Gyorsítósáv

"Még Varga Mihály is megrettenhetett, amikor a minden várakozást alulmúló, pocsék első negyedévi GDP adatainkat meglátta. A nemzetgazdasági miniszter - mit is tehet mást hűséges pártkatonaként, és hívő emberként -, már csak abban bízhat, hogy a 2016. első három hónapjában elért, az előző esztendő azonos időszakához viszonyított 0,9 százalékos gazdasági növekedésünknél csak jobb jöhet" - írtuk éppen két hete. Ritkán idézzük önmagunkat, elkerülendő a korholást: "Hát ennek még egy friss gondolata gazdasági sincs!"

Valóban ez az igazság. Most is csak rögzíthetjük: növekedési kilátásaink lesújtóak. Bár korántsem a kormányzati kijózanodást tükrözi, de tény, hogy hiába sorolta magasabb osztályba a Fitch Magyarország adósságfizető képességét, ezúttal igen visszafogottnak bizonyultak a kormányzati hozsannázások. Az elmúlt hat év erőteljes növekedését vizionáló gazdaságpolitikája elbukott.

Nem most, 2010 őszén. A második Orbán-kormány akkori nemzetgazdasági miniszterét idézzük: "A jegybanknak nem alapkamat-csökkentéssel, hanem kötvényvásárlási programmal kellene beszállnia a gazdaságélénkítésbe, ahogyan azt a világ vezető gazdaságainak jegybankjai tették, így 2013-ra, 2014-re elérhető a 7 százalékos gazdasági növekedés." Az akkori tárcavezető ma már MNB-elnökként e hét keddjén, az első negyedévi kiábrándító GDP-adat ismeretében, 0,9 százalékra csökkentette az alapkamatot.

Úgy értesült a Figyelő, hogy Orbán Viktor kormányfő a múlt héten válságértekezletet hívott össze a gyenge adatok láttán. A gazdaságstratégaként az elmúlt évtizedekben semmit se bizonyító Varga Mihálynak kell előállnia valamilyen ötlettel, hogyan lehetne növekedésbe fordítani a zsugorodást. Jogosan félnek a a Fidesz háza táján, ha így mennek tovább a dolgok, akkor bizony az idei évre tervezett 2,4 százalékos GDP növekedés elúszott. A kormány Varga Mihálytól csodát vár, az uniós források kifizetésének felgyorsítását, az állami beruházások gyorsabb előkészítését, a kis- és közepes vállalkozások nagyobb mértékű hitelhez juttatását. A feladat megoldhatatlan, ezt a miniszter is tudja. A feladat megoldhatatlan, a bűnbakot megtalálták.

Szerző
Bonta Miklós

Soros, az ágrólszakadt

Rejtőzködő milliárdosok címmel izgalmas sorozatot indított az állami kereskedelmi tévé. (Ami nem tévesztendő össze az állami államival.) Szóval Vajna producer, meg a Rogán Cili barátnője mindannyiunk örömére megújította a TV2 hírfolyamát, és ezen új műsorszámmal zárkózott fel a sorosozás élvonalába. Mert ki más lehetne a sorozat első hőse, ha nem az egyszemélyes háttérhatalom maga? A két újonnan beszerzett bemondó gyönyörűen végszavazza egymást, és csak úgy gördülnek ajkaikról a titkok, melyeket ez a gonosz ember az ő nagy rejtőzködésével mindeddig rejtegetett a magyar szemek és fülek elől.

Az oknyomozó leleplezést kissé karcsúsítja, hogy maguk is kizárólag újságcímlapokon megjelent – sokszor évtizedes - sztorikból mazsoláznak, hogy tudniillik állítólag verte a feleségeit, ráadásul a legutóbbi asszony 40 évvel fiatalabb nála. (A Fidesz, és a vak komondorok országában ez azért nem túl ütős, de szörnyülködős hangon mondják.)

Soros amúgy akkor sem rejtőzködött, amikor pedig az akkori magyar hatalom ezt igen szerette volna – tudniillik a 80-as években, amikor az akkori fideszeseket is ösztöndíjakkal „pénzelte”. Sőt, azóta sem hunyózik, holott sötétben bujkálónak kellene látnunk őt.

A bejátszott riportban a következő narráció is elhangzott: „Soros György vagyonát 23 millió dollárra, azaz több, mint 6 milliárd forintra becsülik”. (Nem baki az élő adásban: felvett anyagot láttunk!)

A sorozat második része, gondolom, Mészáros Lőrincről szól majd. Neki sokkal több pénze van.

Szerző

Rejtett magyar külpolitika

Lelki szemeim elé idéztem, vajon hogyan reagál most Németh Szilárd, aki a Szigetvári Viktorral folytatott vitában olyan fürgén ugrott föl, faképnél hagyta partnerét a stúdióban. Hogyan reagál most, amikor nyersebben ugyan, de tartalmilag lényegében ugyanazt a témát pedzegette Orbán Viktor és Lázár János, Soros György nevére célozgatva. Amikor Szijjártó Péter is, még Bosznia-Hercegovinában ott időző diplomataként indulatba jött, feleselt amerikai politikusokkal, kijött a sodrából. Egyszer elérkezhet még az a pillanat is, hogy a Magyar idők a hagyományos stílusban „amerikai imperializmusról” kezd cikkezni, visszatérnek a hajdani szokások. Nehéz megállapítani, Szijjártó volt a „keményebb”, vagy Orbán Viktor péntek reggeli rádiós szentbeszédében, vagy Lázár János ugyanazt a témát pedzegetve?

