket megfogalmazták, fogalmuk sem volt a törvényhozóknak, hogy eljön majd a kor, amikor a lopást intézményesítik, netán éppen a törvényhozók legalizálják, s a bíróságon kell bizonyítani, hogy a lopás lopás, és a tolvaj nem a nemzet javára tömi saját zsebét. Legutóbb Matolcsy György esete gondolkodtatta el a közélet eseményeit figyelőt. A jeles férfiú benyúlt a zsebünkbe, kiemelte a pénzünket, saját céljaira fordítva, azt bizonygatva, hogy a pénz abban a minutában, hogy az ő zsebébe vándorolt, már törvényesen az ő tulajdonába került, azt tehet vele, amit akar. Szerencsénkre a jog ismerői és gyakorlói, ellentétben szánalmasan viselkedő képviselőinkkel, a köztársasági elnök véleményét erősítve kimondták: bizony-bizony, ami történt, a másik fél megkárosításának tipikus este. Tessék számot adni az elorzott pénzekről! Dicstelen, de korunk erkölcseit jól jellemző történet. Óriási szerencséje Matolcsy Györgynek, hogy nem első szent királyunk idejében élt, s ma már épp a ranglétrák csúcsán állók szentesítik cinkos kacsintással az ilyesféle műveleteket.

Ha te úgy....

Akár hittan, akár erkölcstan órán tanulunk is, a „Ne lopj!” tiltása mindenhol nyomatékot kap. Gyerekkoromban barátom gombcsapatának egyik játékosa annyira megtetszett, hogy kivárva az alkalmas pillanatot, elemeltem. Attól kezdve, mintha gombóc lett volna a gyomromban, állandóan azon járattam az eszem, loptam, és elkárhozom. Végre elhatároztam, hogy a gyóntatószékben is megvallom vétkemet. „Loptam” – suttogtam szégyenpírral arcomon. Az atya felneszelt: „Mit loptál, fiacskám?” „Egy gombot a barátom csapatából!” A bűneimet hallgató legnagyobb meglepetésemre szinte hallatlanra vette bűnömet. „Add vissza neki!” – ajánlotta végül, majd kiosztotta a szokott penitenciát: két Miatyánkot és öt Üdvözlégyet. Szerintem nem is fogta föl a bűn lényegét. Pedig már akkor is hallani lehetett nagyméretű lopásokról. De egy gomb… Mit tesz az elorzott javak tengerében?

Ulrich Wickert német újságíró sikerkönyvének címe: Hülye, aki becsületes. Ez a gondolat a mi közgondolkozásunkra is érvényes lett. Hülye, aki nem csapja be az államot, hiszen tapasztalataink szerint az állam is átejt bennünket, amikor kisebb-nagyobb disznóságait titkosítja. Amióta gyakorlattá lett, hogy a tolvajlásokat csak perekkel lehet felderíteni – ha egyáltalán lehet –, kialakult a közvélekedés: ha te úgy, akkor én is. Ha te milliárdokat tüntethetsz el, én is megpróbálkozom néhány százas lenyúlásával.

Lassacskán az egész társadalomban olyan bűz terjed, mint abból a kockasajtokat rejtő dobozból tört fel a konyhánkban, amikor feleségem büszkén felnyitotta az újonnan vásárolt kincset. (A sajtok penészesek voltak. „Visszavigyem?” – kérdezte szikrázó szemmel. Minek? Társadalmi játék lett egymás becsapása. És mi ez a sajt, azokkal a nyilvánosságra került rablásokkal összevetve, amelyekről napról napra hallunk, olvasunk?... „Most szagoljak bele minden dobozba?” Fölösleges. Lehet, hogy a csendesen avasodó párizsi szagát érzed.) Teljesen igaz a könyv sugallata: „Hülye, aki becsületes!” Kivált, ha arra gondolunk, hogy akiknek példaadó keresztényeknek kellene lenniük, nem azok, hiszen szavazataikkal szentesítik a tolvajlásokat a parlamentben. Ott pedig nem sajtra megy a játék – ha egyáltalán játéknak szabad nevezni. De mit számít az elnevezés? Megszoktuk, hogy a tolvajlást, a közösség durva megkárosítását selyempapírba csomagolva, áhítatosan elrebegett hazugságok paravánja mögé rejtik.

