Csendesen morajlanak körülöttünk a vendégek, a lipótvárosi kávéházban már gyülekeznek a környéken lakók a megszokott ebédjükhöz. Az egyik asztalnál az ismert orvos professzor kínálja hellyel idős nagynénjét, két asztallal odébb a neves író anekdotázik asztaltársának. Az ablak mellett egy parlamenti képviselő vaskos aktacsomagot böngészve, szórakozottan kavargatja a kihűlő kávéját.
„Igazi polgári hangulat” – jegyzi meg kollégám, Benedek István Gábor, majd hozzáteszi: hetven éve is ez a városrész számított Budapest „legpolgáribb” körzetének. Tekintetében ott a kérdés: értem-e, mire gondol? Hát persze. Innen kísértek ’44 fagyos telén a Duna partjára a „védett házakból” a nyilas suhancok több száz családot. Jóval később magam is laktam a Pozsonyi úton néhány évig. Az egyik szomszédom mondta: sokan élnek a környező házakban, akiknek az akkori sortüzek rémisztő hangja még ma is a fülébe cseng. És vannak, akik lesütik a szemüket, mert tehettek volna a szomszédaikért, de inkább félrenéztek.
A túlélők lelkiismerete
Benedek István Gábor - azaz BIG, ahogyan a szakma ismeri -, egyike azoknak a holokauszt túlélőknek, akik szinte gyerek fejjel járták meg a koncentrációs táborok poklát. Tótkomlósról, hat évesen hurcolták el a családjával előbb Ausztriába, aztán tovább, Németországba, Bergen Belsenbe, végül Csehországban, Terezinben élte meg a felszabadulást. Dióhéjban ennyi volna a történet, de itt mégsem lehet pontot tenni az „elbeszélés” végére.
Honnan van az embernek lelkiereje , ahhoz, hogy évekkel később leüljön az írógépe mellé és felidézze mindazokat a szörnyűségeket, amelyeket gyerekként átélt? BIG nem az az ember, aki kitér a kényes kérdések elől. Igaz, hagyja rám, nem volt könnyű megírni az első novellákat, amelyekben megpróbált emléket állítani vagy tucatnyi sorstársának. Olyanoknak, akik egykor a szomszédaik voltak, akikkel kölyökként együtt játszottak, ették a foglyok savanyú kenyerét, akiket szeme előtt vitt el a lágerben a tífusz, az éhhalál.
Persze éppen a szenvedés az, ami megkeményíti az ember szívét, mondja, és a túlélők lelkiismerete követeli meg, hogy emléket állítsanak azoknak, akik soha nem tértek vissza a földi pokolból. Nincs szüksége jegyzetekre, hogy felidézze a neveket: dr. Gáti Dezsőt, a Keszthelyről Tótkomlósra űzött körzeti orvost, akinek családja szívszorító módon próbálta elfogadtatni magát és a szolgálatait a hajdani falu lakóival, de a deportálást nem tudták elkerülni. Vagy Weisz Miksa, a pék, aki a békési környék legcsodálatosabb kenyerét sütötte. Hét közben úgy fogta a péklapátot, a parázskapát, mint a gyerekek a vonalzót, de aztán szombaton, elmélyedt ima közben, óriási ujjai finoman morzsolták az imamellény rojtjait… Hihetetlen, teszi hozzá ott, a kávéházi asztalnál BIG, szinte ma is látom.
Hát igen, ezek még a béke képei, keresem a magyarázatot, de jelzi, nem így van. A legszörnyűbb idők emlékei is éppen ugyanolyan elevenek benne, mint a korábbiak vagy a későbbiek. Példát is említ, egy bergen belsenit, amikor már szinte minden rab – és nem csak a felnőttek – azzal ébredt a priccsén, hogy talán ez a nap lesz élete utolsó napja. De az ember ember maradt, minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Volt románc és volt álnokság, irigység és gonoszság. Doktor Vajda Frigyesnéről mesél, és Ilonkáról, a szép és örökké vidám 17 éves serdülő lányáról. Máig sem értem, vallja be, honnan volt Iluska derűje, amikor már mindenki roncs és félhalott volt a depressziótól, a hullámokban jelentkező halálfélelemtől, a honvágytól, pedig tudtuk, nekünk már nincs otthonunk… És akkor ez a sugárzóan szép fiatal lány iskolát szervezhetett a gyerekeknek, mert beleszeretett Wilhelm, a B-barakk tisztességes, művelt, fiatal, kifogástalan egyenruhában feszítő német parancsnoka, akit befolyásos családja a front elől menekített ide.
