Sehol nem jó megöregedni, de Magyarországon a többség számára kifejezetten nyomorúságos dolog. Mi segíthet?
A statisztikák szerint az iskolai végzettség és a lakóhely döntő tényezőnek számít a hosszú és egészséges élet tekintetében, de ez egy csalóka adat. Igaz ugyan, hogy az alacsonyabb végzettségűek általában hamarabb betegednek meg, de vélhetően azért, mert az érettségizettek és a diplomások nem végeztek nehéz fizikai munkát életük során. A nagyvárosi lakóhely is előnynek látszik, de inkább fordítva kellene fogalmazni: nem a város az előny, hanem a falu a hátrány. Ha valaki Pesten rosszul lesz, a mentő viszonylag hamar beér vele egy kórházba, ha viszont egy szabolcsi kis faluban éri az embert egy infarktus, mire kiér hozzá az orvos és mire bejuttatják az esetleg 50-60 kilométerre fekvő gyógyintézetbe, a sorsa megpecsételődhet.
A hetven éves, illetve az ennél magasabb korú magyar népesség egyharmada egyedül lakik. Minden második hetven évesnél idősebb embernek mozgásszervi problémája vagy érzékszervi károsodása van. A falvakban élő idősek negyedének komfort nélküli ház az otthona. Az ő helyzetük kifejezetten veszélyeztetett, de a városban egyedül lakó idős emberek sorsa sem biztató. Ha egy egyedül élő 80 éves asszony elesik a fürdőszobában és eltöri a lábát, az élete attól függ, mikor látogatják meg legközelebb a rokonai vagy ismerősei. Ez a helyzet nem elháríthatatlan sorscsapás, lehet rajta változtatni. Magyarországon a 65 évesnél idősebbek közül csak 6-7 százalék számíthat jó kondíciók között eltöltendő évekre, Hollandiában az úgynevezett „korlátozásmentes életet élő” idősek aránya a férfiak esetében 70, a nők esetében pedig 80 százalék.
A legutóbbi hírek szerint a kormányzat a kórházi elfekvő osztályok megszüntetését tervezi. Nincs szó arról, hogy anyagi okokból sorsukra akarnák hagyni ezeket az embereket, hanem valamiféle átszervezést terveznek, hivatali értelemben választják le ezeket a részlegeket a gyógyító részről. Ez lehet hogy helyes, lehet, hogy helytelen intézkedés, de csak tüneti kezelés, a probléma lényegét nem is érinti.
Magyarországon ma egyre nagyobb tömeg válik időskorúvá, és a rossz egészségügyi és szociális ellátórendszereknek felróhatóan még azoknak is alig van esélyük a napsugaras idős korra, akik egyébként erre testi-lelki állapotukat tekintve alkalmasak volnának. Átfogó koncepcióra volna szükség, jól fizetett otthoni gondozó hálózatra, utókezelő-felerősítő szanatóriumokra, támogatott (és ellenőrzött) időskori otthonokra. És főleg arra, hogy a lakosság tudomásul vegye: ahhoz, hogy idős korunkban tűrhetően éljünk, fiatalabb korunkban kell megalapozni a biztonságos és tartalmas idős kort. Erre azonban a jelenlegi feltételek között kevés embernek van esélye.
Irigykedve nézzük a német, angol, holland, finn kortársainkat, akik nagy motorkerékpárokon járják Európát, frissek és fittek, és az olyan szavakat, mint csirkeláb, bevásárlókocsi, várólista vagy hálapénz, hírből sem ismerik. És nyugodtak lehetünk abban, ha hazánk továbbra is a centralizáció, korrupció és a nemzeti hisztériakeltés szentháromságának nyomvonalán halad, unokáink is pont ugyanezt a helyzetet fogják átélni.
A jelenlegi, egyre katasztrofálisabb helyzetet nem lehet tüntetésekkel vagy sztrájkokkal megoldani, nem az a kiút, ha a kormányzatot megpróbálja a lakosság rákényszeríteni arra, hogy fordítson nagyobb összegeket az időskorú emberekre, mert ilyen alapon lehetne követelni azt is, hogy fordítson többet az oktatásügyre, a lakásügyre, a közbiztonságra, a környezetvédelemre, és a többire, mert ezekre sem fordít eleget. Talán nemcsak azért, mert „nincs miből”, ugyanis azt látni, hogy más célokra viszont bőven jut, de egészen nyugodtak lehetünk abban, hogy a kormányzati prioritásoknak van okuk, és mindaddig, ameddig vissza nem térünk a teljes körű demokrácia útjára, ezeken az okokon a lakosság nem fog tudni semmit sem változtatni.
Gyakran halljuk, mi vagyunk a hibásak, mert fiatalabb korunkban önpusztító életet élünk, sokat dohányzunk, alkoholt fogyasztunk, keveset mozgunk és tartós emberi kapcsolatok megteremtése helyett önző módon csak magunkkal törődünk, vagyis mi zárjuk be magunkat a magány és az egészségügyi bajok börtönébe. Ez biztosan igaz, de más országban sem más az emberi természet, és az ottaniak mégis napsugaras idős korra számíthatnak, mert a társadalmi rendszer nem a függőségre, hanem az egyenjogúságra épül, és ezért van államilag támogatott mód az öngondoskodásra.
A magánnyugdíj-pénztárak létrejöttének idején volt utoljára esélyünk arra, hogy a lakosság körében tömegessé váljon az öngondoskodás szemlélete, mert reális esély volt arra, hogy csakugyan meg tudjuk valósítani ezt az öngondoskodást. A magánnyugdíj-pénztárak vagyonát gyakorlatilag államosították és már régen elköltötték.
A kormányzat érzékeli, hogy baj van, ezért az elfekvő osztályokat leválasztja a kórházakról és más irányítás alá helyezi. Jobb lesz ettől a helyzet? Ki tudja. Csak azt tudni, hogy az öngondoskodás államilag támogatott rendszerének a kibontakozása nélkül arra a három és fél millió emberre, aki most lépi át az öregkor küszöbét, nem várnak biztató évek.