A jóbel éve

Az, hogy személy szerint engem megkárosítanak, becsapnak, társadalmi méretűvé dagad. Notker Wolf bencés generális apát Matthias Drobinskival a tízparancsolatról írt Életszabályok című könyvében (Vigilia kiadása, Lukács József fordításában) írja a következőket: „A »Ne lopj!« kezdettől fogva azt is jelentette: ne rabold el senki alapvető életfeltételeit, ne vedd el tőle, amire szüksége van ahhoz, hogy a saját lábán álljon!” A Léviták könyve intésére hivatkozik: „Ha testvéred elszegényedik, és nem tud veled tartani, akkor segítsd meg, hogy melletted élhessen, még ha idegen is.” Nem tudható, vajon ismerik-e ezt az intelmet azok, akik létminimum alatt élők országát uralják. Esetleg azt hiszik, hogy egy Audival elküldenek közéjük néhány csirkét és egy adag vetőmagot, s mielőtt indulnak, odarendelik a televíziót, hogy ország-világ lássa, mennyire szívükön viselik a szegények sorsát? Szóval úgy gondolják, hogy megoldották a mélyszegények gondjait? Hogy sikerült maguk mellé emelniük őket? Az izraeliták minden hetedik, úgynevezett jóbel évben elengedték az adósságokat. Nálunk az adóst kirúgják a lakásából. Nem jubileumot ünnepelnek a szegények (a jóbel szóból származik), hanem hajléktalanokként nyelik az éhkoppot. „A jóbel év a társadalmi egyenlőség korai formája volt, megóvta a belső békét, biztosította a szegények létalapját és megakadályozta, hogy az ország gazdagsága néhány család kezében összpontosuljon. Az volt a cél, hogy az egész társadalom, beleértve az idegeneket és a vendégeket is, gazdaságilag működőképes maradjon.” Nálunk minden év jóbel: jóbel(e)nyúl Mészáros Lőrinc és még néhányan, akiket tehetségesnek szokás nevezni. Hogy a „tehetségtelenek” fűtetlen szobában nyomorognak öt-hat gyerekkel? Kit érdekel! „Saját hibájuk okozta rút bajuk.” Ez van, így érvényesül a „Ne lopj!” parancsa.

Notker Wolf szerint a jóbel-évet a mi korunkban a szociális állam vette át. Gondoskodik a szegényekről, a betegekről, segíti a kultúra értékeihez való hozzáférést, egyenlő lehetőségeket biztosít az oktatásban, ügyel, hogy ne legyenek kiáltóak a vagyoni különbségek, és még hosszan lehetne sorolni feladatait, melyek közül egyik legfontosabb a demokrácia, azaz a népfelség elvének elfogadása és érvényesítése.

Tapasztalatból tudjuk, hogy a francia utópista gondolkodók Petőfi által népszerűsített elképzelése, egyfajta Kánaán megteremtése, lehetetlen. Soha nem vehet mindenki ugyanannyit a bőség kosarából, nem jöhet létre teljes jogegyenlőség, de haladni az ideálisnak hitt állapotok felé lehetséges, sőt, szükséges. Ahol ennek ellenkezőjét mutatják követendőnek, azaz kevesek mérhetetlen meggazdagodását és az élet minden területén legalizált egyenlőtlenséget, ott előbb-utóbb létrejön egy eddig sehol nem tapasztalt, működő diktatórikus rendszer, mérhetetlen állami étvággyal, hatalmasra duzzasztott apparátussal, fokozatos bezárkózással, megállás nélkül hangoztatott propagandával, a hatalomhoz közel állóknak, vagy oda törekvőknek nyújtott kedvezményekkel, a tömegek lebutításával, a közbeszéd lealjasításával, a korábbi rendszer kiszolgálóinak kihasználásával. Mindez együtt jár a jövő felélésével, amelynek egyik kézzelfogható jele a függetlenségre vágyók, a gondolkodni tudó és akaró tehetségek elvándorlása. A magánérdekeket szolgáló tőkefelhalmozás, néhány kivételezetthez áramoltatása, az állam szociális küldetésének tagadása, amelyet lelkesen támogat a kiválasztottak szűk rétege.

