Itt a lé(t) a tét

A Világgazdasági Fórum aktuális versenyképességi rangsorában Svájc az első helyen áll. Magyarország ugyanezen a listán a 63. A nyolcmilliós alpesi országban az egy főre eső GDP meghaladja a 85 ezer amerikai dollárt, hazánkban ez az érték 14 ezer USD körül van. Két évvel ezelőtt, 2014. májusában a világ legmagasabb minimálbérének bevezetéséről szavazhattak a svájciak, de a referendumon résztvevő polgárok 76,3 százaléka nemmel voksolt az országos minimális bér intézményének rendszerbe állítására. Ez a döntés nemzeti valutánkra átszámolva 6.200 forintos minimális órabér elutasítását jelentette, azaz hozzávetőlegesen bruttó 1.050.000 Ft/fő havi legkisebb munkabérre (nálunk ez az érték 111.000 Ft/hó/fő) mondtak nemet az emberek a permanens népszavazások országában. A magyarázat egyszerű: a polgárok óvták a gazdaság versenyképességét és féltették munkahelyeiket. A két ország gazdasági paramétereit nem igazán érdemes összehasonlítani, hiszen mindenki által tudott, hogy Svájc ipara, mezőgazdasága kiemelkedően hatékony és magas színvonalú, bankrendszere és turisztikai vonzereje sem igényel hosszú méltatást. A munkanélküliségi ráta 3,5 százalék.

A svájci szövetségi parlament által kiírt - 2016. június 5-i - népszavazáson a résztvevők 76,9 százaléka nem támogatta a Feltétel Nélküli Alapjövedelem (FNA) bevezetését, amely a felnőttek részére 2.500 frank/hó (710.000 Ft/hó), a gyermekek részére 625 frank/hó (178.000 Ft/hó) összeget biztosított volna.

Az egész Európát sokkoló bevándorlási hullám, valamint az a megállapodás, amely lehetővé teszi az EU állampolgárok korlátozás nélküli Svájcba költözését, nyilván elgondolkodtatta a szavazók meghatározó többségét, és ez nagymértékben befolyásolhatta a végeredményt. Pedig az előzetesen végzett reprezentatív közvélemény-kutatások egyértelműen kedvező képet mutattak a dolgos svájciakról, hiszen a megkérdezetteknek több, mint 50 százaléka továbbképezné magát, 22 százaléka önálló vállalkozásba kezdene és csak 10 százalék válaszolta azt, hogy az FNA bevezetése esetén azonnal felhagyna a munkájával. Összegezve: nem nagyon kellett félni attól, hogy a dolgos helvétek az FNA intézményesítése esetén azonnal „elhajítanák a kalapácsot”, de a józan népakarat – más szempontokra is tekintettel - nem engedte át az erősen reklámozott és minden bizonnyal humánus megfontolásokon nyugvó FNA-kezdeményezést. Tehetős és tájékozott polgárok körültekintő döntése eredményezte a határozott elutasítást.

Az FNA gondolatával, részleges, majd teljes bevezetésének lehetőségével - eltérő szerkezeti rendszerben és mélységben - már Finnországban, Hollandiában és Kanadában is foglalkoznak. A három említett ország versenyképessége, gazdasági teljesítménye sem összehasonlítható Magyarországéval, mivel az egy főre jutó GDP esetükben is jóval magasabb, mint a hazai érték. Egyéb gazdasági mutatóik is kiválóak: vállalataik, termékeik és szolgáltatásaik minden kontinensen fellelhetők, nem beszélve arról, hogy szociális, családi és munkanélküli ellátórendszereikkel a világ élvonalában foglalnak helyet. Szóval egyre több helyen kísérleteznek a nem szokványos szociális modellekkel, de rendszer - és országos szintű tapasztalat - még nem áll rendelkezésünkre. Az érdekes gondolat és a megálmodott struktúra próbálgatása napjainkban a stabil és fejlett demokráciákban is csak kísérleti stádiumban van. Talán finn barátaink állnak a legközelebb a nemzetgazdasági méretű megvalósításhoz, de kiterjedt módon még ott sem működik az intézményrendszer. Ma úgy tűnik, hogy az FNA rendszeresítését, tehát az állami gondoskodás - szigorú feltételekhez nem kötött - új módjának alkalmazását elsősorban a gazdaságilag erős, a demokratikus alapértékeket tiszteletben tartó, kis/közepes népességű országokban kezdeményezik.

Néhány éve Magyarországon is felbukkant az FNA gondolata. Rendkívül fontosnak tartom a problémakört övező vitát, a műhelymunkát, a szakmai érvek ütköztetését, a tudományos és gazdasági élet kiváló képviselőinek megnyilvánulásait. A magyar alapkoncepciót a „LÉT” független szakmai munkacsoport 2014. január 11-i dátummal tette közzé, a lényegre utaló 25-50-70 címmel (25 ezer forint FNA minden gyermeknek, 50 ezer minden felnőttnek, 75 ezer a várandós anyukáknak), azaz a magyar társadalom csaknem valamennyi tagja alanyi jogon részesülhetne a központi juttatásból. Ezzel párhuzamosan - többek között - megszűnne a szociális segélyezés, a családi ellátások rendszere és az álláskeresési támogatás. Sokat gondolkoztam azon, hogy miként lehetne az izgalmas és igen magas színvonalú tanulmányról rövid, érthető reflexiót írni, de bevallom, hogy többszöri próbálkozásom ellenére sem sikerült. Viszont találtam és olvastam egy számomra teljesen elfogadható – tömör, nem felszínes - értékelést, amellyel száz százalékosan azonosulni tudok, és amelynek utolsó mondatait érdemes felidézni és megszívlelni:

