Nem szexről van szó

Az dán-egyiptomi származású rendezőnő, May el-Toukhy debütáns játékfilmjében egy csapat első ifjúságán túllépett nő reménykedő szerelmi kísérleteit meséli el a romantikus komédia szabályai szerint. A népes koppenhágai kompánia valamennyi tagja abban reménykedik, hogy a nagyváros kellős közepén megtalálja élete szerelmét. Dániában több díjat nyert és szerette a közönség is.

Népes, összeszokott társaság valahol Koppenhága egy tágas lakásában, teljes szilveszteri hangulatban, mindenki csupa várakozás és csupa mosoly, és akkora a nyüzsgés, hogy a nézőnek jó időbe beletelik, míg fokozatosan összeilleszti a nyíltan vagy titokban egymáshoz tartozó párokat.

Egy szó, mint száz: szerelem című filmjében May el-Toukhy úgy kavar bele az indító jelenetébe, hogy a mozgás és lendület, az induló és megszakadó párbeszédek az érzelmi felfokozottság csúcsára viszi története hőseit. De úgy, mintha nem is filmet, hanem a valóságot látnánk, tele apró köznapi gesztussal, történéssel, rögtönzött akcióval és reakcióval. A remekül elkapott képek és energikusan egymás mellé vágott jelenetek sugározzák magukból az életet és a spontaneitást.

Habár May el-Toukhynak nagyon is saját hangja és stílusa van, mégis, itt, ebben a kezdő epizódban a nézőnek nem lehetnek kétségei: évtizedekkel a mester igazi, elementáris filmenergia-kitörése után is még mindig Lars von Trier köpenyéből (vagy mondjunk inkább felvevőgépet?) ugranak elő a kezdő dán filmrendezők nemzedékei. Von Trier Idiótákjai persze egészen mást sugalltak anno, mint most el-Toukhy története, ez utóbbi hősei mind beilleszkedett emberek, az idiotizmus kereséséről szó sincs, mégis, van valami belső meg nem felelés mindegyikükben, amitől eszünkbe juttatják azt az 1998-as dán társaságot.

Három évet és nyolc fejezetet fog át a film a baráti társaság életéből. A fejezetek egy-egy közös együttlét epizódját mesélik el, ekkor derülnek ki az életükben időközben történt fontosabb fordulatok. A szilveszter után egy meglepibuli, Szent Iván-éj megünneplése, esküvő, névadó, évforduló és szülinap adják az összejövetel és buli apropóját. És hát nagyon is érződik, hogy itt egy jóléti társadalom középosztályának tagjairól van szó, mert a film elejétől a végéig mindenki kizárólag a normális emberi élet mozzanatairól beszél. Sem politika, sem társadalmi és szociális kérdések még csak érintve sem kerülnek elő. Egyedül a párkapcsolat, a szeretett vagy éppen utált lény, a reményteli érzelmi csírák és a kibomlott intim viszonyok állnak a nagyon ügyesen és érdekesen szerkesztett ensemble-jelenetek, a sajátos csoportmozgás, az együttes játék középpontjában.

Ketten a baráti társaságból, ki-ki a párja mozgását fi gyelve az éppen időszerű összejövetelen

A film egyéni ízét és sugárzását az adja, ahogyan a 30-as éveik végén, 40-es éveik elején járó nők szerelemmel kapcsolatos álmai és vágyai nem csak nyíltan, hanem még erősebben inkább közvetett módon kapnak határozott érzelmi formát a látszólag spontán előbugyborékoló beszélgetésekben. Meglepő, hogy olykor csak félmondatokban bukkan elő egyébként fontosnak vélt mozzanat. Ilyen például Ellen, a magányos főszereplő orvosi munkája, majd munkavállalása Norvégiában, illetve hazatérése „a sötét és hideg Északról”.

Ugyanígy a forgatókönyvírásban is részes rendező nem magyarázkodik egy fél mondat erejéig sem, hogy a társaság leszbikus szerelmes párja, Anette és Maya hogyan lett egy csecsemő boldog szülője. S a film ugyan a szerelem vágyáról szól, de a testiséget csak egy-két igen finom, elegáns és majdnem jelzésszerűen visszafogott jelenet érzékelteti. El-Toukhy inkább az érzelmi bizonytalanságokat, a vonzódások kiszámíthatatlanságát és vágyódások hullámvasútját figyeli, olyan sok apró megfigyelés tükrében, amitől a töredezett történetek megtelnek élettel.

A Dániában született és ott élő, félig egyiptomi származású el-Toukhy maga is a harmincas évei végén jár, és azt mondja a filmjéről, őt a szerelmi kapcsolatok tökéletlensége érdekelte. „A világnak ezen a táján nem a családunk elvárásai és érdekei szerint választunk párt, hanem a saját vágyaink szerint. Ezért tud roppant kegyetlen lenni az, ha a kapcsolatunk eltér az álmainktól.” Az álmoktól való eltérések filmje az Egy szó, mint száz: szerelem.

Hol drámai, hol könnyed hangulatú történettöredékek mesélnek a félreismert szerelemről, a hazudott szerelemről, az elutasított szerelemről, a megtalált szerelemről. És ráadásként a tökéletes szerelemről, de ebben a tíz-tizenöt tagú társaságból mindössze csak egyetlen párnak van része. A leszbikus pár is példaszerűen kitart egymás mellett, bár ott is kezd töredezni az igaz hűség sziklája. A középpontban álló Ellen pedig minden becsapott nő alapképletét hozza. A szerelem vakságát, amelyben persze nem látja meg az ember lánya, hogy a rajongott férfi egy frászt fog elválni a kedvéért, csak vakításul szórja a rizsát a kettőjük boldog jövőjéről.

A film könnyed, játékos stílusban lényegében arról szól, milyen bolond balfékek tudunk lenni a szerelmi kapcsolatainkban. A jó ritmus és a szereplőgárda remek csapatmunkája teszi kellemes szórakozássá az életteli töredéksort, amely a dán filmesek legfontosabb díjaiból (Bodil, Robert) is kapott a jó pár jelölése mellett. (A rendező most dolgozik a Cairo című filmtervén, amelyre már jóval korábban kapott jelentős pályázati elismerést.)

(Egy szó, mint száz: szerelem ****)