Elillanó ígéretek

Az a társadalmi-gazdasági modell, amelyet a pápák szociális enciklikái is körvonalaztak, fokról-fokra veszítettek hatásukból, mert a kereszténydemokrata politikusok sem tekintik a sajátjaiknak a bennük hirdetett elveket, az egyház pedig belső bajai miatt sokat veszített vonzásából. Mindennek pusztító hatását ekként fogalmazza meg Notker Wolf: „… egy olyan politika, amely a szociális ágazatot egyértelműen leépíti, sok ember szemében az állam legitimitását ássa alá”, s ezt csak szelíd erőszakkal, törvénykezési rohamokkal, ötletelésekkel lehet biztosítani.

Általánosnak mondható, hogy a „Ne lopj!” elvét választások előtt minden párt egyik legfontosabb mozgatójának vallja, s lelkesen ígéri megvalósítását, a „pofátlan végkielégítések” megszüntetését, a csillagászati magasságokba emelt fizetések lefaragását és az adóelkerülés céljából kihelyezett pénzek ellenőrzését és megadóztatását. A nagy ígéretek lassan eltűnnek az „éji homályban”, kiderül, hogy a hatalom kedves gyermekeinek adózniuk sem kell, s a legfelsőbb körökben fel-feltűnnek fényűző életet élő szerencselovagok, akik – állítólag – baráti kölcsönökből tengetik életüket, de hogy ki a kölcsönző, miből, miért, arra nem derül fény. Nem titkosítják, egyszerűen nem erednek a nyomába. Így maradnak láthatatlanok az áron alul való, majd óriási hasznot hozó adásvételek, földbirtokok nagy tételben való vásárlása, gyermekek és unokák kistafírozása, feleségek villámgyors meggazdagítása.

1987-ben II. János Pál Sollicitudo Rei Socialis kezdetű enciklikájában bírálta a fogyasztói gondolkodást és az igazságtalan világgazdasági rendet. Mit szólna vajon a pápa az illiberálisnak mondott társadalom gazdasági-politikai berendezéséhez, melyben már díszletekre sincs szükség, az előadás nyilvános és „törvényes”, mert „fejére szól, ki szót emel”?

Németországban az evangélikus és a katolikus egyház közös nyilatkozatában a szegénység orvoslását nem csak a pénz gazdaságosabb elosztásával vélte megvalósíthatónak.

A nagy mutatvány

A cirkuszban a legizgalmasabb pillanatok előtt megszólalnak a dobok. Füstfelhő lengedez, majd hirtelen elénk szökken az elfűrészelt ember teljes testi valójában, segítői pedig szerényen a háttérbe húzódnak. Sejthető, nem az a lényeg, amit látunk. „A kezemet figyelje!” – mondta az utolérhetetlen Rodolfo, de hiába meresztettük a szemünket. A szavak eltérítettek, elfedték a mutatvány lényegét.

Az Európa Unió illetékesei is hiába figyelnek. Sejtik, hogyne sejtenék, valami nem stimmel, de ennél tovább nem jutnak, olyan ügyesen építik föl a rendszert. Legföljebb olyankor támadhat némi gyanú a szemlélőben, amikor az illetékes államtitkár olyasmit mond, hogy a támogatásokat ezentúl spártai szigorral osztják el, és így ellenőrzik felhasználásukat. Miért, eddig hogy volt? – kérdi tétován a szemlélő, és olyan érzése támad, hogy a támogatót és őt magát is átejtették, és bizony lecsippentettek abból a pénzből.

Vélhető, hogy a függöny mögött, a füstgomoly leple alatt történik valami, ott mozgatják a szálakat, de a figyelem mindig a függöny elé lépő kikiáltóra összpontosul. Nagyokat lehet nevetni az ostobaságain, az sem baj, ha életmódja miatt szatirikus elemekkel átszőtt szatíra hőse lesz, nem zavartatja magát, teljesíti küldetését, mondja-mondja a marhaságait.