"(...) a munkára való ösztönzés a társadalmi összetartozás és gazdasági hatékonyság első feltétele. 50 ezer forintos alapjövedelem ígérete mellett 200 ezer forintos minimálbérre lenne szükség ahhoz, hogy a jelenlegi csaknem ötven százalékos adóék mellett a minimálbéres dolgozónak maradjon legalább kétszer annyi, mint amennyi munka nélkül is megilletné. Nyilvánvaló, hogy a magyar gazdaság termelékenysége nem enged meg ilyen magas minimálbért. Az 50 ezer forintos alapjövedelem már itt elvérzik. (...) Szigorúan mért és nyilvánosan ellenőrzött rászorultság nélkül semmiféle szociális támogatás nem elfogadható. Nem azért, mert én kőszívű vagyok, hanem azért, mert az adózásnak azt a fokát, amit az alapjövedelemhez szükséges költségvetési újraelosztás igényelne, a magyar társadalom dolgozó egyharmada önkéntes szolidaritás alapján nem fogadja el. Az alapjövedelemhez durva kényszer-szolidaritás kellene, ami a szabadsággal és a demokráciával nem egyeztethető össze. Nem beszélve arról, hogy ezzel búcsút mondanánk a gazdasági növekedésnek.” (Bokros Lajos 2014. január 15.)

Bokrost lehet szeretni, lehet nem szeretni, de logikus érvelését és markáns álláspontját botorság figyelmen kívül hagyni. Persze az alapos és szigorú bírálat sohasem lehet olyan vonzó és közkedvelt, mint a központi pénzosztás. Bokros közgazdász-politikus fent idézett mondataival nem törekedett olcsó népszerűségre, hanem szakszerűen világított rá az elképzelés neuralgikus pontjaira. Mennyivel hatásosabb volt a közelmúltban közzétett felmérés eredményét harsányan propagálni, miszerint a magyarok háromnegyede (!) támogatja az FNA-szisztéma jogrendbe iktatását. Honfitársaink többsége minden olyan törekvést nagy elánnal támogat, amely azonnali és érzékelhető lakossági jövedelempozíció javulást eredményez. Kerül, amibe kerül. A svájci megközelítés, a józan megfontolás és a mostani népszavazás eredménye nem érinti meg a magyarokat. A pénz most kell, a jövő meg úgyis bizonytalan! Svájc fejlett és gazdag, lakossága pontos és megbízható. Magyarország és a magyarok ilyenek?

Itt szeretnék emlékeztetni a 13. havi nyugdíj szomorú történetére: "diadalmenet" volt megalapozatlan bevezetése, gyötrelmes kudarc hirtelen megszüntetése. Pedig "mindössze" a lakosság egyharmadára vonatkozott, míg az FNA a népesség 95 százalékát érintené. Ne feledjük, a már működő FNA-ból szinte lehetetlen kiszállni, ugyanis 9,5 millió ember esetében nem lehet később azt mondani, hogy bocsánat, tévedtünk és visszavonjuk az intézkedést. Nem véletlen, hogy az FNA gondolatával foglalkozó országok már a modellezés időszakában is rendkívül óvatosan járnak el, jól érzékelve a magas kockázati szintet.

Szegény ország, reménykedő és tájékozatlan népét nem nehéz elkábítani szociális karakterű juttatások beharangozásával. Rossz hír, hogy a pártpolitika szereplői közül néhányan azonnal és direkt módon „rárepültek” az ügyre, olyannyira, hogy a Párbeszéd Magyarországért a 2017. év állami költségvetést már az FNA keretszabályaira figyelemmel alakítaná át. Az erre vonatkozó módosító javaslatot beterjesztették a Magyar Köztársaság Országgyűlése elé. Az indítványt bizottsági szinten a kormányzó pártokon kívül az MSZP képviselői sem támogatták. Helyesen döntöttek, bízzunk abban, hogy a hatalmon lévők és a demokratikus ellenzék józanabbik felének e tárgykörben tapasztalt konszenzusa kitart 2018. tavaszáig. Ha valaki mégis a bérpozíciók javításában valamint a szociális ellátórendszer korszerűsítésében akar kiteljesedni, annak javaslom a minimális bér, a közfoglalkoztatási javadalmazás és a legkisebb öregségi nyugdíj viszonyrendszerének alapos elemzését és szakmai alapokon nyugvó méltányos rendezését. Ha ez sikerrel teljesül, még mindig ott van korrigálásra szoruló tételként a segélyezési szisztéma modernizálása, és ha tényleg már minden "gömbölyű", akkor lehet elmélkedni az állampolgári jogon alapuló nyugellátás problematikáján. Ez a következő öt-tíz év feladata, és nem az FNA jövő évi rendszeresítésének erőltetése!

Nem győzőm hangsúlyozni: óriási a pártok felelőssége, mivel az FNA folyamatos és hangos propagálása be nem teljesülő vágyakat, reményeket ébreszthet a nehéz sorsú és alacsony jövedelmű emberek szívében. Megvan annak a veszélye, hogy az intenzíven kampányoló közszereplők ezzel a kérdéssel, és az ebből eredő folyamatos licittel 2018. áprilisáig fogják szédíteni és szórakoztatni a lakosságot. Felelőtlen megnyilvánulásnak tartom, ha a közélet választott szereplői közül sokan – értelmes program és előremutató kezdeményezés hiányában – azt a csalóka képet vetítik a társdalom elé, hogy az FNA eredményes csodafegyverként bevethető a szegénység és a nincstelenség elleni küzdelemben. Itt és most ki kell mondani: az FNA nemzetgazdasági szintű bevezetése még évtizedes távlatban sem időszerű Magyarországon.