Táltosok és keresztények búcsúja

A csíksomlyói búcsú mára a legnagyobb tömeget megmozgató összmagyar ünneppé lett. Évente több százezren érkeznek, a Kárpát-medence minden magyarlakta régiójából. Csodatevő Szűz Mária kultuszát elhomályosította a székely és magyar zászlók erdeje. A magyar összetartozás ünnepe lett, amely azonban egy réteget máig kizár – a magyar unitáriusokat. Az esemény magyarázata egy utólag gyártott fikció, amit mindmáig senki sem igyekszik korrigálni.

A csíksomlyói búcsú magyarázataként a hagyományra hivatkozva évről-évre az jelenik meg, hogy 1567 pünkösd szombatján János Zsigmond erdélyi fejedelem fegyveres haddal próbálta unitárius hitre téríteni a csíki és gyergyói katolikus székelyeket. A hagyomány szerint miközben a férfiak a Tolvajos-tetőn harcoltak, az asszonyok a csíksomlyói Mária szobor előtt imádkoztak. Mária pedig megsegítette őket. A búcsút e győzelem emlékére tartják.

Csakhogy mindez fikció, utólagos önigazolás. A történelmi tények ismeretében leginkább az ellenreformáció illetve a katolikus Habsburg-ház melletti székely kiállás igazolásának tűnik. Nem is ez lenne a gond, a történelemben számtalan hasonló példát láthatunk más népeknél is, hanem az, hogy ezt a fikciót mindmáig „hagyományként” éltetik mind a köztudatban, a közmédia segítségével, mind a zarándoklat színhelyén.

1567-es állítólagos csatának a fejedelem és a katolikus székelyek között, egyetlen írásos nyoma sincs. Az unitárius vallás az 1568. január 13-i tordai országgyűlés határozata nyomán lett vallássá, lett a negyedik erdélyi recepta religio a református, lutheránus és katolikus mellett. János Zsigmond ugyan már protestáns (református) volt, de unitáriussá csak 1568 végére lett.

Csíksomlyó búcsújoga 1444-ből származik, s nyilván 1567 előtt is minden évben sor is került rá. Igaz azonban, hogy július 2-án Sarlós Boldogasszony, az áldott állapotban lévő Boldogságos Szűz Mária ünnepén. Hogy mikortól rendezik pünkösd szombatján a búcsút, annak írásos nyoma nincs, de vélhetően csak a katolikus hitért folyó harc magyarázatának felbukkanása idejétől. Az első ilyen említés 1727-ből származik, Cserey Farkas írt róla hosszabban először 1780-ban, de addig, egyetlen írott dokumentum sem említi a történetet. Ami már csak azért is hihetetlen, mert János Zsigmond fejedelem, egyben magyar király II. János néven, történelmünk legtoleránsabb uralkodója volt. Műveltségénél – nyolc nyelven beszélt – csak türelme volt nagyobb, órákon át hallgatta a különböző felekezetek hitszónokainak hitvitáit. Nemhogy fegyveres támadást nem indított más vallás ellen, hanem ő maga hirdette ki a világ első vallásszabadság törvényét, az 1568-as tordai országgyűlés határozatát. Harcolt ugyan a katolikus Habsburg-házi Ferdinánd ellen, de nem a hitért, hanem a királyságért.

Nyilván, a Csíksomlyóra évről-évre elzarándokló egyre népesebb tömeget nem a történelmi hűség érdekli, kisebb része mindmáig hitbéli meggyőződésből, mások nemzeti identitás és összetartozás ünnepélyes és magasztos megéléséért látogat a helyszínre. Olyannyira előtérbe került mára a búcsú nemzeti jellege, hogy sok hithű katolikus méltán érzi úgy, hogy a „nemzeti identitásturizmus” már elhomályosította a vallási jelleget.

A világörökségi színhellyé javasolt csíksomlyói búcsú valóban sokszínűvé vált, táltosdobokkal felszerelt, sámántisztelő ősmagyaroktól, ateista és protestánsokig mindenki megfordul ott. Ilyen mértékű vonzereje a nemzeti jelleg, épp ezért is fáj különösképpen a magyar unitáriusoknak a hamis magyarázat.

Szabó Árpád 2010-ben elhunyt unitárius püspök, teológiai tanár már 1998-ban kéréssel fordult Jakubinyi György gyulafehérvári érsekhez, hogy a katolikus egyház korrigálja ezt a hamis mítoszt. Az érsek biztosította is a püspököt, hogy az eseményt nem használják felekezeti torzsalkodásra, őszinte sajnálatát fejezte ki, hogy egyesek ezt a hagyományt az ökumenizmus elleni támadásnak tekintik. Korrekció azonban azóta sem történt, sem a búcsún, sem az azt megelőző híradásokban, sem a milliókhoz eljutó televíziós közvetítések során.