A darab főhőse, az irányító, akinek kezében minden szál összpontosul, nem szívesen lép a közönség elé. Hátha nem csak hívei és csodálói ülnek a széksorokban, véletlenül betévedtek olyanok is, akik feldúlják a békés, ráhagyatkozó, dübörgő tapssal kísért mondatokat. Rendszerint hermetikusan elzárt térben tartja kinyilatkoztatásait, s gondosan megválogatják, kinek jár a kérdezés kegyelme, nehogy valami kínos ügyről essék szó. Ő mégsem engedheti meg magának, hogy elnyargaljon az ilyen kínosnak ígérkező faggatózás elől, ahogy alantasai szoktak. Nincs szüksége gyújtó szónoklatokra, nagyobb a sikere, ha földbe tiporja világnézeti ellenfeleit, akik természetesen idegenszívűek, nem tartoznak a nemzet testébe, külföldi ellenségei támogatják őket súlyos pénzekkel.

Az emberek egy része beletörődik a megváltoztathatatlannak látszó, növekvő szegénységbe a Hetedik parancs folytonos megszegésébe és kijátszásába. Nekik üzeni Notker Wolf: „A »Ne lopj!« parancs a beletörődés ellen is szól: ne gondoljuk, hogy az erőszakon kívül semmi sem segít az igazságtalanság felszámolásában. Annak parancsolata is, hogy ne fogadjuk el azt a reményvesztett véleményt, hogy a gazdasági folyamatokat egyáltalán nem lehet befolyásolni, és a szegényeknek szegényeknek kell maradniuk. És elsősorban az egyházak, mindenekelőtt a világméretű szervezettel rendelkező katolikus egyház állíthat fel egy globális etikát a globálisan működő gazdaság mellé.”

Ha jól figyelünk, közöttünk jár a szegények reménysége, Ferenc pápa, s hiába fogják be fülüket az állítólag keresztények is, előbb-utóbb meg kell hallaniuk az evangéliumok szelleméből fakadó intelmeit.

