Ceglédi Zoltán: két év alatt is lehet más a politika

A hat éve zajló „óriásplakát-kormányzás” mellett valószínűleg már magának Orbán Viktornak sincs igazi válasza arra, milyen eminens nemzeti érdeket szolgál az, hogy éppen ő a kormányfő - állítja Ceglédi Zoltán. A politikai elemző az összefogásról is beszélt, szerinte olyan szavazókat kell behozni – milliós nagyságrendben –, akik ma távolságot tartanak a pártoktól. Ezek a szavazók azonban nem arra várnak, hogy az általuk külön-külön elutasított pártok összeálljanak.

- Nem lehet más a politika?

- Az LMP nagy ígérete, a „lehet más!” felkiáltás egyik plasztikus ábrázolása kiválóan tetten érhető a párt 2010-es - „Igen, lehet!” - kampányvideójában: pozitív, optimista, barátságos és vonzó alternatívát láttunk. Ha ezt a referenciát összehasonlítjuk azzal a párttal, amely az eredeti ígéretből az utóbbi hat évben kinőtt, akkor nem ez a tanulságunk, hogy nem lehet más a politika, hanem az, hogy az LMP valamit borzasztóan elrontott. Bezárkózott, megkeseredett, üzeneteit lecserélte egy tagadásra épülő politizálásra. Az, hogy a politika mihez képest legyen más, mindig eklatánsan megjelent Schiffer András és a többiek üzeneteiben. Az az igény és ígéret viszont, amivel az LMP indult – hogyan lesz más, miként lesz más – szinte teljesen eltűnt a politikájukból. Helyesen állították, valóban lehet más, de ma úgy tűnik, elbuktak a megvalósításban. Schiffer lemondása pedig annak is a beismerése, hogy ma vele nem lehet más a politika.

- Mit veszíthetnek ezzel a lemondással?

- Schiffernek múlhatatlan érdemei vannak abban, hogy az LMP-t a pártszakadás után is megtartotta, újraszervezte, de bizony abban is, hogy egyfajta üvegplafon alá szorította. Mint politikus, kvázi húzónév arra volt elég, amit az eddigi LMP-ből láttunk. Kevéssel, hártyavékonyan küszöb fölött-alatt pendlizni. Így sok munka, nagy adag szerencse, és egy borzalmasan szereplő ellenzéki összefogás mellett be lehet jutni a parlamentbe, de „nagyságrendet ugrani” már nem.

- Nem csak Schiffer kivonulása zavarta fel az állóvizet a magyar belpolitikában, a Jobbikban is elég komoly mozgolódás kezdődött.

- A Jobbik stratégiája pontosan az ellentéte a Fideszének. A kormánypárt szerint csak a pillanat uralása a fontos. Ezzel szemben a Jobbiknál egy középtávú terv látszik kibontakozni, ami arra épít, hogy a Fidesz kormányzásában időről-időre vannak visszaesések, fekete foltok. Ezt láttuk 2014 őszén, ezt láttuk fél éve, és jó esély van rá, hogy 2018 előtt még legalább egyszer újra megtörténik. Ilyenkor nincs más téma: arról kell számot adni, hogy a kormányzás maga hogyan működik. Ekkor lehet az „átfazonírozott” Jobbik győztese a szituációnak. Ha az a nyilvános percepció, hogy a Jobbik már nem egy riasztóan szélsőséges és kiszámíthatatlan párt, ha kormányzóképességet mutat, akkor a következő kormány-összeomlás idején elő tud lépni Vona Gábor. Az lehet a nyerő üzenete, hogy ők nem kevésbé radikálisak, mint a Fidesz, ugyanazt gondolják Európáról, a menekültekről, a magyarságról – ámde nem korruptak, és jól tudnák vezetni az országot. Ez a lényege a Jobbikban jelenleg zajló változásoknak. A fő cél a stabilitás, a kiszámíthatóság megteremtése. Vona nem a radikálisokkal számolt le, hanem az önjáró szereplőkkel. Toroczkai László például egyáltalán nem puhább, mint Novák Előd, csak opportunista: képes a mai ügyekkel kompromisszumot kötni azért, hogy holnap vagy holnapután politikai előnyt érjen el.

- Vona mostani „leszámolása” sokakat emlékeztet arra, amit Orbán Viktor tett korábban a Fidesszel.

- Vona nem példaképet, hanem módszert választott. Orbán pártvezetői és kormányfői pályájának alakulása sem volt egyenes vonalú, egyenletes mozgás. Más szerepet vitt az első kormányzása alatt, mást mutatott a 2002-es vereség után, a polgári körök élén, és sok kanyart tett meg addig is, amíg a mai státuszához eljutott. Egy biztos: pártelnök-miniszterelnökként fel sem merül, hogy a Fideszt kiadja a kezéből. Vona ezt a metódust szeretné lemásolni. Egy nagyon távoli példa: amikor Japán bekapcsolódott az ipari forradalomba, nem kellett a szövőgép fejlődésének minden köztes állomását feltalálni, rögtön a legmodernebb brit gépeket tudták használni. Vona Gábor is a végeredménnyel dolgozik. Azt nézi, hogy a mai Orbán hogyan képes hatalmi és kommunikációs dimenzióban uralni a közeget.