Nehéz dűlőre jutni, mert aki alaposan odafigyel a részletekre, az rádöbbenhet, hogy Orbán kormányfő időnként azért maga is árnyaltabb a beosztottainál. A felületes hírlapi tudósítások beszámoltak róla, hogy jelen pillanatban a budapesti diplomácia hadilábon áll Washingtonnal, Brüsszellel, a NATO-val, Berlinnel, személyesen Angela Merkellel is, Orbánnak mégis volt „elismerő” fél mondata az Unióról. Kifogásolta a szerinte általánosító bírálatokat a magyar kormánypolitikáról, mégis azt fejtegette, amúgy általában, hogy az Unió külpolitikája „azért még demokratikus”.

Napi összezördülés, mondhatnánk, ilyen megtörténhet időnként még szövetségesek viszonyában is. Zavarba csak akkor jöhetünk, ha egyértelműen kellene tisztáznunk, valójában milyen is Budapest kapcsolatrendszere azokkal az országokkal, amelyekkel elvben szorosan együttműködik, tagja a közös rendszereknek, Orbán Viktor személy szerint is jelen van csúcsértekezleteiken, a hangulata szerint éppen vagy egyetért, vagy zokon vesz egyes állásfoglalásokat. Sőt, érkezett olyan hír is, hogy vétót emelt egyes döntések ellen, de ez így valójában mégsem hangzott el, csak állítólag a hivatalos kormányszóvivő „értette félre” a helyzetet. Az időnkénti üzemzavarokat az váltja ki, hogy elvben és gyakorlatban tagjai vagyunk ugyan huszonnyolc állam szövetkezésének, élvezzük is a többiek segítő készségét, de az éppen pillanatnyi hangulatától függően a miniszterelnök a hivatalos testületek előtt mindig úgy nyilatkozik, mint amilyen éppen a lelki állapota. Megtörtént, hogy egyik szavával elismerte, csakugyan segítőkész, hajlandó a kooperációra, másik szavával hozzátette: elkönyveljük ugyan a „nagylelkűséget”, valójában azonban nem nézzük jó szemmel, hogy a nyugati szponzorok többet visznek ki az országból, mint amennyit ide invesztálnak.

Nem egyszerűsíti a képet az sem, hogy az egyik pillanatban fegyelmezett tagjai vagyunk a huszonnyolcak szövetségének, máskor viszont élére állunk egy olyan négyes tömörülésnek, amely külön érdekeltséget jelent be, gyakran „ellenérdekeltséget” a nagy együttessel szemben. A világpolitika általában mindig kusza, ilyen ellentétek fölbukkanhatnak, lásd a Brexit problémát Nagy-Britannia esetében. Cameron hosszú hónapokig azon morfondírozott, a szigetország rangját emelné-e, ha kiszakadnának, aztán „rádöbbent”, elválasztó tenger ide, vagy oda, mégis évszázadokon át Európa része voltak. A töprengés végül csak rávezette, a honpolgárainak künn sokkal rosszabb volna, mint benn az Unióban.

Hasonló, bár nem ugyanolyan jelentőségű "töprengések" tapasztalhatók a magyar-lengyel viszonyban is. Az egyik nap él és virul a hagyományos és megbonthatatlan Budapest-Varsó barátság, másnap kiderül, a Putyinnal kialakított viszonyban mégis föllelhetők „külön érdekek” is. Harmadnap aztán megint fontosak az arányok, ráébredünk, hogy a lengyelek csak „fontosabbak nálunk”, hajoljunk hát meg nemzeti szempontjaik előtt. Kétségtelen, a nemzetközi kapcsolatok rendszere kusza, nehéz mindenhez egyszerre alkalmazkodni, igazodni kell az éppen érvényes viszonyokhoz. Minden államnak, ha meg akarja találni a helyét a világban, a körülményekhez illeszkedő külpolitikára van szüksége, amelyben az érdekeltek, a közvetlenül vagy közvetve érintettek, kiismerik magukat.

E diplomácia gyakorlati végrehajtója a külügyminiszter, de elvi kidolgozója, összefoglalója mégis a kormányfő, aki állítólag átlátja az érdekviszonyokat. Orbán Viktor tagadhatatlanul ügyes, sőt ravasz belpolitikus, de összefüggő áttekintése nincs a nagyon is bonyolult nemzetközi viszonyokról. Nem látja a fától az erdőt. Rögtönöz, attól függően, hogy éppen hol van, hol nyilatkozik, mit mond és követ.

Más politikusnak sem egyszerű naprakészen fölmérnie, hogy merre is tart például a tengerentúli választási hadjárat, Orbán is e téren alaposan melléfogott. A tapasztalt külügyminiszterek általában az ilyen bakiktól megóvják főnöküket, de Szijjártó Péter nem ilyen felkészült. „Zöldfülű”, nem lát át fontos összefüggéseket, szolgálatkész, föltehetően éppen ezért is esett rá a választás. Számos átgondolatlan szereplése általában inkább galibákat okozott, mintsem segítette volna a magyar külpolitika céljait.

A kormányzati ciklus felénél járunk, a 2018-ban hivatalba lépő új magyar kormánynak alighanem fontos dolga lesz egy átláthatóbb külpolitikai stratégiával színre lépni.

Szerző
Várkonyi Tibor