2016.05.14 09:05

Hegyi Iván: Hölgypajtás, gyerekjáték

A slágerlista élén 1975. február 12-én Koncz Zsuzsa dala állt. Hogy melyik lajstrom élén? A Pajtás újságén. Mert a hetvenes évek közepén már az úttörőszövetség lapja is közreadta a sikerszámok sorrendjét, és a Szörényi Levente–Bródy János szerzőpáros száma stimmelt az olvasó közönséghez, mivel a címe az volt: Gyerekjátékok. (A nóta a nagyobbakhoz szólóknál, azaz a Magyar Ifjúságnál, illetve a havonta megjelenő Ifjúsági Magazinnál az idő tájt második, illetve negyedik volt.)
Koncz Zsuzsa abban a periódusban szárnyalt: a hanglemezgyártó-vállalat januárban közzétett adatai szerint a legtöbb korongot értékesítette az egyéni előadók közül, és már hetvenháromban túljutott az egymillió eladott lemezen. (Az együttesek mezőnyében az LGT vitte a prímet). Ráadásul hetvenháromban Japánban, majd hetvennégyben az Egyesült Államokban és Kanadában vendégszerepelt. Az észak-amerikai turnén – amelyen Randevú Budapesttel címmel zajlottak az előadások – Kabos László, Koós János, a Skorpió zenekar, valamint az operaénekes Külkey László társaságában lépett színpadra, és Montrealban a helyi magyarok körében olyan sikert aratott az esztrád, hogy a Sheraton Mount Royal Hotel báltermében – az eredeti műsoron kívül – meg kellett ismételni a programot.
A Gyerekjátékok albumra, melynek címadó és nyitó dala volt a Pajtás listavezetője, az itthoni kritika vegyesen reagált. Egyrészt azt lehetett olvasni: „A magasabb színvonalú könnyűzene emelkedő útját mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy Koncz Zsuzsa – egyike azoknak, akik nem a divatot majmolják, hanem saját egyéniségükkel adnak színt és rangot a produkcióknak – már hatodik nagylemezét készítette el.” Másrészt napvilágot látott a következő, kevésbé lelkes recenzió is: „Koncz Zsuzsa új nagylemeze nagy siker lesz. Könnyű jósolni: mindig így volt, most sem lesz különben; az album aranylemez-várományos. Pedig Koncz hatodik nagylemeze nem olyan jó, mint amilyennek látatlanban gondoljuk. Igaz, a bírálathoz hozzátartozik az is, hogy egy Koncz Zsuzsa-albumot nagy érdeklődés előz meg: várunk valamit, valami különlegeset, valami egészen újat. Ezúttal hiába várunk. A felvételek persze nem rosszak, de nem is kimagaslók...”
Koncz annál különlegesebbnek tartotta a főként a fiatalokhoz szóló hazai muzsikát: „A magyar beat, pop vagy rock sajátos jellege a zene hangulatában, ízében olyannyira érezhető – említette akkoriban –, hogy szöveg nélkül is mindenki ráismerne, ha magyar számot hall.”
Öt nappal az után, hogy – a gyermeklap tanúsága szerint – az első számú „hölgypajtás” lett, könnyű szívvel indult hát az Országos Rendező Iroda téli turnéjára, mégpedig a Balázs Fecó, Brunner Győző, Kozma András, Makrai Pál összetételű, akkoriban a Ha kedvem tartja című saját kompozícióval kirukkoló Korál együttessel. (Ezt a számot Makrai és Brunner jegyezte, majd a Balázs-szerzemény Hazafeléhez Hobo írt szöveget Rusz László álnéven.) Koncz a Túl sovány a szerelemhez című keletnémet filmben még az Illéssel – valamint az NDK-ban 1975 szeptemberében betiltott Klaus Renft Combóval – szerepelt, míg a Gyerekjátékok album számait már a Fonográf tagjai írták, majd váratlanul feltűnt az újabb kísérő zenekar. „Hiába volt minden nagyon szép és jó barátaimmal és szerzőimmel, a régi Illéssel, majd a Fonográffal – mondta a váltásról –, az egyeztetési gondok egyre csak nőttek. Lassan már hosszas konferenciák előztek meg egy-egy hazai vagy külföldi fellépést, mert hol ők, hol én nem értem rá akkor, amikor kellett volna.”
A listaelsőséggel mindenesetre igazodott a nemzetközi trendhez, mert hetvennégy februárjában az Egyesült Államokban Barbra Streisand vitte a prímet az Ilyenek voltunk című film betétdalával, Nagy-Britanniában pedig Suzi Quatro állt az élen a Devil Gate Drive-val.
A lemezboltokban meg az volt a jelszó: Keresd a nőt!
2019.02.10 20:15
Frissítve: 2019.02.10 20:15