2007-ben Szabó Árpád a kolozsvári Szabadság napilapban tett közzé egy nyílt levelet a búcsút beharangozó híradások kapcsán. „Minket, unitáriusokat úgy szoktak jellemezni, hogy a vallási türelmet nemcsak történelmi örökségként őrizzük, hanem mindennapi hitéletünkben, társadalmi síkon is, próbáljuk megélni. De ahogy mondani szokták: a pohár egyszer csak annyira telik, hogy kicsordul. Így nálunk is. Tovább már nem tűrhetjük azt a célirányos történelemferdítést, amely minden évben a hitvédelem megtévesztő, és egy másik felekezet iránti nem éppen keresztényi szeretet jegyében igyekszik hangulatot gerjeszteni, és azt évről évre megújítva ébren tartani...

Ezzel szemben viszont arra szeretnénk felhívni elsősorban a hazai, de a Kárpát-medencei történelmi testvéregyházak figyelmét, hogy amikor a magunk szent dolgait erősíteni vagy elmélyíteni akarjuk, ne úgy tegyük, hogy ez által mások történelmi örökségének és hitének értékét lekicsinyítjük, vagy éppen a köztudat előtt kárhoztatjuk. Úgy hiszem, végre meg kellene értenünk, hogy nem a hitviták korát éljük, amikor egymásnak feszültek nemcsak a vélemények, de az indulatok is. Ma a 21. század elején a párbeszédre van szükség, amikor a másság megértésén és elfogadásán keresztül azt keressük, ami összeköt, amit közös értékként mindannyian magunkénak vallunk. Fel kell ismernünk, hogy a szabadság a felelősen megélt szeretet drága lehetősége, amellyel nem visszaélnünk, hanem egymás javáért élnünk kell”.

Lehetne minden magyar ünnepe

A 21. században akár mosolyogni is lehetne azon, hogy 16. századbeli hitviták máig érzelmi vihart képesek kavarni. De azért ennél jóval többről van szó. A csíksomlyói búcsú köré vont hamis történelmi máz az unitárius közösséget egyik legérzékenyebb pontján érinti, s ezzel kizárja abból az ökumenikus, de még inkább világi összmagyar ünnepből, amivé az vált. Az unitáriusok ugyanis mindenekelőtt arra büszkék, hogy a vallásszabadság törvénybe iktatása hitükhöz kötődik. Ők a magyar történelem egyik legnagyobb teljesítményének tartják az 1568-as tordai országgyűlést, azt, hogy a világon először, korát messze megelőzve, a Dávid Ferenc nevével fémjelzett erdélyi egyház a toleranciát törvényi erőre emelte.

Nem kis teljesítmény volt ez a véres vallásháborúk dúlta Európa szélén, mégis csupán az unitáriusok büszkesége maradt. Nyilván a későbbi korok unitarizmushoz való hivatalos viszonyulásának eredménye az, hogy az összmagyar büszkeségtárból hiányzik ez az epizód, bár jelentősége aligha kisebb, mint a Rubik-kockáé vagy a golyóstollé. A magyar történelemtankönyvek egy bekezdésnyit szentelnek a tordai országgyűlésnek, Dávid Ferenc neve hallatán az átlagmagyarnak hamarabb eszébe jut a mai közszereplő VMOSZ főtitkára (nem a lapunkban is közlő úr érdemeinek kisebbítésére szántam e megjegyzést, hanem a történelmi ismeretek hiányának) mintsem az egyetlen magyar gyökerű vallást megalapító mártír püspök. Igaz, társadalmunk sem épp tolerancia terén jeleskedik.

Amikor az esemény kapcsán a magyar közmédia napokon keresztül az erőszakos unitárius hittérítő fejedelemmel szembeszálló csíki és gyergyói székelyek hitüket védő harcát sulykolja, amikor ugyanez elhangzik a búcsú egyházi főszónokaitól több százezer ember előtt, akkor az unitarizmus lényegét és büszkeségét kérdőjelezik meg.

Azt nem állítom, hogy a vallásszabadság törvénye lehetne minden magyar büszkesége, erről már néhány száz év egyházpolitikájával összefonódott hatalmi politika gondoskodott. De Csíksomlyó még lehetne igazi összmagyar ünnep, a hét kárpát-medencei országba szétszabdalt magyarság összetartozásának ünnepe. Elég lenne hozzá egy-egy gesztus, mint például az unitárius egyház képviselőinek meghívása az eseményre és annak nyilvános beismerése, hogy a hitvédő csata fikció. Attól még fikarcnyit sem csorbulna a csíksomlyói Mária csodatevő kultusza, sem a székelység katolikus hite, sem a zarándokok száma. Sőt… az összmagyar ünnepből kimaradni nem kívánó mintegy 80 ezres magyar unitárius közösség is végre a nemzet teljes jogú tagjának érezhetné magát.