A cím nem véres családi krimire utal. Nyugati szomszédainkat a közös múlt jogán szoktuk „osztrák sógorként” emlegetni. Ők az a bizonyos gazdag rokon, akire irigykedünk is. Náluk az átlagos életszínvonal még a németnél is magasabb, majdnem eléri a skandinávot. Mivel mi, magyarok, ide jutottunk ki a legkönnyebben, a rendszerváltás idején őket tekintettük mintának. Láttuk a szabadságot és a joviális, polgári miliőt, a Mariahilferstraße árubőségét és a burgenlandi falvak tisztaságát, frissen festett, pasztell színű házait, ablakukban a petúniával. Ott még az is dúsabban virágzott, mint nálunk. Erre vágytunk, ilyenek akartunk lenni.
Aztán lett szabadság és árubőség, már nem kell Bécsbe utazni Milka csokiért vagy hűtőszekrényért. De nem jött az osztrák jólét, a kedélyes magabiztosság. Megkeseredtünk és elbizonytalanodtunk. Az élet kiszámíthatatlanná vált, a biztosnak hitt kisvilág: az állás, a lakás bármikor kicsúszhatott alólunk. Míg a végén többségünk belement a kimondatlan alkuba: beáldozzuk a remélt biztonságért a szabadságot, és inkább egy védelmet ígérő vezér szárnyai alá bújunk. Behunyjuk a szemünket, ha velünk erőszakoskodik, mert ha ilyen erős, akkor talán képes megóvni is minket. Rossz alku volt: végül a szabadság is, a biztonság is oda lett, még kiszolgáltatottabbá váltunk. A hatalom változó kegyétől függ a megélhetés, a munkahelyek jó része, egy vállalkozás sikere vagy megfojtása, az esély az emelkedésre vagy a lecsúszásra. Ahogy Erdős Virág verse mondja, a „nagyokosok” határozzák meg, „ki ne legyen miközülünk maholnap, és ki legyen.”
A „boldog Ausztria” csak később érkezett el szabadság és biztonság dilemmájához. De mára elérkezett, és az elnökválasztáson rögvest ketté is szakadt. Fele-fele. Illetve szerencsére pár tizedszázalékkal jófelé billent el a mérleg. Ennyi hiányzott ahhoz, hogy a mi Jobbikunkat és Fideszünket egyszerre mintázó Szabadságpárt jelöltje üljön az elnöki székbe. Akinek pártja Európát is, a „túlzott” demokráciát is, az idegeneket is válogatás nélkül utálja, hazapaterolná a magyar vendégmunkásokat, Burgenlandban ellenük is kerítést húzna. Márpedig ott az elnöknek arra is van joga, hogy kormányt és kormányfőt buktasson, parlamentet oszlasson. Nem babra ment a játék!
Nem babra, hanem náluk is biztonságra. Pontosabban annak ígéretére. Mert az örökké tartó osztrák jólétbe vetett hit megrendült. Előbb a gazdasági világválság sokkja ingatta meg a biztonságérzetet, aztán a migrációtól való ijedelem. A hosszú kormányzásban berozsdásodott és megutált „bécsi elit”, az elkényelmesedett és megszürkült két nagy párt nem tudott elég jó válaszokat adni. Tán nem is lehetett. A végén ide-oda kapkodtak: a volt szocdem kancellár azt hitte, ha a kezdeti tiltakozás után ő is jobbra sasszézik és kerítésezik egyet, ezzel a riadt közvélemény kedvére tesz. De csak kiszámíthatatlanabbnak látszott. Egyre többen kerestek rendet és védelmet hazudó, könnyű bűnbakokat állító új megmentőt. Biztonság mindenek fölött! - kiáltotta Európa egy részével együtt fél Ausztria is. Elhitték, hogy biztonságot majd az ad, ha ajtót-ablakot kulcsra zárnak, ha alávetik magukat valakinek, ha visszamennek az időben.
Ma a biztonság a legkeresettebb áru a politikai piacon. Nagy szükségünk van rá. Csakhogy forgalmaznak hamis portékát is. Biztonságot ígért a hűbéri rendszer is: szolgálj engem, fizess nekem, légy a vazallusom, állj be a seregembe, és én majd megvédelek a várfalaim mögött! De a végén fél Európa elpusztult a nagy- és kiskirályok háborúiban. A mai hűbérurak még gonoszabb játékot űznek. A „nemzet” biztonságáról, a külső ellenséggel szembeni védelméről papolnak, miközben maguk ássák alá az elemi biztonságot a szociális háló szétnyiszálásával. Ördögi körbe kergetnek minket: minél többek alól csúszhat ki bármikor a talaj, minél erősebb társadalmi konfliktusok veszélyeztetik még a jobban élők nyugalmát is, annál többen vágynak támaszra, erős vezérre. Aki majd megmutatja azt is, ki a hibás. Nem ő, - ő aztán semmiben -, és nem is te. Csakis a másik! Mindig a másik. Aki biztosan ott bujkál a fa mögött. Üsd-vágd, tölts és tüzelj a vezényszóra, ettől ugyan nem jobb neked, de legalább könnyebben érzed magad.
Van - volna - a biztonságnak más fajtája is. Ez sem tökéletes védelem a kockázatok ellen, de egyedül képes csökkenteni azokat. A szélviharban nem az véd meg a földre zuhanástól, ha málén fölfelé bámulunk, hanem ha egymásba kapaszkodunk. Európában és itthon is. Ehhez persze az kell, hogy kinek-kinek legyen ereje, önbizalma, mozgásszabadsága, joga, és ne hagyja, hogy bármelyiktől megfosszák.
Kicsin múlt, hogy a sógoréknál a demokratikus jelölt futott be. Megkönnyebbülésre van ok, megnyugvásra nincs. Ausztria egyelőre megosztott, kettéhasadt. Egy publicista azt írta: „A dühösek dühét nem lesajnálni kell, hanem megérteni egy demokráciában.” Igen, joguk van a biztonsághoz. De szóljunk át a sógornak: a magyar biztonság-árusoknál rossz helyen keresik, itt bóvlit sóznának rájuk. Ahhoz a pulthoz menjenek, ahol szabad emberek, szabad országok szolidaritását kínálják.
