Aránytévesztés

A dunaújvárosi önkormányzati választásnak a visszhangja a feltételezhetőnél nagyobb indulatokat váltott ki az ellenzék köreiben. Természetesen nem lehet lebecsülni az időközi választások jelentőségét, hiszen sokszor pusztán ezek teremtenek lehetőséget arra, hogy a választás tanulságaira hivatkozva "üzenjenek" a közvéleménynek. Ha az ellenzéki pártok némelyike kimagasló eredményt ér el, akkor megerősödhet az önállóságba vetett hit, ha viszont - mint Dunaújvárosban történt - egyenként kevésnek bizonyulnak, akkor újfent megfogalmazódik az összefogás szükségszerűsége.

Fontosak tehát az időközi választások, mégis kissé túlzottnak érezhetjük a dunaújvárosi helyzet ellenzéki reflexióit. Be kellene látni, hogy egy-egy helyhez kötött választási eredményből nem lehet országos jelentőségű következtetéseket levonni. Azt semmiképpen, hogy a kormányváltó erők immár többségben vannak, mert ezt a statisztikák csak abban az esetben erősíthetik meg, ha a Jobbikot figyelmen kívül hagyják. Márpedig – érthető módon – a balliberális ellenzék nélkülük akarja leváltani a kormányt. A Jobbik azonban jelen van. És amint a legutóbbi alkotmánymódosítással kapcsolatos parlamenti szavazáson tapasztalhattuk, mindig vannak olyan, nem is elhanyagolható jelentőségű és számú kérdések, amelyekben álláspontja egyezik a regnáló kormányzat céljaival. Az pedig egészen biztosan a Fidesz és Jobbik közös célja, hogy a balliberális oldal semmiképpen se alakíthasson kormányt.

A Fidesz a Jobbikkal karöltve a balliberális ellenzék kormányalakítását akkor is meg tudja akadályozni, ha az elkövetkezendő parlamenti választásokat a jelenlegi kormánykoalíció elveszítené: együttesen leszavazhatják a balliberális kormányprogramot, és a Jobbik – a számára kisebb rosszat választva – az újonnan alakult kormányt kívülről támogatná. Mert semmilyen statisztikai adat nem támasztja alá, hogy az eljövendő országgyűlésben ne lenne ismételten jobboldali többség.

És ez az, amire a balliberális ellenzék nem gondol, miközben elmerül a saját térfelén mutatkozó problémáival. Az egyes szereplők önállóságukra, vagy az egymással való összefogásra koncentrálnak, de semmiképpen sem hajlandóak átlépni a saját árnyékukat. Van bőven indoka az önállóságra törekvésnek, amely valamely politikai alternatívát – például a szociáldemokráciát - akarja kristálytisztán megjeleníteni, mert ebben látja megvalósulni a maga meggyőző erejét. És van természetesen komolyan értékelhető indoka az összefogásnak, amely az egymáshoz közelálló ellenzéki erőket kívánja koncentrálni. Időközi választásokon mindkettőt ki lehet próbálni.

De mindezeket az önmagában jogos elképzeléseket felülmúló kezdeményezés hiányzik. A nemzet egészét megszólítani képes, a demokrácia teljes spektrumát felölelő üzenet várat magára. És itt nem elég arra az egyébként rendkívül fontos és megkerülhetetlen kérdésre utalni, amely a szociális igazságosság égbekiáltó hiányosságait taglalja, egyfelől a növekvő korrupciót, másfelől az ezzel párhuzamosan növekvő szegénységet. Mert a leginkább érintettek, a mélyszegénységben élők – lélektanilag érthető okok miatt – nem szavaznak. Nekik nem országos, hanem napi megélhetési gondjaik vannak, amely szinte lehetetlenné teszi, hogy egzisztenciális félelmekkel sújtott állapotukban tudatosuljanak a politikai összefüggések.

A társadalmi szolidaritás, hogy helyettük az arra képesek képviseljék ügyüket, pedig gyenge. Konkrét helyeken és alkalmakkor tapasztalható, hogy miként fordít hátat a jobb módú az elesett szegénynek. Saját életének a kényszerűségei miatt ösztönszerű önzéstől indíttatva úgy érzi, hasznosabb, ha a saját dolgával törődik. A tömegek jogos felháborodására okot adó visszaélések – gyakoriságukban és volumenükben – amúgy is követhetetlenek a szélesebb nyilvánosság számára. Ami Magyarországon nap mint nap történik, az józan ésszel elképzelhetetlen. Csak a politikában járatos ember mondja kiábrándult keserűséggel, hogy még egy nyüves országos sztrájk sem tud itt összejönni.

A jobboldali választó is tudja, hogy mindaz, ami történik, nem lehet igaz. A következtetése viszont más irányú: ha nem lehet igaz, akkor a gondokat felhánytorgató balliberális ellenzék hazudik. A balliberális ellenzék csak akkor tud átjutni a kormányzati tájékoztatás demagóg útvesztőin, ha fölül tudja múlni szerénységben önmagát, és valóban csak egy demokratikus ellenzék részeként értelmezi a szerepét. Senki sem kívánhatja, hogy adják föl eredeti pártpolitikai karakterüket, de meg kell érteniük, hogy ebben a minden józan észt és reális megfontolást fölülmúló helyzetben a saját pártpolitikai kereteiket meghaladó, speciális szerep hárul mindannyiukra. Hiszen a helyzet is rendkívüli. Ha kormányváltást akarnak, és nem csak a pillanatnyi túlélést jelentő mandátumot, akkor nekik maguknak kell (hiszen ez idő szerint ők az ellenzékiség tényleges politikai tényezői) létrehozniuk egy náluknál nagyobb, szélesebb körű összefogást, amelyben a balliberális alternatíva nem fog feltétlenül az első helyre kerülni.

De a demokrácia visszaállítása mindenképp.