Nem hitték, hogy megtörténhet
„Mindenki úgy próbálta túlélni a háborút, ahogyan lehetett” – ezt a sokat próbált ember bölcsességével mondja, jó példaként hozva fel erre Wilhelm és Iluska plátói románcát. A másik oldalról a zsidó emberek máig is érthetetlen strucctermészetét említi: „Sorra születtek a zsidótörvények, a Horthy-kormányzat egyre vadabban antiszemita törvényhozói mindent elvettek tőlünk, amit el lehetett venni. Vagyont, munkát, megélhetést, önbecsülést. És még mindig nem értettük, mindez hová vezet.” És ez nemcsak Weisz pék hibája, doktor Gátié, vagy a szüleimé – teszi hozzá. Ettől a kávéháztól néhány sarokra éltek Radnótiék, a művelt költő sem tudta elképzelni, mi minden történhet vele. Vagy Petschauer Attila, az olimpiai bajnok kardvívó, Rejtő Jenő… Hosszan sorolhatnánk, ki mindenki nem akarta észrevenni a világ változásait, és nem próbált meg elszaladni, amíg még lehetett.
De a legérthetetlenebb mégis az, amit a táborban tapasztalt: a családok már régen elválasztva egymástól, az apák valahol a fronton, kényszermunkán, vagy egyenesen „aknaszedésen”, és akkor a tábori barakkban színjátszó kör működött. Volt, aki operaáriát énekelt esténként a középen kialakított alkalmi „színpadon”. Más valaki verset szavalt, vagy éppen egykor megírt tudományos disszertációjának lényegét próbálta elmagyarázni nekünk, csak azért, hogy ő maga ne feledje azt a másik életét. „Amíg figyelemmel hallgattuk a produkciót, addig is elfelejtettük a córeszt”.
Igaza van, mindenki úgy próbálta túlélni a háborút, ahogyan tudta. Az orosz frontra vezényelt parasztbakák is, meg a munkaszolgálatosokra felügyelő keretlegények is, akik sokszor kegyetlenebbek voltak a németeknél is… „Ezzel kellene egyszer végre szembenéznünk!” – bólint rá, és nem Szabadság téri Gábrieles-sasos hamis szobrok árnyékába húzódva mentegetődzni, hogy azok nem is mi voltunk.
Megtették a szembenézést a németek is – folytatom az általa megkezdett mondatot. - Berlinben dolgoztam, amikor 35 évvel a háború befejezése után, az NSZK tévécsatornái esténként vitaműsorokat készítettek egykori nácikkal, a Wermacht és az SS katonáival szembesítették a fiatalokat. Volt, hogy valaki a saját nagyapját faggatta, hogyan tehette azokat a szörnyűségeket… És mára megkönnyebbültek.
Nekünk ez kimaradt az életünkből – bólint, és a kezemre teszi a kezét. – Sajnálhatjuk.
Pedig lett volna erre néhány alkalmas esztendő. Még lettek volna, akik elmesélhették volna a fiatalabbaknak, milyenek voltak azok a munkaszolgálatos századok, és közöttünk voltak, ha időnként bujkálva is, a keretlegények, akikkel tisztázni lehetett volna a történteket. Biztosan akadtak volna a keresztények között is, akik képesek lettek volna szembesülni azzal az emberrel, aki a 40-es években ő maga volt. Aki beköltözött az elhurcolt zsidó szomszédja lakásába, beült a bútorai közé, majd szemlesütve visszaadta a kulcsot a csontsoványan hazatérő tulajdonosnak. Sokakban felébredt akkoriban a lelkiismeret, de nem beszéltük ki magunkból a sérelmeket.
Már kicsit késő – jegyzem meg, de ő csak a fejét csóválja. Mindenre van ellenpélda, véli, és kicsit visszakanyarodunk a mába. Az osztrák elnökválasztás eredményéről is azt mondja: az ő igazát támasztja alá. Néhány hete még úgy látszott, a szélsőjobboldal elsöpri a demokratikus pártok jelöltjeit, aztán megszólalt az osztrákokban a vészcsengő, ahogyan néhány éve a franciákban is, amikor sokáig úgy tűnt, Le Pen radikális jobboldali hívei tarolni fognak a választáson. „Ez is egyfajta szembenézés a múlttal – teszi hozzá, meg az is, hogy a napokban Braun Rózsiról utcát neveznek el az osztrák fővárosban.”
Élünk, köszönjük!
Braun Rózsa - BIG édesanyja. Hogy utcát neveznek el róla az osztrákok, az annak köszönhető, hogy BIG egyik novella-riportjában, amelyet számos nyelvre lefordítottak, megírta a négy perzsaszőnyeg történetét. Az eset híre Spielberg filmrendező révén visszakerült Bécsbe, pontosabban Gerasdorfba, ahol a tótkomlósi kifosztott, gettót megjárt és az egy szál göncben elhurcolt zsidók csoportját munkára fogták.
