Napjainkban ismét a napirendre kerültek az alapjövedelemmel kapcsolatos érvek és ellenérvek. Számtalan szakértői tanulmány, publicisztika jelzi, hogy az alapjövedelem körüli viták komoly visszhangot váltanak ki. Az Európai Unióban egy állampolgári kezdeményezés alapján aláírásokat is gyűjtöttek e mellett, vagy utalnék a témával foglalkozó világszervezet kongresszusára, a különböző országokban megtartott népszavazásokra. Vannak, akik a feltétel nélküli alapjövedelmet a létbiztonságra utaló „létpénz” címen emlegetik, a szakértők azonban egyetértenek abban, hogy a jóléti állam elmélete, hajdani tényleges gyakorlata óta az alapjövedelem koncepciója a baloldal legjelentősebb társadalmi - gazdasági innovációja. Számtalan véleményt hallottunk arról, hogy milyen feltételek mellett, milyen személyi körre kiterjedően, milyen területi hatállyal, milyen összegben, milyen makroszintű pénzügyi átrendeződés mellett lehetne biztosítani az alapjövedelmet.
Úgy vélem, az alapjövedelem konkrét bevezetése előtt célszerű megvizsgálni, hogy milyen erkölcsi alapja vannak annak, hogy mindenki emberhez méltó életkörülmények között tudjon élni. Ehhez néhány dolgot érdemes áttekinteni.
Elsőként talán azt, hogy a Kárpát-medence éghajlati és földrajzi körülményei között el tudná-e tartani az itt élő embereket? A kérdésre meglátásom szerint egyértelműen igen a válasz. A föld „méhében” található ásványkincseket, termálvizeket, energiaforrásokat az állam a racionális felhasználás ígéretével monopolizálja, a felszíni erőforrásokat - a vizeket, erdőket, mezőket, termőföldeket - pedig közvetve, vagy közvetlenül hasznosítja. A területen élő halak, vadak és madarak elejtésének jogát és hasznát az állam szintén megtartja magának. Az ország feletti "égbolt hasznát" – a napfényt, az esőt, a szelet, a káros anyag kibocsájtást - szintén kizárólagosan az állam fölözi le. De azt kevesen tudják, hogy a vadon termett növények, gyümölcsök, vagy a rőzse is csak az állam engedélyével gyűjthető be, tüzet is csak a hatóság tudtával gyújthat az itt élő, vagyis az állam gyakorlatilag megfosztja a polgárait az elemi megélhetés természeti feltételeitől. Pedig ők joggal gondolhatnák, hogy a természet „ajándékaiból” eredő anyagi forrásokból, alanyi jogon is részesülhetnének.
Ma élő honfitársaink igényt tarthatnak-e az előző nemzedékek által létrehozott értékek mai hozamára? Erre a kérdésre is egyértelmű igen a válasz. A őseink, nemzedékek egymásutániságában a történelem során jelentős építményeket, műszaki berendezéseket, utakat és hidakat hoztak létre és hagytak örökül a ma élőkre. Ezekben az alkotásokban benne van az előző generációk vagyona, szorgalma, tudása, és szakértelme is. A jelenlegi állam – elődeihez hasonlóan – ezt a társadalmi örökséget maga hasznosítja, szedi hasznát. Gondoljunk csak az útdíjakra, történelmi építményeink időszaki bérbeadására, vagy a mai értékteremtéshez szükséges infrastruktúra hasznosítására. Az örökül ránk hagyott tudományos és művészeti értékek közvetett haszna is az állam kincstárába kerül. A társadalmi örökség alapján tehát a ma élő utódok joggal számíthatnának arra, hogy elemi létfeltételeik biztosítottak legyenek.
A harmadik kérdés az, hogy az egyéni képességek kibontakoztatásáért, az egyén ismereteiért, vagy a normakövetési magatartásért visel-e felelősséget az állam? Válasz ismételten: igen. A megszületett gyermek nevelésében a család felelősségén túl az államnak is kitüntetett szerepe van. Hároméves kortól a gyermeknek kötelező óvodai, majd iskolai nevelésben, oktatásban kell részt vennie; a közoktatás kereteit és tartalmát az állam biztosítja, egyes esetekben elő is írja. Az állam meghatározza az átadandó tudásbázist, az elvárt ismeretek mértékét, az oktatás ütemét és módját, a képességfejlesztés körülményeit, és biztosítja a nevelés tárgyi és személyi feltételeit is. A szülőknek kötelességük együttműködni az oktató-nevelő intézményekkel, de ez a viszony is az állam javára aszimmetrikus. Gondoljunk csak a munkára nevelés lehetőségére, a tehetségek gondozására, a szociálisan hátrányos helyzetek újratermelésére, vagy az ünnepek meghatározására!
A munka világába kilépve az egyén érvényesülése egyrészt attól függ, hogy a családja miként tudja támogatni, másrészt attól, hogy az állami szocializációs intézmények milyen útravalóval bocsájtják ki a fiatalokat az önálló társadalmi szerepvállalásra. Amennyiben az állampolgár tisztességes megélhetésének feltételeit akár képességei, akár tudása hiányában, vagy a leromlott mentális állapotának következtében nem tudja magának biztosítani, akkor jogosan várhatná el az állam szerepvállalását, amelynek a közös javak terhére részt kellene vennie az egyén megélhetésének segítésében.
Az alapjövedelem tehát a fentiek szerint erkölcsileg minden tekintettben elfogadható volna. Arról persze még komoly viták várhatóak, hogy gyakorlatilag milyen optimális módon kellene azt megvalósítani. Nem kellene-e félni esetleges bevezetése utáni a társadalmi morál gyengülésétől? De ahogyan "nem esett szét" a társadalmi morál az önkiszolgáló boltok bevezetésekor, a kalauz nélküli tömegközlekedés bevezetésekor, a körforgalom bevezetése után, a társadalom önszerveződő, önigazgató képessége, közösségteremtő ereje biztosíték lehet az alapjövedelem kedvező beépülésére is.
