Egész Európa Németországra figyel. Az EU politikáját ugyanis alapjaiban határozza meg, milyen színezetű a német kormány. Az euróövezeti válság megoldása, vagy Görögország megmentése elképzelhetetlen lett volna Berlin hozzájárulása nélkül. Már a görög mentőcsomag nem tetszett sok németnek, a menekültválság kezelése azonban különösen nagy vitákat gerjesztett a társadalomban. Érvek hangzottak el pro és kontra azzal kapcsolatban, igaza van-e Angela Merkelnek, amikor a menekültek befogadására épít, s a bevándorlók áramának hadának lassítását közös európai megoldás, illetve az EU és Ankara között megkötött megállapodás révén képzelte el. E viták nagyban hozzájárultak a belső erőviszonyok változásához.
Németország
Mivel az összes parlamenti párt, beleértve a Zöldek és a Balpárt alkotta ellenzéket is, nagy vonalakban nem ellenzik ezt a politikát, mindazok, akik nem értenek egyet a kancellár ebbéli véleményével, azok egyelőre a parlamenten kívüli Alternatíva (AfD) felé sodródtak. Ez azonban olyan folyamatokat indított el, melynek hosszabb távú következményeit még nem igazán látjuk. Németországban a politikát évtizedek óta a két nagy párt, a CDU-CSU, illetve az SPD határozza meg. Mivel a politikai kultúrát komolyan vevő német pártok programjai között nincs olyan vészesen nagy különbség, ezért majdnem bármilyen kormányzati formáció elképzelhető, a CDU például összeállhat a Zöldekkel, az SPD pedig – már ha bejut a következő parlamentbe – a liberális FDP-vel.
Most nagykoalíció van hatalmon, ennek azonban mindig megvannak a maga veszélyei. A történelem már sokszor megmutatta, hogy általában a nagykoalíció kisebbik tömörülése sínyli meg jobban ezt a fajta együttműködést, s lényegében ennek lehetünk a tanúi most is. A szociáldemokraták mintha nem tudnának kilábalni a válságból, az Emnid legutóbbi felmérése szerint mindössze 21 százalékon állnak, ami 2009 óta a legrosszabb eredmény. Ugyanakkor a CDU sem büszkélkedhet kiemelkedően jó megítéléssel: 33 százalék szavazna rá, ami kilenc százalékkal kevesebb, a 2013-as választáson elért 42 százaléknál. A nagykoalíció két pártjára tehát ezen kutatás szerint összesen 55 százalék voksolna, akadt azonban az elmúlt hetekben olyan felmérés is, amely szerint a CDU-CSU és az SPD együttesen felülről súrolta az 50 százalékot.
Ennek oka részben a kormány menekültpolitikáját elutasító AfD népszerűségének emelkedésében keresendő. Ám azonban abban is, hogy a nagykoalíció sokszor nem egységes, s Horst Seehofer, a keresztényszocialista CSU elnöke, bajor miniszterelnök a Merkel-kormány belső ellenzékeként viselkedik, szerinte a balkáni útvonal teljes lezárása oldaná meg a menekültválságot.
Hogy a nagy pártok visszaesésének trendje folytatódik-e, egyelőre nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, ám a jelek arra utalnak, hogy az SPD visszaesésével egyre népszerűbbekké válhatnak a környezetvédők, míg az AfD a CDU-tól és CSU-tól orozhat el szavazatokat.
Ausztria
Az ország történetében korábban még sosem volt példa arra, hogy a két tradicionális párt, a baloldali Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ), valamint az Osztrák Néppárt (ÖVP) jelöltje nem került be az elnökválasztás második fordulójába. Most ez a szégyen is megesett, a kudarcot ráadásul tetézi, hogy az SPÖ jelöltje negyedik, az ÖVP-é pedig csak ötödik lett az elnökválasztás első fordulójában. Ez az eredmény annyira megrendítette a nagykoalíciót, hogy Werner Faymann szociáldemokrata kancellár lemondott tisztségéről, s ideiglenes jelleggel a néppárti alkancellár, Reinhold Mitterlehner vette át a kabinet irányítását, mígnem kinevezték utódát az SPÖ-s Christian Kern személyében.
A nagykoalíció két pártjának népszerűsége együttesen az ötven százalékot sem éri el, amire még nem volt példa fennállásuk óta. A menekültválság miatt szárnyalni kezdett a jobboldali radikális Osztrák Szabadságpárt (FPÖ), melynek népszerűségi mutatója már több mint egy éve tartósan 30 százalék feletti. Veszélyes precedenst teremtett volna egész Európa számára, ha az FPÖ jelöltje, Norbert Hofer nyerte volna meg az elnökválasztás második fordulóját. Ám mintegy 30 ezer vokssal alulmaradt a Zöldek jelöltjével, Alexander Van der Bellennel szemben. Túlzott ünneplésre azonban senkinek sem lehet oka. Az eredmény ugyanis azt mutatta, hogy az emberek annyira elégedetlenek a tradicionális pártokkal: inkább a szélsőségesekre voksolnak. Ez a bizalomvesztés nagyon súlyos következményekkel járhat.