Ahol több a szobor, mint a nyilvános vécé

Publikálás dátuma
2019.02.10 20:00
A turisták miatt ma Velence a Nyugat egyik legkevésbé élhető városa
Fotó: Nur Photo/ Giacomo Cosua
Velence, vagy legalábbis történelmi óvárosa ma a fejlett Nyugat egyik legkevésbé élhető városa. Pedig az érett középkorban Velence Európa legélhetőbb települése volt. Az ellentmondás látszólagos. Nem lehet könnyű ma velencei bennszülöttnek lenni. Alkalmazkodni kell a mindenütt hemzsegő turistákhoz, s az idegenforgalom miatt magas árak a helyieket is sújtják. A védett történelmi épületek esetében bármilyen felújítás, változtatás nem csak drága de szabályokhoz, engedélyekhez kötött. És a víz! Évente egy-két alkalommal víz alatt áll a Szent Márk tér. Nem egy épület alsó téglasora, lépcsője, kapujának alsó arasznyi része állandóan víz alatt van: nedvesednek a falak. Ma hatvanezren lakják az óvárost. Az elmúlt évtizedekben több tízezer ember költözött el innen. Pedig a XV. században legalább százezren, egyes becslések szerint kétszázezren éltek itt, vagyis Európa legnépesebb települése lehetett. Hogy milyen nagy lélekszám volt ez a középkorban, azt az összevetés mutatja: a Mátyás király korabeli Budán nyolc-tízezren élhettek, London pedig ekkor hatvanezres lakossággal bírt.
A jólét alapja   Velence szigetein eredetileg szegény halászok és sólepárló munkások telepedtek le. A várost a gazdag bevándorlók tették naggyá. A közeli fontos ókori nagyváros, Aquileia népvándorlásnak kitett népességéből a nemesek, jómódú polgárok költöztek ide, érsekükkel együtt. Olyanok, akiknek volt pénzük gerendák százezreit, márványtömbök ezreit ideszállítani. Erre a vízhatlan alapzatra épületek aztán a város palotái, lakóházai, templomai, raktárai, műhelyei. Ki tudhatta volna akkor, hogy a tenger szintje pár száz év alatt két méterrel emelkedik majd? Bár a középkorban jóval kisebbek voltak az országok közötti életszínvonalbeli különbségek, mint ma, Velence lakóiról elmondható, hogy jobban éltek, mint másutt. Ráadásul miközben kontinensünk lakóinak 90 százaléka jobbágy volt – a Velencei Köztársaságban mindenki szabad polgárként élhetett. Arra, hogy erőszakos halállal haljon meg valaki, Velencében kisebb volt az esély, mint bárhol másutt Európában. A városállam ismerte (elsőként a görög-római ókor utáni világban) a szociális juttatásokat: nyugdíjat, rokkantsági segélyt. 
A város jólétének legfőbb alapja a tengeri, távolsági, közvetítő kereskedelem. Shakespeare velencei kalmára ugyan zsidó (valóban éltek a városban), de a legtöbb gazdag nagykereskedő katolikus olasz volt. Ám „a tengerek királynője” (hiszen évszázadokig így nevezték a települést) egyúttal iparvárosnak is számított: hajóépítés mellett selyem-, posztó-, üvegiparral. A XV. században pedig, habár a könyvnyomtatást nem itt találták fel, megjelent a nyomdászat is, s mindjárt az egyik legnagyobb teljesítményűvé vált. Olyan csúcságazat volt ez akkoriban, mint ma az elektronika. A város azért nevezte önmagát szűznek, mert kerek egy évezredig nem lépett földjére ellenséges katona. Egy Napóleon nevű kalandor lesz majd az, aki elveszi eme szépséges aggszűz ártatlanságát, hogy ne is lehessen többé független állam, kivéve 1848/1849 mámorát, amikor Velence épp a magyar honvédségtől remélt külső segítséget, mindhiába.
Leggyakrabban repülőgéppel vagy autóbusszal utazik az ember külföldre, netán autóval. Velencébe érdemes vonattal menni. A turista éjjel utazik oda-vissza, egy napot nyer szállásfoglalás nélkül. A két vasúti utaskísérő: egy fekete férfi és egy magyar lány. Mindkettő anyanyelvi szinten beszél németül és angolul. Megtudjuk, a magyar hölgynek ez az első munkanapja. Nyugaton járva érdekes tapasztalat: az autóbusz- és villamosvezetők, a bolti pénztárosok, de az orvosok is gyakran külföldiek, „migránsok”. Nálunk ezeken a pályákon munkaerőhiány van, s úgy tűnik, lesz is. 
