Rossz üzlet

Beigazolódott, amitől az iskolák totális államosítása ellen tiltakozó önkormányzatok tartottak: az intézmények teljes állami fenntartásba vételét velük fogja kifizettetni a kormány. Az Országgyűlés költségvetési bizottságának múlt pénteki ülésén kiderült: az önkormányzatokra szolidaritási hozzájárulás címén egyfajta adót vetnének ki az iskolákért "cserébe". De az államosítás miatt más juttatásokat is csökkentenének, elvonva több tízmilliárdot, amelyből nagyjából ki is jön az az 55 milliárdnyi plusz, amit az oktatási államtitkár szerint a kormány az államosításra szán.

Palkovics az önkormányzatokra ezt követően is számít, szerinte nincs akadálya annak, hogy amit eddig az iskolákba fektettek, ezután is megtegyék. Vagyis ha akarják, fizethetik az épületek felújítását, a tanulmányi kirándulásokat, versenyeket, bizton állíthatjuk, a Klik ezeket úgysem fogja finanszírozni. Sőt, várhatóan az önkormányzatoknak itt-ott a rezsibe is be kell majd szállniuk, ha nem akarják, hogy a gyerekek télen félholtra fagyjanak az osztálytermekben. Hogy ezt miből gazdálkodják majd ki? Rejtély.

A kormányzati álláspont szerint a közoktatás teljes államosítására azért van szükség, mert a vegyes rendszer megbukott, az iskolákban "egyértelmű felelősségi viszonyokat kell biztosítani".

Arról persze már elfelejtkeznek, hogy az egyértelmű felelősségi viszonyok a Klik színre lépésekor borultak fel, a köznevelési törvényben pedig ők nem határozták meg pontosan a feladatköröket. Cél világos, egyforma körülményeket teremtsenek; az állami fenntartás eddigi teljesítményét figyelve joggal tarthatunk attól, hogy ezután mindenhol egységesen rossz lesz.

"A 2010 előtti önkormányzati iskolarendszerhez nem szabad visszatérni, mert az csődbe vitte az önkormányzatokat", mondják, ami nem igaz, az önkormányzatok adósságainak jelentős része nem iskoláik működtetéséből fakadt. Bármit is hazudnak, a legnagyobb problémát az orbáni oktatáspolitika irányvonala, a 2010 óta épülő új, köznevelésinek nevezett rendszer, a továbbra is csak kísérleti stádiumában létező, de máris működésképtelen, ellenben szaporodóképes Klik jelenti.

Az őrült kísérletezés pedig tovább folytatódik; a Kliken keresztül a pedagógusokon és a diákokon, az önkormányzatiság elvét abszolút figyelmen kívül hagyva, leépítve. A kormány évek óta azon fáradozik, hogy pénzügyileg ellehetetlenítse a helyi önkormányzatokat. A lehető legkevesebb önálló döntést hozhatják, a pénzcsapok elzárása mellett feladataik nagy részét a kormányhivatalokhoz rendelték. Elvették az egészségügyi intézményeiket, most elveszik az iskoláikat is, és azt ki is fizettetik velük. Rossz üzlet a helyi közösségeknek, rossz üzlet az egész társadalomnak. Az önkormányzatok lassan csak arról dönthetnek, fehér vagy piros muskátlit ültessenek a közterekre.

Szerző
Juhász Dániel

Útvesztőben

Elnéztem a fényképen a Vörösmarty tér egyik felét dugig megtöltő tömeget, amely a Fesztiválzenekar hangversenyét hallgatta. Arra gondoltam, ilyesfajta megmozdulások, közös élmények segítenének kitalálnunk a politikusok által gyártott útvesztőkből. Eltévedtünk, tévútra vittek, elhitették, hogy jó úton járunk, miközben fogcsikorgató indulattal, bősz haraggal rontunk rá a másként gondolkodóra.

Ebben a pár hónapban különösképp az ellenségesség uralkodik a társadalomban. Nyilván igaza van azoknak, akik a Magyar Nemzeti Banknál törvényesnek mutatott törvénytelenségek és rokoni, párttársi és haveri kedvezések ellen tiltakoznak. Abban is igazuk van, hogy normálisan működő országban a felelősöknek azonnal távozniuk kellene, s nem azt kellene bizonygatni, hogy a tolvaj a maga nemében zseniális. Ez mit sem változtat azon, hogy megszegte a törvényeket. A vele együvé tartozók aligha véletlenül igyekeztek eltussolni disznóságait, s hajszál híján sikerült is nekik. Az sem kétséges, hogy akik harsogva védelmezik a törvényszegéseket, kisebb-nagyobb mértékben maguk is belekeveredtek a gyanús ügyletekbe. Látni az összefonódásokat, nem kell nagy fantázia annak átlátására, miért késlekedik az ügyészség, amikor ebben és más ügyekben is régen lépnie kellene, kellett volna.

