Előfizetés

Így mulatunk

Közismert tény, hogy a bankok ódzkodnak a fedezet nélküli hitelezéstől, magánszemélyeknél és vállalkozásoknál egyaránt. Ezzel szemben Brüsszelnél, amelynek szigorát (fenyegetését) igaztalanul pusztító lángpallósként szeretik felfesteni Orbánék, azonban más módi járja. Uniós bírálatokból, a kötelezettségszegési eljárások meglebegtetésében nincs hiány, ám a Magyarország által is felvállalt szabályok betartásában annál inkább.

A kormányközeli vezetésű önkormányzatok, állami vállalatok, köztestületek "megjutalmazása", egyúttal a költségvetés fellazítása nem ismer határokat. Történt pedig hogy a magyar kormány nem volt rest, és egy tollvonással átszabta a 2014-2020 közötti uniós költségvetési időszak támogatásának felhasználási szabályait. Az Európai Bizottság - óvatos duhajként - az infrastruktúra-fejlesztésekre 20-30 százalékos előleget szokott kiutalni, hiszen addig még a pályázó nem tett mást, mint bemutatta az elképzeléseit, ami csupán egy olyan ígéret, aminek megvalósulásában reménykedik.

Mi, magyarok, azonban másféle nép vagyunk. A nemzeti együttműködés rendszere, egy gáláns gesztussal előbb 50 százalékra emelte az előfinanszírozás összegét, amelyet most "ide nekünk a 100 százalékot" jelszóval megkétszereztek, a támogatás teljes összegét fel lehet venni. Anélkül, hogy - jelképesen - egyetlen kapavágás történt volna. Semmi más nem szükséges ehhez, mint egy rátermett, búsásan megfizetett pályázatíró. Az Európai Bizottság, amelynél már az 50 százalékos kifizetéseknél is felvonták a szemöldöküket, kijelentették: ők ebbe bizony nem mennek bele.

De nekünk, magyaroknak, olyan kormányunk van, amely még saját magánál is jobban teljesít. Ha Brüsszel nem fizet, akkor sem esünk kétségbe, majd a költségvetés odaáll a támogatások mögé. Az Európai Bizottság meg utófinanszíroz, amikor a szabályok megengedik. A versenyképességről és a célszerűségről pedig szó se essék.

A kormány még azt se bánja, ha a pénzt másra fordítják, csak legyen, aki megmagyarázza az okát, ő meg úgy nyúl az adófizetők zsebébe, ahogy kedve tartja.

A bambulás bajnoka

Úgy csinálnak valamit, hogy nem csinálnak semmit. Koreában új sportág született: a versenybambulás. A legutóbbi bajnokságról az egyik internetes portál tudósított. Mint írják, ott ülnek a versenyzők egy réten és bambulnak. Nem babrálják a telefonjaikat, nem fényképeznek, még csak nem is nézelődnek. Valójában nem is gondolkodnak, mert ha valami az eszükbe villan még megmozdulnak, és akkor máris kiesnek. Akkor is kizárják a versenyzőt, ha olyan dologra gondol, ami izgalmat okoz, és felgyorsul a pulzusa. A koreaiak esküsznek rá, hogy egy ilyen verseny 90 perce a legnehezebb erőpróba.

Nem hallottam róla, hogy valakiknek idehaza már felkeltette volna az érdeklődését ez az új versenysport, de látnék benne fantáziát. Ebben a nem csinálunk semmit, csak bambulunk állapotban mi elég jók lehetnénk.

Ott van mindjárt a T. Házban a Fidesz egyik országgyűlési képviselője, aki 2010 óta melegíti a székét úgy, hogy egyetlen egyszer sem emelte fel az ülepét, hogy szólásra emelkedjen. Nem törte magát, hogy szót kérjen, csak bambult. Azt nem állítom, hogy e közben nem nézett sem jobbra, sem balra, feltehetően igyekezett kizárni az elméjéből minden olyan gondolatot, ami a törvényhozással kapcsolatban felizgathatta volna, nehogy szaporábban verjen a pulzusa.

Pedig akár ki zárhatták volna a politikai versenyből, mert arra a 64 millióra biztosan szokott gondolni, amit e bambulás díjaként eddig hazavihetett. De ettől még nyugodtan vert a szíve, senkinek fel sem tűnt, hogy hat éve csak néz ki a fejéből.

Esélyes lehetne akár egy világbajnoki aranyérmére, hiszen a koreaiak is legfeljebb csak kilencven percig bírják.

Megfelelni

Tegyük fel, hogy a Fidesz frakcióvezetője nem teljesen hülye. Tegyük fel, hogy nem azért beszél egyre gyakrabban bornírt zagyvaságokat, mert így áll össze a fejében a világ. Tegyük fel, hogy a fejéből kiáramló zavaros gondolatokban lehet valami rendszer. Persze egyáltalán nem könnyű mindezt feltételezni. Kósa Lajos ugyanis szinte keresi magának a bajt. Mióta pártja ügyvezető alelnöki posztját felcserélte a képviselőcsoport vezetésére, nem elég, ha feláll a parlamentben, még fel is szólal.

Legújabban az orlandói tragédia, ötven ember lemészárlása kapcsán jutott el a liberális és a baloldali eszmék teljes tagadásáig. A világ összes bajáért bűnbaknak kiáltva ki nemcsak ezeket, hanem a bevándorlókat is. Akiket inkább hagyni kellene a vízbe fulladni, nem kimenteni a tengerből (s ezt gyönyörűen továbbfűzte a kormány házi tévéje, amelyet egykor közszolgálatinak neveztek). Vagyis mindebből az következik, hogy szükség van a kvótaellenes népszavazásra, nehogy kényszerűen betelepítsenek akár egyetlen szerencsétlent is szép hazánkba.

Ha úgy gondolják, hogy e gondolatmenet részei nem állnak össze szerves egésszé, igazuk lehet. Hasonlókat említhetnénk nem csupán a frakcióvezetőtől, hanem a hatalom más embereitől, például Balog Zoltán, vagy Rogán Antal miniszterektől. S így joggal merülhetne fel a kérdés: hát itt mindenki megbolondult? Az ugyanis nem lehet, hogy pártunk és kormányunk bölcs vezetője csupa elmeháborodottal veszi körbe magát.

Ez valóban méltatlan feltételezés lenne. Sokkal inkább arról van szó, hogy ezek az emberek - akik jobbnál jobb pozíciókat harcoltak ki maguknak a kedves vezető körül - hosszú ideje igyekeznek megfelelni. A maguk módján, természetesen. Orbán Viktor bármely megszólalásából pedig tudhatják, éppen mire kell fókuszálni. A menekültügyre, a népszavazásra, valamint az unióval folytatott kérlelhetetlen harcra (amiben persze kelthetne némi zavart a miniszterelnök hétfői beszéde, amelyben lényegében kiállt Brüsszel mellett).

Önálló gondolatokra nincs szükségük. Mégis megpróbálják a kedves vezető kedvenc témáit sajátjukként előadni, lehetőleg meggyőzően. És rendszerint úgy járnak, mint Kósa Lajos.

Akiből így még miniszter is lehet.