A kormány talán még időben váltott. Az új kancellár, a reformok bevezetését ígérő Christian Kern kedvező benyomást tett az emberekre. A Gallup még május 19-én közzétett felmérése szerint ritkán fordult elő az osztrák történelemben, hogy egy kancellárt annyira nagy lelkesedéssel fogadjanak az emberek, amint Kernt. A megkérdezettek 21 százaléka nagyon jó, 34 százalék pedig jó véleménnyel van róla. Ez összesen 55 százalék. Mindössze 24 százalék vélekedik másként az osztrák államvasutak korábbi vezérigazgatójáról. Arra a kérdésre, kit tartanak a legalkalmasabb kancellárnak, szintén toronymagasan ő végzett az élen, 44 százalékkal. Heinz-Christian Strache, az FPÖ elnöke jelentősen leszakadva a második 30 százalékkal, a lemondott Werner Faymann pedig harmadik 22 százalékkal.
Mindezek ellenére Kern népszerűsége nem ragadt rá saját pártjáéra. Szintén a Gallup felmérése szerint amennyiben most hévégén rendeznének parlamenti választást, úgy az SPÖ-re 24 százalék adná a voksát, ami egy százalékos emelkedés az előző héthez viszonyítva. Mivel a nagykoalíciós partner Osztrák Néppárt egy százalékot rontott, s 21 százalékot szerezne, ez azt jelenti, hogy a kabinet pártjainak megítélése összességében nem változott. Az élen továbbra s meggyőző fölénnyel áll az FPÖ 34 százalékkal, az első és a második helyezett politikai erőt tehát tíz százalék választja el egymástól.
A felmérésből az is kitűnik, hogy a Zöldeknél nem tapasztalható Van der Bellen-effektus, a környezetvédők továbbra is 13 százalékon állnak.
Olaszország
A hétvégi részleges olasz önkormányzati választás a belpolitikai térkép teljes átalakulását, illetve azt mutatja, hogy az emberek belecsömörlöttek a politikába. Igen jól szerepelt ugyanis az Öt Csillag Mozgalom (M5S) protestpárt. A római voksolás első fordulójában Virginia Raggi ügyvéd kapta a legtöbb voksot: 35 százalék szavazott rá. A kormánykoalíciót irányító balközép Demokrata Párt (PD) kelöltje, Roberto Giachetti csak 24 százalékot szerzett. Nem is volt elégedett az eredménnyel Matteo Renzi olasz kormányfő, aki annyit közölt: „nem ünnepel”.
Beppe Grillo, az M5S öntörvényű vezetője azt közölte, Róma bevétele az első lépés lenne a kormányra kerülés felé vezető úton. Az is e tömörülés megerősödését igazolja, hogy az M5S országosan is 35 százalékos eredményt ért el a kerületi önkormányzatokban, a PD szavazati aránya viszont tíz százalékkal csökkent. Bár a jobboldali Il Giornale című napilap időnként lelkesítő cikkeket közöl arról, hogy nőtt Silvio Berlusconi pártja, a Forza Italia népszerűsége, a voksolás ezt nem erősítette meg, éppen ellenkezőleg. Mindössze négy százalékos szavazati arányra tett szert.
Mikben tehát néhány éve még a demokraták, illetve Berlusconi pártja határozták meg a politikai életet, ennek az időnek a jelek szerint egyszer s mindenkorra vége. Az országos közvélemény-kutatások szintén megerősítik ezt az újfajta trendet. Az Il Sole 24 Ore napilap által közölt, a Cise ügynökség által végzett felmérés szerint a demokraták 32,9 százalékot kapnának egy esetleges voksolás esetén, ami nem rossz ugyan, de korábban népszerűségük a negyven százalékot is meghaladta.
Olaszországban nem a menekültválság eredményezte ezeket a változásokat a pártpreferenciákban. A PD visszaesését az idézte elő, hogy a sokat ígért reformok eddig nem hozták meg a várva várt gazdasági áttörést. Berlusconi pártja viszont elvesztette karakterét. Az egykori miniszterelnököt mintha már nem is érdekelné annyira a politika, egészségi állapota sem a régi, ma szívműtéten esik át. Márpedig a Forza Italia mindig is egyszemélyes párt volt, ha Berlusconi úgy döntene, felhagy a politizálással, az a tömörülés végét is jelentené. Az FI visszaesésében szerepet játszhat az is, hogy Berlusconi előzőleg több kérdésben jutott konszenzusra Renzivel, ezzel elidegenítette magától a hagyományos baloldali szavazókat.