Nem vitás, egyik-másik magas tisztségben lévő, gyanúsan viselkedő embernek távoznia illenék, nem pedig azt bizonygatnia, hogy vizsgálódna, de nincs miért. Ha volna becsületesen, szuverén módon gondolkodó és cselekvő képviselőkből álló országgyűlés, ugyanilyen alapon működő ügyészség, akkor nem kiáltotta volna valaki a legutóbbi tüntetésen, hogy „kötelet nekik!”. Nem tudni, milyen személyes tragédia hozta felszínre belőle a dühöt, mégsem hihetjük, hogy csak robbantással lehet kievickélni az útvesztőből, a felhabzó, rombolni kész indulatok sűrűjéből.

Azok sem gondolták így, akik a simogató napfényben Mozartot hallgatták, ahogy megszólalt Fischer Iván pálcájának intésére. Mert Mozart üzent nekünk. „Itt megtisztul a lélek” – üzente a téren összegyűlteknek, akik őt hallgatták, átérezték, hogy az életük lényege nem a gyűlölet, hanem az a tiszta emberség, amelyet zenéje sugall. És a derű bölcsessége, a mosoly, amely mögött a másik ember felé áradó megértés vágya és megbecsülés rejtőzik, nem a kirekesztő megvetés, amely alkalmas arra, hogy megossza és elgyengítse a népet.

Babits Mihály kételkedett abban, hogy megérthetjük a szépség nekünk szánt üzenetét. Az Esti kérdésben így sóhajtott: „Ez a sok szépség mind mire való?” Mire? – válaszolhatnánk. Arra, hogy hüvelyknyi életünkben megcsodáljuk, és amennyire tőlünk telik, saját életünkben is megvalósítsuk. Ne higgyünk azoknak, akik azt akarják elhitetni velünk, hogy a másként gondolkodó rút! Aki csak feketén vagy fehéren látja a világot, előbb-utóbb elsivárosodik, és csak az anyagiak érdeklik, a szellemieket fölösleges fényűzések véli. Az ilyen lelkületűeknek Mozart, Michelagelo, Beethoven és a többi szellemóriás valóban nem mond semmit.

Ne gondoljuk azonban, hogy életük tartalmasabb, mint a miénk, akiknek nincs módunk trafikokban terpeszkedni, földjeinken figyelni a munkásokat, nyereségen és befektetésen spekulálni. Elég számunkra A varázsfuvola, amely szebben, tisztábban szól, mint a kisvasút kürtjele.

Goromba diplomácia

Túlzottan udvarias alighanem soha nem volt az Orbán-kormányzat diplomáciája, de amióta előráncigálta az úgynevezett Soros-ügyet, teljes mértékben a kendőzetlen, nyers gorombaság mellett kötött ki. Lázár János, a miniszterelnökséget vezető miniszter a pokróc stílust honosította meg. Hagyományossá vált csütörtöki mutatványai durvaságban ilyen messze talán még soha nem mentek el. Megtörténik gyakran Moszkvában is hasonló, de Putyin, aki mégis az egyik világhatalom feje, néha-néha maga ugyancsak kirúg a hámból, de ha külföldre megy, ráadásul olyan fővárosba, ahol igyekszik újabb szövetségeseket toborozni, már-már nyájas, néha udvarias is, miként az egyébként faragatlan Molotov is esetenként az volt, ha szükségét érezte, maga is igyekezett úriember benyomását kelteni. A személyeskedésen túl, ami kulturált körülmények között általában ugyancsak nem túlzottan gyakori, ilyen nyersen, tudatosan sértőn napjainkban Budapesten kívül kevés más európai fővárosban fogalmaznak.

A biztosítékot az verte ki, hogy Bill Clinton, elnökjelölt hitvesének az oldalán megengedett magának néhány barátságtalanul bíráló mondatot a budapesti módszerekről, a demokrácia felfogásunkról, és Orbánék szemrehányón tették ezt szóvá, az egész jelenlegi washingtoni kormányzatnak tulajdonítva a mondottakat. Sőt, az esetleges következőnek is, mert az sem hétpecsétes titok, hogy a Fidesz vezetés suttyomban szívesebben kalkulálna a Fehér Házban Trumpékkal, szándékaikban rokonlelkeket gyanítva bennük. Föltéve, de meg nem engedve, hogy ez bekövetkeznék, elvégre ott csakugyan demokrácia van, attól még nem nagyon várható, hogy a tengerentúli sajtó, vagy akár az egész nyugati világbeli lapok hangot változtatnának, átértékelnék, milyennek látják a néhány éve alkalmazott magyarországi gyakorlatot.

