A szétzilált romantika

Az erkély utolsó sora mögül, a nézőtér fölött kifeszített dróton csusszan le a színpadra Cyrano a Nemzetiben, nagy vagányul, mint valami mesebeli dzsinn.

Ha rögtön a produkció elején ennyire felszabadultan bátor, nehéz elhinni, hogy csak a darab végén meri megmondani Roxane-nak, hogy egy életen keresztül szerelmes volt belé. Gátlásos, mert Rostand Cyrano, de Bergerac című darabja szerint csúnya, hiszen például rútul nagy az orra. Ezért sem remél viszonzást. A barátja, Christian viszont délceg, de nem rendelkezik olyan képzelőerővel, áradó költői fantáziával, mint ő, ezért helyette írja a bűvös, mágikus szóáradatú szerelmes leveleket, amiktől halálosan és folyamatosan szerelmes lesz a mindkettejük által örökkön örökké imádott nő.

Ráadásul ezúttal Cyrano nem csúnya, Fehér Tibor megszemélyesítésében van olyan délceg legény, mint Christian. Kimondottan izompacsirta, ahogy a barátja szintén. Olyan az egész, mintha két mai egyetemista vetélkedne egy nőért, játékos párviadalt vívnak, hogy melyikük mit tud tenni elcsábításáért, de annyira jóban vannak, hogy egyikük háttérbe vonul a barátja kedvéért, akinek szerelmi vallomáskor az éjszakai sötétben még folyamatosan súgja is a mézes-mázos igéző mondatokat.

Diákos elevenségben egyébként nincs hiány, a grúz rendező, David Doiasvili már a Szentivánéji álom rendezésében is, ugyancsak a Nemzetiben, telehancúroztatta a színészekkel a színpadot, alaposan meg is tornáztatva őket, olykor már-már akrobatikus teljesítményeket is elvárva tőlük. Most is nagy banzájjal kezdődik a produkció, a színészek közül nem csak a címszereplő jelenik meg a nézőtér felől, szinte letámadják a publikum tagjait, nagy garral, jókora hangerővel beszélnek hozzánk, túlüvöltve egymást. Van, akit még némi ropogtatni valóval is megkínálnak. A túlsrófolt hangerő egyébként marad, akár intim pillanatokban is, amikor esetleg csak finom érzékiséggel suttogni lehetne, ordítanak a szereplők. Hogy erre miért van szükség, az eléggé érthetetlen. Ráadásul, miközben olyanok, mint a mai internetező, szelfiző srácok és csajok, Ábrányi Emil régi, veretes, barokkosan túlburjánzó szótekervényekkel teli szövegét harsogják, ami maga a megtestesült romantika, szinte közszemlére kerül benne a nagy-nagy lélek.

Ilyen szöveget teli torokból kiabálni disszonáns. Valószínűleg azt akarta kifejezni vele a rendező, amit a műsorújságban adott interjúban meg is fogalmaz, hogy manapság megölik a romantikát. De így sok tekintetben ő is megöli. Bizonyos mértékben ellopja a színészektől az óriási szenvedélyű hatásos jeleneteket, melyekben olyan emlékezetes alakításokat lehet nyújtani, hogy Szabó Sándor és Komlós Juci kettőse az ötvenes évekből, a Vígszínházból, még ma is legenda.

Ebből a produkcióból nem lesz legenda, de az kétségtelen, hogy működőképes, akkor is, ha nem hatol az emberi lélek legmélyére, olykor megmarad a tetszetős hatásosság szintjén. Időnként a rendező elcseni a színészektől a show-t, totálisan belehabarodva a Nemzeti kétségtelenül impozáns, az országban a legjobb színpadtechnikájába. A színpadnak szinte valamennyi szegletét külön is mozgatja, emelkedik, süllyed különböző ritmusban és mértékben minden, és ezáltal a színészek is feljuthatnak, képletesen, a hegycsúcsra, vagy elsüllyedhetnek kudarcosan, vagy éppen rafinált bűverővel a semmiben. A színpad különböző elemei pótolják a díszletet, persze ehhez gondosan kitalált megvilágítás társul. Az már más kérdés, hogy a kétségtelenül innovatív és érdekes látvány gyakran nem a szöveget szolgálja, olykor egyenesen ellentétbe kerül vele, és önálló, attraktív elemmé válik.

A színészek pedig állnak a vártán, és nagy energiákkal meg odaadással, jókora fizikai igénybevétellel, izzadnak a deszkákon, a gyöngyöző homlok szinte alapjárat. Fehér Tibor Cyranóként és Farkas Dénes Christianként eljátszanak egy szétszakíthatatlan, igaz barátságot, melybe az önfeláldozás ugyanúgy belefér, mint egymás megtréfálása, mókás froclizása. Hogy a múlhatatlan szerelmet mennyire játsszák el, az már kérdéses. Doiasvili ugyanis azt eszelte ki, hogy egy Roxane helyett legyen öt, hiszen a más-más felvonásokban annyira különböző arcát mutatja ez a sokszínű nő, hogy megjeleníthetik akár öten. Van ebben igazság, miközben megint elrekvirálja a nagy alakítás lehetőségét, azt, hogy megcsodáljuk, egy jelentős színésznő hogyan képes bravúros átéltséggel megteremteni a szerep ívét, a fiatal szerelmestől az öregkorban még mindig szerelmesig. Cserébe a rendező vízióval szolgál, nem csupán egymás után, életkori és időrendbeli sorrendben jelennek meg a Roxane-k, hanem egyszerre akár több is van belőlük, álomszerű látomásként megsokszorozódva. Ha úgy tetszik a lélek, a vonzalom, a szerelem kivetülései, valóságos kavalkádot lehet belőlük képezni. Itt is ott is feltűnhetnek, mint a vágy sok tekintetben kielégítetlen megtestesülései. Udvaros Dorottya, Nagy-Kálózy Eszter, Söptei Andrea, Mikecz Estilla, Ács Eszter hősiesen és önfeláldozóan állják a sarat. Udvaros Roxane-ja már elgyengülve, tolókocsiban ül, és még újra felhorgad benne a vágy. A test már végzetesen elgyengült, de a vonzások és taszítások kémiája működik és működik.

Vitára ingerlő Doiasvili rendezése. Beszéltem olyannal, aki teljesen elutasította, és olyannal, aki rajongott érte. Én az Éjjeli menedékhely előadásáért rajongtam, amivel saját, tbiliszii társulatával vendégszerepelt idén a Nemzetiben. Abban tökéletes összhangba került az egészen különleges látványvilág, és a gyomorszorítóan szép, mívesen kimunkált színészi játék. Most a látvány és a játék olykor külön utakon járnak. Csak néha simulnak harmonikusan össze. Valószínűleg több próbára, alaposabb kidolgozottságra lett volna szükség. E nélkül sok minden megmaradt az érdekes, formátumos és hatásos kísérlet szintjén, aminek amúgy még sikere is van.