Az egyik legnagyobb érdeklődéssel várt mozi a görög Thanos Anastopulos és az olasz David Del Degan közös alkotása. Triesztben létezik egy tengerparti strand, amely valószínűleg egyedülálló a világon, ugyanis az elkerített privát partrészen még falat is húztak középen, így választva el a női és a férfi fürdőzőket. Az osztrák-magyar időkből származó “találmány” persze valódi elkülönítés helyett inkább felcsigázza és ösztönzi az érdeklődést mindkét oldalon.
“Trieszt az elszenvedett két világháború után egy elvetélt New York” – tartja a városról a két rendező. Ebből az alapállásból indították történetüket, amely az identitás és az emberi lélek határait vette célba. Csakhogy a tartalom kifejtése és a filmidő nincsenek arányban egymással. Szétszóródik és követhetetlen a sok szál, erősen próbára téve a néző türelmét. Egy alapos vágással rövidfilmmé szabva viszont valóban ütőssé válhatna az alkotás. Csak szólni kéne a rendezőknek...
Ken Loach Én, Daniel Black című filmjével folytatódott a vetítések sora. Egy hatvanas éveiben járó asztalos hősies küzdelme áll a középpontban. A férfi szívpanaszai miatt a szociális segítő szolgálathoz fordul, de bedarálja őt egy bürokratikus embertelen gépezet. Mindez a mai Angliában. Hűvös eleganciával kezeli a rendező a témát, és sikerül nagy mértékletességgel bemutatni a mai globalizált városi elidegenedést. Lehengerlő alkotás, soha aktuálisabb témát a ma világában. Mindenki számára ismerős a végeérhetetlen várakozás a call centerek és ügyfélszolgálatok eligazító szövegeit hallgatva, ahol megnyugtató információk helyett a hozzájuk fordulók gyakran inkább elrémülnek a tapasztalt közönyös ostobaságtól. A mai igényeknek és filmtechnikának megfelelő filmet láttunk, de nyugodtan mondhatjuk: a neorealizmus több generáción túl is létezik.
