- Hogyan váltak barátokká a mintegy ötvenévnyi korkülönbség és a háromszáz kilométer mellett?
S. T.: 2014-ben, a Magyar Művészeti Akadémia kirendelt beregszászi gyűlésén találkoztunk, ahol a szónok megemlítette, ritkán találkozni irodalomtudóssal, így akár nyugodtan meg is foghatjuk azt, aki mellettünk ül. Ekkor simogattam meg hátulról Gyuri bácsit. Akkoriban kezdtem el rendszeresen publikálni az Együtt című irodalmi és művészeti folyóiratban, abból olvastam fel részletet a színpadon. Azóta annyit levelezünk, amennyit csak tudunk. Számomra nem fura kézzel írni, mindig leveleztem falusi lányokkal, barátokkal. Tizennyolc éves, kezdő főiskolás voltam, amikor elkezdtem számítógépet használni. Kicsit vadnak, különösnek tűnt az egész. Amikor a szakdolgozatomat írtam, pórul jártam, mert rosszul mentettem el a dokumentumot. Persze, most már nem jelent gondot az internethasználat, azt amúgy sem lehet megkerülni. Egyébként a postáról sokat elmond: azt a levelet, amit Amerikából kaptam Gyuri bácsitól, hamarabb kézbesítették, mint azt, amit Budapestről adtak fel.
F. Gy.: Viccesen mondták, tessék már megtapogatni ezeket az akadémikusokat, mert erre talán nem lesz több alkalom. Mire elhangzott az ominózus mondat, már éreztem is a hátamon, valaki tapogat. Megfordultam, ott ült mögöttem Timi, aki ezt követően kiment felolvasni a műveit. Szóval igazi irodalomközeli élmény volt!
- Most, két év elteltével pedig az író hívta meg a 87. Ünnepi Könyvhétre, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy segítse pályakezdését, akár még kiadót is találjon Önnek.
S. T. : Gyuri bácsi tavaly novemberben újra Kárpátalján járt, akkor a Pesti hidak című fotóművészeti kiállítást kísérte el, annak a megnyitóján mondott laudációt. Akkor csak futólag tudtunk találkozni, mert éppen irodalmi karavánt készítettünk, más helyszínen volt felolvasásunk, sietnem kellett. De már akkor említette a meghívást, ami teljesen letaglózott. Az idei könyvhéten szerepeltem egy kárpátaljai folyóirat különszámával, illetve az Együtt-tel, de Gyuri bácsi bemutatott sok kiadónak, akiktől reményt kaptam. Önálló kötetnyi anyagom vár megjelenésre. Nagyon remélem, a szerkesztés során nem tűnik el belőlük az élet, a kisebbfajta kárpátaljai dialektus, ami a prózáim lelke.
F. Gy.: Meg is kérdezte akkor egy újságíró, rokon-e vagy ismerős-e ez a lány, mire azt feleltem: ami a legközelebbi. Azt mondja, ez nagyon jól esett neki.
- Milyen új impulzusok érték a könyvhéten?
S. T. : Tavaly jártam először a könyvhéten, az meghatározó élmény volt. Számomra rendkívüli, hogy rengeteg olyan élő irodalmi alakkal találkozhatok, akiket Kárpátalján csak a könyvekből ismernek. Csodálatos, hogy közvetlenül láthatjuk a szerzőket, leülhetünk hozzájuk beszélgetni. Tavaly Lőrincz L. Lászlóval találkozhattam. Mivel a szerző nővérem kedvence, megígértem, viszek egy példányt az új kötetéből. Két óra hosszat álltunk sorban, hogy dedikáltathassak vele. Idén a könyvhét tartalmánál is jobban érdekelt, hogy Gyuri bácsival újra találkozhassak.
- Tímea, főállásban tanítónőként dolgozik egy beregszászi általános iskolában, egy hétezer fős cigánytelep mellett. Ebben a külvárosi cigányiskolában tanítani minden bizonnyal nem lehet könnyű!
S. T: Gyerekkoromban gyakran mondta az anyám, hogy igazi „pulyamágnes” vagyok, a mi udvarunkon volt hinta, vonzottam oda a környék kicsijeit. A családomban a közgazdász végzettségű nővérem az első diplomás, később én lettem pedagógus. Mindig is nagyon szerettem az irodalmat, talán ezért jelentkeztem a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola magyar-ukrán szakára. Harmadéves voltam, amikor úgy hozta a sors, munkát kell vállalnom. Egy reggel nem mentem be az órákra, hanem elindultam munkát keresni. Az egyik általános iskolába tévedtem, ahol belépve a folyosóra, éppen enni vitték a sok apró cigánygyereket, akik meglátván engem, megálltak a fal mentén és udvariasan köszöntöttek. Ekkortól tudtam, itt akarok dolgozni. Először nem akartak alkalmazni, de már másnap hívtak azzal, ha isten ismerek, menjek be dolgozni, mert felmondott két pedagógus, akik nem viselték jól a környezetet.