- Mi a helyet a tisztújítás előtt álló MSZP-vel?

- A szocialisták legnagyobb politikai előnye sokáig egyfajta gravitációs mező volt. Ez azt jelentette, hogy ha a legnagyobb ellenzéki párt semmit nem csinál, természetes kihívóként, nagyságrendjéből adódóan akkor is be tudja gyűjteni az ellenzéki szavazatokat. Ez változott meg a Jobbik versenytárssá emelkedésével, és ezt igyekszik a DK az MSZP folyamatos támadásával lebontani – tudva, hogy e két párt szavazótáborai közt oda-vissza nagy az átjárhatóság. Ha a szocialista párt hajlandó lenne felismerni saját érdekeit és felelősségét, úgy egy sokkal aktívabb, intenzívebb működésre állnának át. Minimálisra csökkent a gravitációs erejük, a kockázatkerülés már egyértelműen morzsolja a táborukat. Az sem segít, hogy Dunaújvárosban nagyon elszúrták a kampányt – az igazi gondjuk azonban az, amit az elmúlt két évben tettek, illetve főleg nem tettek. Nem mernek határozottan elindulni egyik irányba sem. Az elmúlt év legfontosabb témája a menekültek kérdése volt. Mit képviselt itt az MSZP? Amikor elkezdődött a fideszes idegengyűlölő kampány, akkor egyértelműen menekültpártiak voltak, szögesdróttal kerítették be a Fidesz székház előtti területet. Majd megriadtak, és váltottak az úgynevezett pozitív semlegességre – ami egyébként a mai MSZP-nek akár a jelszava is lehetne –, míg eljutottak odáig, hogy az országos választmányi elnöki posztra az a Hiller István is esélyes, aki egyenesen azt állítja, hogy nem tud jobbat mondani a kerítésnél. És nem ez az egyetlen kudarcos ügy. Sorra dobálják el az eleve nem túl sok és nem túl erőteljesen vitt kampányaikat. Ma már nem igazán hallani a nemrég még vezető kampánytémának szánt béremelési követelésükről sem. Nézzük meg: míg a Jobbik mindent annak rendel alá, hogy stabil, kormányzóképes erőnek tűnjék, az MSZP mintha a fordítottján dolgozna.

- A múlt hétvégi dunaújvárosi időközi választás után nehéz lehet a pozitív semlegesség.

- Egy időközi önkormányzati képviselő-választásból, bő ezernyi helyi szavazó döntéséből önbecsapás és hamis lenne egy 8 milliós választói tömeg opcióira és preferenciáira következtetni. Azt semmiképp ne higgyük, hogy éppen Dunaújváros tanulságait kellene országos stratégiába foglalni. Ha megnézzük az ennél egy fokkal fontosabb időközi egyéni országgyűlési képviselőválasztásokat, akkor Újpest után azt mondhattuk volna, hogy a jövőben minden jelölt legyen szocialista, Veszprém után Kész Zoltánhoz hasonlóan független kapitalistákat követeltünk volna minden szavazólapra, Tapolca után pedig azt, hogy a baloldal lépjen vissza a Jobbik javára. Hibás következtetés lenne mind, mert a helyi időközi eredmény nem szorozható fel országos támogatottságra. Ami ellenben fontos: következtethetünk egy adott párt állapotára, szervezettségére abból, hogy egy ilyen kiemelt fókuszú, nem a tartalma, hanem a szimbólum miatt fontos választásra hogyan készül fel. Az MSZP rossz dunaújvárosi szereplése azt mutatja, hogy a pártban lelassultak a folyamatok, és nem látszik, hogy lenne a szervezetben hatékony, ütőképes kampányra alkalmas erő és szándék. Továbbá: az elmúlt hetek vitái kizárólag az összefogás kérdése körül forogtak. Ez öngyilkos viselkedés. Ha Orbán Viktor elmegy Dunaújvárosba 20 milliárdos befektetést ígérni, azzal valamit szembe kell, kellett volna állítani. Nem sikerült. A kialakult sorrend pedig egyenes következménye annak, hogy a DK-nak jobban áll az összefogásról folytatott vita. A szocialistáknak akkor lehetett volna előnyük, ha a szervezeti erejüket használják, és tartalmi, intenzív kampányt folytatnak. Nyilván ez befolyásolja a soron következő MSZP-tisztújítást is.