Fotó: Szalmás Péter
Eredetileg nem Kaján Tibor volt, hanem Kalász. Gyerekkora óta rajzolt, így természetesen a középiskolában is. Gyakran nevettette meg az osztálytársait a tanáraikról készült karikatúráival. Nem mindig a legjobbkor. Épp az óra előtti imához álltak fel, és a teremben lévő tanárról a rajza a padján maradt. Felálláskor meglátták a mögötte lévő társai, és persze lett nagy röhögés. Meg botrány is, behívatta az igazgató. Akaratán kívül ő lett a névadó, mert azt találta mondani, hogy „ilyen kaján emberekre nincs szükség az iskolában.”
Jól illett hozzá újdonsült neve. Tényleg görbe tükörben, leleményesen és lényeglátóan elferdítve látta és sokakkal láttatta a világot. Pár vonalából gyakran többet lehetett megtudni, mint hosszú értekezésekből. Maró gúnyra is képes volt, ha valakit vagy valamit ki akart figurázni, de mindez lenyűgöző, bölcs humánummal vegyült. És nem ritkán csendes befelé fordulással. Nem volt társaság középpontja típusú, örökké fennen anekdotázó ember. Inkább a befelé fordulóan töprengők, az igencsak elmélyülők közé tartozott. Ezért is rajzolta meg akár régebbi korok nagy gondolkodóinak, íróinak, művészeinek portréit is, sőt, mint sajátos műfajt, megteremtette a nekrológ karikatúrát. Azt, amikor nem piedesztálra emelnek valakit, hanem gyengeségeivel, akár némiképp torz vonásaival együtt ott van előttünk, rendszerint éppen ettől is szerethetően.
A zsidótörvények és a munkaszolgálat miatt több év késéssel kezdhette meg szakirányú tanulmányait. Kétszer is meg kellett szöknie ahhoz, hogy megmentse az életét. Esztergomban 1944-ben szabadították fel munkaszolgálatos egységét az orosz csapatok. Nem tudott Budapestre menni, mert még javában tartott a város ostroma. Valahogy Szegedre keveredett és egy betört ablakú kirakatban naponta megrajzolta a friss híreket. Felfigyelt rá valami hivatalosság és hamarosan állást kapott. Hozzá egy szobát is. Első munkái a május elsejei dekorációk lettek. Majd olvasott két hírt, az egyik rajzos, szatirikus lap indulásáról tudósított, ez lett a Ludas Matyi, ami hosszú időre a szakmai otthonává vált. A másik hír a Képzőművészeti Főiskola felvételijét hirdette, így már két okból sem volt Szegeden maradása. Az más kérdés, hogy a főiskolán a karikatúra annyira lenézett műfajnak számított, hogy a szót sem volt szabad kiejteni. De őt ez a műfaj vonzotta és meglehetősen sokat tett az elismertetéséért. Nem véletlen, hogy Bázelban, a világ legnagyobb karikatúra múzeumában is több munkáját őrzik.
Pályája gerincét a Tükör később Új Tükör című lapnál töltött időszaka adta. Itt ismertem meg, tényleg olyan emberként, akit mindenki szeret, és nagyra tart, de aki ezzel soha, de soha nem él vissza, és végtelen szerénységgel, rendületlenül adja és adja jobbnál jobb rajzait. Tán még fontosabbá vált számára a vizualitás attól, hogy egy gondatlanul eldobott petárda viszonylag hamar nagyot hallóvá tette. Ettől kicsit bezárkózottabb lett, de változatlanul nyitott maradt a világra. Rajzai nem csak napi aktualitásokat, hanem filozofikus, általános létkérdéseket feszegetnek. Sallangmentes egyszerűséggel rajzolt. Mégsem úgy, hogy első pillantásra feltétlenül felfogható volt, miről is akar beszélni. Van tőle több karikatúra kötetem, ezért tapasztaltam, hogy ismét és ismét elő lehet venni ezeket, mint egy-egy regényt, és a szó szoros értelmében új vonásokat lehet észrevenni a munkáiban. El lehet mélyülni bennük. Egymás után nézve őket összefüggéseket lehet felfedezni közöttük. Ő maga nyilatkozta egyszer, „A vonalak csendesek, nincs bennük semmi tolakodó harsányság. Humort nem lehet ordítva mondani. Szeretném munkáimat vonal gondolatoknak nevezni. Karikatúra annyiféle van, ahány nevetés létezik. Én a felismerés mosolyára pályázom.”
Az utóbbi években nem tudott már alkotni, de akik látogatták otthon, elmesélték, hogy változatlanul órák hosszat, igen jókat lehetett vele beszélgetni. Kilencvenöt éves születésnapjára, március elején kis kiállítás nyílt a tiszteletére a Spinozában. Hogy miért nem mondjuk, művészeti súlyának megfelelően, a Magyar Nemzeti Galériában vagy a Műcsarnokban, az valószínűleg messzire vezető kérdés lenne. Sokat mutatott, hogy a magyar karikaturisták színe-java megjelent a megnyitón. És valamilyen formában mindannyian szellemi atyjuknak tekintették. Mesterien képes volt a karikatúra lényegét, azt, hogy remekül tudjon tömöríteni, megjeleníteni. Magát is jó néhányszor megrajzolta, egyszer például két ceruzával a fülén. Ez a két ceruza a szemeivé csúcsosodik ki, mint két messze látó távcső, amivel a világot beható figyelemmel fürkészi. Tényleg roppant messzire látott. Meg nagyon közelre is. A mikro- és a makro világ egyaránt a „vadászterülete” volt, de leginkább az emberek veséjébe nézett bele. Kiismert bennünket hegyiről-tövire, alaposan, ahogy ezt a nagy művészek teszik. Sajnos a Kossuth-díjat „elfelejtették” megtisztelni Kaján Tiborral. De ettől ő még az általában kérészéletű műfajában is abszolút maradandót alkotott.