(Eszembe jut egy gyermekkori emlék. Családommal nyaraltunk a román tengerparton, Mamaia városában. Odafelé repülővel, haza vonattal utaztunk. A jegyet persze előre megváltották szüleim. Aztán a vasútállomáson kiderült, nincs a vonaton olyan számú kocsi, ahová a jegy szól. Felszálltunk, persze. A román kalauz egy ítélet-végrehajtó szigorával tárgyalt velünk, nincs hely a vonaton. Apám elővette a pénztárcáját. Az utaskísérő megoldáson kezdte törni a fejét: kisgyermekes család csak nem utazhat állva!? A bankjegyet átvéve hamar kiderült, két fülkét is kaphatunk, egyet a fiúk, egyet a lányok. Mire a magyar határra értünk, kalauzunk magyarul is megtanult. De vissza Velencéhez!)
A hajózási múzeum nem tartozik a magyar turisták hagyományos célpontjai közé Velencében. Pedig megéri a pénzét! Láthatjuk, hogy az ágyúknak eleinte saját neve volt, s úgy díszítették csövüket, mintha nem is emberölésre gyártották volna. És egy hajómakett nem csak kézbeillő lehet, de akár 4-5 méteres is! A velencei Arzenál (a város saját tulajdonú hadihajógyára, ma is állami kézben) vészhelyzetben naponta egy hajó elkészítésére bizonyult alkalmasnak: ez a középkorban világrekordnak számított. 
Művészet és politika  Velencében, a szigetek szabta helyszűke miatt, minden kicsi. Az utcák, a terek, szállodák, a hotelszobák. Zsebkendőnyiek az udvarok, egyiket úgyszólván kitölti egy almafa. Másikban füge és mirtusz, harmadikban két pálmafa. (A pálmák nem őshonosak Itáliában. Úgy tűnik, minden ország eggyel melegebb éghajlatról hozza dísznövényeit. Vagy akár a termesztett növényeket is. Az alma, a körte és a szelídgesztenye Itáliából származik, de a dió, mandula, szőlő, cseresznye is mediterrán növény: ma messze északra is termesztik őket). Ami mégis tágas: a Szent Márk tér és a Dózse palota: a kereskedelem és a politikai reprezentáció tere. A dózse egykoron egyeduralkodónak számított, ám az évszázadok során vagy kétszáz törvény csökkentette hatáskörét. Így lassan afféle életfogytig választott köztársasági elnökké vált, valódi hatalom nélkül. Velencében – a középkoriban – nem lehetett visszautasítani egy tisztséget, ha valakit megválasztottak rá. A városállam hozott létre először külföldi nagykövetségeket (Mátyás korában Budán), azaz állandó diplomáciai kart. Itt született először törvény arról is, hogy politikusok, tisztviselők nem fogadhatnak el ajándékot.
A Dózse-palotában nem csak a pompás nagytermeket csodálhatjuk meg (az egyikben a világ legnagyobb méretű vászonra készült festményével). Található itt egy Tintoretto kiállítás is. Érdekes, Velence esetében a gazdasági, politikai-katonai virágkor nem esett egybe a kulturális tetőponttal. Az államvárosnak két virágkora is volt: a XIII. és a XV. században is hatalma csúcsán állt. A velencei kultúra viszont a XVI. és a XVIII. század között adta a legtöbbet a világnak. Ezt a időszakot a híres velencei aranykor festőtriásza - Tiziano, Paolo Veronese és Tintoretto - határozza meg. De nem csak festészetben, szobrászatban és építészetben is – nem egyszer át- vagy újjáépítve – fantasztikusat nyújtott a már megkopott hatalmú nagyváros. 
Habár művészettörténeti fejtegetésre sem terünk, sem szakértelmünk, Tintoretto a maga korának afféle művész fenegyereke lehetett, mint másutt Baudelaire, Munkácsy, Schumann vagy Esterházy. Témaválasztása ugyan a lehető leghagyományosabb: görög-római és zsidó-keresztény mitológia. Csak hát Szent György a képen belepillant az úrhölgy dekoltázsába, mielőtt ledöfné a sárkányt. A gyermekét szoptató anya szabad melléből méternyire spriccel az anyatej. Lucretia, akinek a megerőszakolására Sextus Tarquinius készül, realista és erotikus látványt nyújtva félig széttárja combjait, habár erre az erőszaktevő nem kényszerítette. Viszont még az arcokat és ruhákat oly zseniálisan megfestő Tintorettónál is a Madonna karjában tartott újszülött Jézus arca, mint egy tizenkét évesé, és a fej-test arány a felnőtteké, nem csecsemőké. Mintha évszázadokig nem vette volna észre a festészet: a gyermek nem kis felnőtt. És csak a festőművészet? Érdekesek egyébként a százszor visszatérő motívumok: Jézus a kereszten, levétele a keresztről, sokféle egyéni ábrázolásban. Ezek a művek a Ca’Rezzonico palotában láthatók, oly sok más alkotással együtt. Például Corradini mellszobra, a Fátyolos nő (fátyol márványból!) nem csak szép, de a technikai bravúr is a javából.