Franciaország
A tavalyi regionális választás is egyértelműen igazolta, hogy az országban vége a kétpólusú politikának, azaz nem a szocialisták, illetve a most éppen Republikánusoknak nevezett gaullista párt határozza meg a politikai életet. Kialakult a hárompólusú politika, hiszen a felmérések szerint a jobboldali radikális Nemzeti Front (FN) a legnépszerűbb párt. Marine Le Pen pártja előretörésének több oka is van. Szalonképesebbé tette a FN-t annál, mint amilyen apja, Jean-Marie Le Pen idején volt. Sokan a gyenge gazdasági jutatók, illetve az iszlámveszély miatt voksolnak a pártra. Az igazi megmérettetés jövő májusban lesz, Marine Le Pennek minden esélye megvan arra, hogy bekerüljön az elnökválasztás második fordulójába.
Görögország
Korábban a két nagy párt, a jobboldali Új Demokrácia és a szocialisták szerezték meg a mandátumok döntő többségét a parlamenti választások során. Ugyanakkor a szocialistáknál már a tavaly szeptemberben megrendezett voksolásnál is rezgett a léc, végül átlépte a három százalékos bejutási küszöböt. Az Új Demokrácia 25-30 százalék között áll, igaz, egykor örvendett ennél sokkal nagyobb népszerűségnek is. A Pánhellén Szocialista Mozgalom (PASZOK) helyét Alekszisz Ciprasz miniszterelnök pártja, a Sziriza vette át. Tavaly, az év első felében a párt még elutasította a hitelmegállapodást, ám miután majdnem összeomlott a gazdaság, azóta egy sor népszerűtlen intézkedést fogadott el koalíciós partnerével, a jobboldali Független Görögökkel. A görög politikai paletta a súlyos gazdasági válság hatására sokkal sokoldalúbbá vált, bár az a tény, hogy a harmadik legerősebb párt a neonáci Arany Hajnal lett, igen rossz hír Európa számára.
Spanyolország
Spanyolországban a radikális baloldali Podemos párt megjelenése szétfeszítette a megszokott politikai kereteket. A Podemos (az Obama féle jelszót - Yes We Can, Meg tudjuk tenni – vették kölcsön) a „felháborodottak” (indignados) mozgalmából alakult, még 2011 májusában robbantottak ki hatalmas tüntetéseket, hónapokra sátrat vertek Madrid főterén, a Puerta del Sol-on. A globalizációellenes, a 99 százalék érdekeiért küzdő szervezetek, a 2009-es pénzügyi válságot követő megszorításokat elutasító fiatalok végül intézményesítették mozgalmukat, a Podemos élére egy karizmatikus fiatal egyetemi professzor, Pablo Iglesias került.
Pablo Iglesias pártja feljövőben FOTÓK: EUROPRESS/GETTY IMAGES
A Podemos berobbant a politikába, a 2014 májusában 1,2 millió voksot és öt brüsszeli képviselői helyet szereztek az európai parlamenti választásokon. Már akkor sejthető volt, hogy a következő spanyol parlamenti választásokon komoly versenytársa lesz a Podemos a két hagyományos nagy pártnak.
Madridban jóideje a konzervatív Néppárt (PP) és a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) váltotta egymást a hatalomban, előfordult, hogy kisebbségi kormány alakult, tartományi pártok külső támogatásával, olyan azonban nem, hogy egyáltalán ne lehessen megalakítani a kabinetet. A tavaly december 20-i választások után azonban totális patthelyzet jött létre, sem a PP, sem a PSOE nem szerzett abszolút többséget. A két nagy párt egymással összefogva ugyan alkothatott volna nagykoalíciót, de erre az éppen ellenzékben lévő szocialisták nem mutattak hajlandóságot, ahogy arra sem, hogy a radikális baloldallal, illetve kis katalán, baszk pártokkal fogjanak össze.
Mind a PP, mind a PSOE számára a legvonzóbb koalíciós társ a liberális Ciudadanos párt lett volna, a kis piacbarát katalán tömörülés azonban nem szerzett elég mandátumot. A voksolást június 26-án meg kell ismételni, a felmérések szerint a Podemos, a kommunistákat is magában foglaló Egyesült Baloldallal (IU) közös választási koalícióban második helyre jön fel, a legnagyobb ellenzéki tömörüléssé válhat, megelőzve a szocialistákat. A szétforgácsolódott parlamentben másodszorra sem lesz könnyebb kormányt alakítani, az új helyzet másféle gondolkodást, nagyobb kompromisszumkészséget feltételezne.