Elkalandozik a tekintete, és mesélni kezd. Hat éves voltam, nem volt más ruhám, csak a nyári ingem, a kantáros rövid nadrágom. Gerasdorf külterületén álltak a barakkok, ahová betereltek minket, öregeket, nőket, gyerekeket. A hajdani gázgyár és egy vasúti talpfaüzem mellett laktunk. Akik munkára foghatók voltak, azokat kivezényelték a közeli földekre, cukorrépát kapálni, cséplőgép mellé. Nappal hőség volt, éjszaka fáztunk, csak vasárnap volt mód valamennyit pihenni. Szeptember vége lehetett, amikor a lágerparancsnok németül beszélő takarítónőt keresett egy osztrák családhoz. Seidlék pékek voltak, a Stammersdorfstrasse 382-ben laktak. A ház, ahová anyámat őszi nagytakarításra vitték, nekünk a béke szigete volt.
Egy deportált, végtelenül lerongyolódott, ápolatlan magyar zsidó asszony jelent meg a jómódú péknél, a cselédek cselédjének. Anyám azt a feladatot kapta, hogy a négy perzsaszőnyegüket tisztítsa ki ecetes vízzel, s alaposan kefélje végig valamennyit. Lehajolt, megsimította a szőnyegeket, megnézte a csomózást, és langyos, szappanos vizet kért, mert az ecet kimarja a színüket. "Kár volna az anilinfestésű tebriziekért, az anatóliai és beludzsisztáni futókért" - mondta a házigazdának. A péknének elkerekedett a szeme. Honnan a fenéből ért ilyesmihez? – kérdezte, és akkor a mama elmondta: nekünk is voltak értékes szőnyegeink, mielőtt elhurcoltak. Apám a tótkomlósi és az orosházi Pipis-malmok cégvezetője volt, s a náluk őrölt kiváló sikértartalmú lisztből a bécsi Anker cégnek is szállítottak. Apa kapcsolatban állt az Anker irodával. Seidlné bólintott, ők is Anker lisztből sütnek.
Egy hét múlva a lágerführer odaszólt anyámnak: „Vasárnap várják magát a két gyerekkel együtt”. Kaptunk két kísérőt, úgy mentünk a „vizitre”. Kakaóval, vajjal, felvágottal fogadtak. Seidl úr is benézett egy pillanatra a konyhába. „Althaus úr üdvözli magukat” – mondta, és hozzátette: „Frau Braun”. Csak azok érthetik, akik tudják, hogyan bántak a zsidókkal a holokauszt idején, mit jelentett ott, akkor ez a két szó „Frau Braun”. „Nem sokáig volt részünk a jóból, rövidesen elvittek a Hannover melletti Bergen Belsenbe. De előbb a pék családja átadott két ruhacsomagot, tömve meleg holmival. „Északon hideg van” – mondta az asszony.
Ennyi volna a történet? – vártam a folytatást. Érdekelt a történet vége. Nem egészen - válaszol némi hallgatás után. Hazatértünk, anyám írt egy szeretettel teli levelet Gerasdorfba: Kedves Seidl család, élünk, köszönjük! 1946 augusztusában kaptunk választ rá. Fekete tintával írták: Matthias, a legidősebb fiúnk, meghalt Sztálingrádnál, a középső Bécsben dolgozik egy péküzemben, a kicsi fiú még iskolás. És egy bátortalanul fogalmazott kérés: ha lehet, írjuk meg nekik, hogyan bántak velünk. Igazolniuk kell magukat valamilyen szovjet katonai hivatalban. Szüleim elküldték az igazoló levelet, szovjet katonai pecséttel ellátva. Megvan tőlük egy második levél is, 1961-ből, amelyben beszámoltak mindennapjaikról.
1980-ban próbáltam ellátogatni Seidlékhez; egy egész délután kerestük az utcát, a házat, de hiába kérdezősködtünk. Az egész városnegyedet elnyelte az idő, a helyén új lakótelep épült.
Hogy milyen a világ – néz rám BIG, és néhány képet nyújt felém a kis kávéházi asztalnál. Nem sok fotó maradt meg a háború előtti időből, de az egyiken ott áll a mama elegáns ruhában, mellette kantáros rövidnadrágot viselő kisfiú.
"Ő Braun Rózsi, az édesanyám" – mondja BIG. – Vagy ha úgy tetszik, Rozi Braun, az egykori deportált zsidó asszony. Akiről a napokban Gerasdorfban, Bécs egyik régi kerületében, immáron önálló városban, utcát neveznek el.