Villa és szemüveg   Velencében több a templom, mint a szelektív hulladékgyűjtő pont, és több a szobor, mint a nyilvános vécé. Akadt rá példa, hogy ültemben, egyetlen látószögből, megszámoltam, húsz szoborra láttam rá. Templomból nem csak sokat látni, de sokféleségük is szembetűnő: korstílus, alaprajz, mennyezet és mindenféle díszítés szerint. Vajon van-e ennyiféle bármely másik városban a világon? Nyilvános vécébe menni Velencében a legdrágább dolog (na és a bolgár-török határ bolgár oldalán – csak az nem olyan tiszta). Ráadásul sorba kell állni érte. Ez akkor sem öröm, ha épp keresztboltozatos ívek alatt várakozunk. Igaz, voltam akkora fülkében, ahol magzat megfoganhat, csecsemő megszülethet, annyi a hely. Minél újabb építésű egy középület, annál kisebbek a vécék, világszerte, noha a testmagasság növekvő, és soha annyi kövér ember nem volt, mint ma. 
Velencében nincsenek verebek. Viszont a galambok! Magabiztosabbak és szemtelenebbek, mint nálunk. Rémlik, a városi galamb akaratlan velencei találmány. Ám a galamboknak versenyezniük kell a sirályokkal. Ezekből kevesebb van, de nagyobbak és erősebbek. Egy részük felhagyott a halászattal, és városi madárként keres morzsákat, egyebet. A hegyvidéki városokban van olyan sok lépcső, mint Velencében, noha a város asztallap simaságú felszínen fekszik, húsz centivel a tenger szintje felett. A hidakhoz kell lépcsőzni. De megéri! A sok kis – és néha nem is olyan kicsi – híd nem csupán a közlekedés segítője, de szép, műalkotás is.
Velencében találták fel a villát, az ablaküveget. Amikor egész Európában csak két helyen gyártottak szemüveget, Velence volt az egyik. És amikor csak két helyen tudtak fehér szappant készíteni, Velencében igen. Velence szemrebbenés nélkül „a legkeresztényibb városnak” tartotta önmagát, miközben már az érett középkorban vallották polgárai: előbb vagyunk velenceiek, csak aztán katolikusok. Szent Márk földi maradványait valaha szabályszerűen ellopták, sertéshúsok és szalonnák közé rejtve csempészték ki az iszlám Egyiptomból. Amikor 1204-ben elfoglalták és kirabolták Konstantinápolyt, temérdek műkincset és több fontos ereklyét vittek magukkal. Érdekes, a szövetséges franciák inkább pénzre, ékszerre utaztak, a velenceiek műalkotásokra. Az ereklyekultusz csúcspontja a kora középkor, és a kora középkor vallásosságának központi eleme az ereklyekultusz. Egy kis tégely állítólag Jézus Krisztus vérét őrzi a Szent Márk-bazilikában. Csak hát, anno komoly ágazat volt az ereklyék hamisítása és kereskedelme. 
Ám bármennyire is sikeres volt valaha, Velence, a nagy történelmi versenyt elveszítette. Amikor megszületett az olasz nemzetállam, a főváros Róma, az üzleti-gazdasági központ Milánó, a legfőbb tengeri kikötő Genova lett. Az ipar is északnyugaton, a Torinó–Milánó–Genova háromszögben összpontosul. Velencének nem maradt más hátra, mint felkínálni szépséges testét a turistáknak.
Bármennyi időt tölt az ember Velencében, olyan érzése van, hogy még pár napot kellett volna. És persze, a tengerszoros túloldalán van egy másik Velence is: egy lüktető, posztmodern metropolisz, iparral és szolgáltatásokkal, forgalmas tengeri kikötővel és repülőtérrel, turisták nélkül. No de az kit érdekel?
Témák
Velence
2019.02.10 20:00
Frissítve: 2019.02.10 20:00