- Talán ez mindent elmond a körülményekről. Hogy élnek ezek a diákok?
S. T: Azt elmondani is nehéz. Nomád életmódszerűen, sátrakban, putrikban élnek. Olyan gyerekeket tanítok, akiknél otthon szék és asztal sincsen, arra is meg kell tanítani őket, hogyan kell a mosdót használniuk. Nagyon nehéz feladat, de már az első évben megtaláltam a közös hangot velük. Számomra ez misszió, életcél, különben nem is tudnék dolgozni.
- A városvezetés nem tudja felszámolni a telepeket?
S. T: Mintegy hétezer emberről beszélünk... A családok felett teljesen elhatalmasodtak az uzsorások. Egyébként is, maguk sem akarnak változtatni, beletörődtek az életvitelükbe, ezért is kell a mostani generációt megtanítanunk, hogy fogják fel, az nem élet, amit élnek. Erővel senkit nem lehet kitelepíteni onnan, ahol lakik, ahol felnőtt. Hogy valami jót is mondjak, közeli kapcsolatba kerültem a gyerekekkel, innen jönnek a rövidprózáim is.
- Azok a szociográfiai jellegű írások, amelyek Ferdinandy György tetszését is kivívták.
F. Gy.: Az írásait hoztam magammal, amikor eljöttem Kárpátaljáról. Az egyik egy Maugli csúfnevű gyerkőcről szólt, azt lefordítottam spanyolra, Puerto Rico-ban jelent meg egy internetes lapban. Ők másképpen beszélnek, írnak magyarul, mint mi, s ezt az írásmódot meg kell őrizni. Javítani csak ott szabad, ahol nyomós nyelvi ok van rá. Nagy szeretettel, óvatossággal nyúltam a szöveghez. Puerto Rico egyébként bizonyos szempontból olyan, mint Kárpátalja: igencsak szegény és meglehetősen félreeső vidék. Az ottani spanyolban is megvannak az apró furcsaságok, amik a fordítás során jól jöttek.
- Talán közös pont lehet a kisebbségi létezés is.
F. Gy.: Igen, de közös az is, hogy mindketten tanítottunk. Az irodalom nem olyan kategória, amit hasznossággal mérnek, de a tanítás igen. Harminchat évig tanítottam spanyolul a szigeten, olyannyira, hogy ma az adóbevallásaimat is a volt diákjaim intézik! (nevet) Az sem mellékes, hogy Timi rövidprózát ír, holott mindenki ötkilós nagyregényeket akar írni. Meg az sem mellékes, hogy egy csinos hölgyről van szó, csak sajnos lekéstem már róla. Egyébként is, azt mondta, olyan vagyok, mintha nagyapja lennék. Ennél csúnyábbat mondani…Komolyra fordítva: arra emlékeztetnék, kisebbségi létben, sokan elfeledik a nyelvüket. Amikor Franciaországba kerültem, sokan mondták, francia író leszek. Lettem is, de azután hamarosan visszatáncoltam. Puerto Ricóban negyven év alatt szüntelenül tanultam magyarul, hiszen nem volt igazi magyar társaságom. A hűség egy talpalatnyi földhöz, nem olyan nacionalizmus, aminek mostanság divatja van, ahhoz semmi közöm. Olyanfajta érzés ez, hogy tudom, ott tudok a leghasznosabban működni, ahol születtem.
- Jó látni, hogy elismert író létére ennyire közvetlen a pályakezdő fiatalokkal.
F. Gy.: Számomra ez természetes, a feleségem sem nehezményezte, hogy néhány napig az egyik szobánkban szállásoltuk el. Tegnap egyébként riportereknek nyilatkoztam. Azt kérdezték, miről fogok írni azt követően, hogy az első feleségemről írtam már többször, a legutóbbi kötetem, a Kagylócska, pedig a jelenlegi nejemről szól. Nézzenek csak körül, van itt muníció, mutattam Tímeára nézve! (nevet)
S. T.: Nagy öröm, hogy van, aki figyel ránk, a fiatal kollégákra. Volt prózám, amit a stilisztikai hibák javításával küldött vissza. Sokat tanultam tőle arról is, hogyan kell játszani a szavakkal.