A nyugati világbéli sajtót, tekintet nélkül pártkötődésére, a liberális fölfogás vezeti, miként például Frankfurtban a lélekben a CDU-hoz közelebb álló Allgemeine Zeitungot is, a magát nyíltan is liberálisnak valló Rundschau-val egyetemben. És szellemileg hasonló a helyzet New York-ban a Herald Tribunnal, Párizsban a Le Monde-dal, és az egyértelműen mérsékelten konzervatív Le Figaróval is, beleértve a neonácizmustól éppen megmenekült Ausztria lapjait. "Odaát", a Lajtán túl, a liberalizmus nem olyan szitokszó, mint nálunk a Duna partján, hanem amint a szó értelmi tartalma is jelöli: a szabadság érvényesülésének a szinonimája.

Orbánék képmutatása kifejeződik abban is, hogy ezt a jelenlegi ütközést gonosz szándékkal, Soros nevével társítják. Ebben annyi részigazság kétségtelenül van is, hogy a rendszerváltozás táján csakugyan volt olyan „hátsó gondolata” a pénzmágnás alapítványának, hogy az akkori fiatal, föltörekvő kelet-európai nemzedéket a Nyugathoz kössék, a kommunizmus után megkönnyítsék a nem föltétlenül konfliktusmentesnek ígérkező átmenetet. A változás akkor következett be, amikor Orbán kendőzetlenül kijelentette, hogy az ő ideálja az úgynevezett illiberális gyakorlat, amelyet minden nyugati politikai elemzés több-kevesebb mértékben önkényuralmi törekvésnek tart. Az egyéni szabadságjogok súlyos korlátozásának, a törvényhozási módszerek megzabolázásának, a sajtóra húzott szájkosárnak, még ha az éppen regnáló kormányzat bőszen bizonygatja is állítólagos demokratikus hajlamait. Csak éppen az ellenkezőjét cselekszi.

Orbán az illiberalizmus deklarálásával kendőzés nélkül hadat üzent a nyugati társadalmak teljességének, így Soros nevét előráncigálni a konfliktus eredendőjeként, nem egyszerűen képmutatás, hanem szemérmetlen hazugság is. Tény, az Orbán-kormányzat formailag átörökölve a korábbi döntéseket, valóban egyenjogú tagja a NATO-nak, az Európai Uniónak és a többi közösségi intézménynek, de későbbi tettei rejtett, mára már a nyílt konfliktusok provokálását mutatják. Orbán személy szerint a visegrádi négyek megszervezésével, a tömörülés élére állván, hosszabb távra a törést választotta, a nyílt szembenállást: Ez pedig sajnos kiválthat akár súlyosabb konfliktusokat is. Mint az egészen friss fordulatok is jelzik. Kivált, ha időközben Varsóban megjelenik a még vérmesebb szövetséges is.

Modortalanságban, durvaságban ez a mai Fidesz kormányzat úgy látszik, elmegy a legvégső határig. A bejelentés, még ha nem is maga a kormányfő mondta ki, hanem némi ravaszsággal ezt is Lázárral „üzente meg”: ha Sorosnak netán „szüksége” volna rá, a hajdani ösztöndíjak összegét az utolsó centig szó nélkül visszatérítik. Mire New Yorkban csak legyintettek: ha erre mondani akarnak valamit, majd mondani fogják.

Pedig egyesek talán már kezdték is szánni „szegény” Kovács Zoltán szóvivőt, vagy Szájer Józsefet, az európai parlamentben sínylődő Fidesz képviselőt, honnan is teremtsék elő sebtében a közben megszaporodott milliókat. Már tudhatjuk, Orbánnak e gondra a szeme se rebbenne. Az adófizetőkről lenyúzott adókból futja minden elképzelhető állami kötelezettségre, vagy ha mégsem volna elegendő, a működő adóprés hibátlanul szorongatna tovább. Vagy netán Matolcsy György tartalékaiból futná, az alapítványi vagyonokból, igaz ő nemzet bankjából és nem magán bankházak széfjeiből szokta elővenni a milliárdokat. És nem is a saját számlájáról, mint a spekulánsnak nevezett másik György, a Soros. Karinthy Frigyes, ezt is megírta a pusztai vagány jellemzésére, a határtalan pofátlanság illusztrálására, „muramista, muramista, bé tökkel vágtál csülökbe…”

Ők már ilyenek. Javíthatatlanul szemérmetlenek.

Szerző
Várkonyi Tibor