Másodjára áztunk el pedagógus tüntetésen. A sok ernyő épp úgy a tiltakozás jelképe lett, mint a kockás ing. Nem csak az ég dörgött hangosabban, mint mikor legutóbb együtt voltunk. A türelmetlenség is nagyobb. „Ebből most már elegünk van, dühösek vagyunk, elfogyott a türelmünk”- összegez Pukli egy interjúban. „A szakszervezeteket átverték, a Civil Közoktatási Platform javaslatait válasz nélkül hagyták, a pedagógusokat megfélemlítették”. Hány szakma, hány társadalmi csoport mondhatná el ugyanezt magáról? Hányszor és hányan voltak már dühösek? Állt a cingár, szemüveges gimnáziumigazgató a legújabb sajtótájékoztatóján a nyomasztóra betonozott Kossuth téren, mögötte a Parlament. Már nem akar bemenni, kérvényeket átadni, instanciázni. Nincs helye, szava odabent, és most már kívül is akar maradni. Dacos „hazaárulásra” vetemedik, kibeszél az EB-győzelem eufóriájából, kétségbe vonja, hogy a százmilliárdokat a focira és a stadionokra kellett-e költeni, az oktatás és az egészségügy helyett. Lehet, hogy nem jutottunk volna ki az EB-re – mondja (téved, nem játszottak a selejtezőkben), az iskoláikat felvirágoztató finnek sincsenek ott. „Kinek jobb? A finneknek vagy nekünk?”- kérdi. Ez már nyílt lázadás, a rezsim értékeinek nyilvános trónfosztása.
A múlt heti tüntetésen már nem a Klik volt a szitokszó, hanem a kormányt „buktatták” a sok elégtelennel. Pár hónapja még a szervezők sem erre gondoltak. A rezsim értetlen és részvétlen pökhendisége, erőfitogtatása sodorta őket idáig. A megkeseredett és türelmetlen ellenzéki közvélemény egy része így is tehetetlenséggel és megalkuvással vádolja őket: miért van még Orbán a helyén? Miért nem rohamozzák meg az óvónők és tanárok a hatalom bástyáit? Mi az, hogy nincs még forradalom, általános sztrájk? Külön szép, ha a maguk semmit nem kockáztatók fitymálják az állam kiszolgáltatott alkalmazottainak, a fegyelemre és engedelmességre tanított és tanító pedagógusoknak a bátorságát, akik az eddigi leghosszabb ellenálló mozgalmat tartják életben.
A saját lázongó baráti körünk hangulatából kiindulva könnyű azt képzelni: az egész ország csak a hívó kürtjelet várja, hogy harcba rohanjon, csak az áruló ellenzék és a pipogya civil szervezők az istennek sem fújják meg azt a kürtöt. De nincs így. Sokaknak nem tetszik ami van, de nem csak a megfélemlítés tartja féken őket, hanem a bizonytalanság, a rend és a „nemzeti egység” féltése, a tekintélytisztelet, a belenyugvás, a bizalmatlanság, a „hőzöngéstől” való idegenkedés is. Nekik hiába szólna a kürt.
Nap mint nap tapasztalják ezt a mozgalom élén állók is. Látják a kis csoportjukkal magukra hagyott Sándor Máriáékat is, akinek drukkere rengeteg, de küzdőtársa kevés. A pedagógus-vezetők nem hívhatnak mindent eldöntő csatára akkor sem, ha ezt tekintenék hivatásuknak a tanítás helyett. De van, amit tehetnek, és úgy tűnik, megteszik. Az ellenállás következő, példát is mutató lépcsőfokára lépnek, „radikális üzemmódra váltanak”. A demonstráción hangsúlyosan Gandhira hivatkoztak. Ez magyarul a polgári engedetlenséget jelenti, amit az egy órás engedély nélküli sztrájkkal egyszer már kipróbáltak.
„Polgári engedetlenség” Antigoné óta van. A thébai királylány az erkölcs parancsát a törvény parancsa fölé helyezte, és az uralkodó tilalma ellenére egy magasabb rendű kötelesség nevében vállalta a szabályszegést: tisztességgel eltemette hazaárulónak bélyegzett fivére tetemét.”Parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő lehet, mely engem istenek nem változó íratlan törvényét áthágni kényszerít”- vágta Kreon szemébe. Nincs annál veszedelmesebb az uralkodók számára, mintha egyébként törvénytisztelő, békés állampolgárok igazuk tudatában tömegesen és demonstratívan mondják fel az állammal kötött íratlan szerződést: rossz törvényeknek nem engedelmeskednek, „parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő lehet”. A tüntetésen a szónok ezt így fogalmazta: „Nem vehetik el az önbecsülésünket, ha nem adjuk oda”.
Antigonék az esernyő alatt, Antigonék a katedrán. A polgári engedetlenség legendás hőse, Gandhi arra figyelmeztet: ha alávetjük magunkat, „a saját rabszolgáink vagyunk, nem pedig a briteké”. A másik nagy békés „engedetlen”, Martin Luther King szerint a feketék jogainak nem is a szélsőséges Ku-Klux-Klan áll a leginkább az útjában, hanem a rasszizmustól idegenkedő, de tétlen „mérsékelt fehérek”, „akik több odaadással viseltetnek a rend, mint az igazságosság iránt.”
A pedagógus mozgalom vezetői nem akarnak többé „mérsékelt fehérek” lenni. Ismerős lehetett nekik Gandhi leírása a brit gyarmat államrendjéről, amelyik őt polgári engedetlenségre késztette: „Ez az állam korrupt. A törvények jelentős része kifejezetten embertelen, alkalmazásuk pedig még annál is rosszabb. Gyakran egyetlen ember akarata a törvény… A néppel olyan felelőtlenül és durván bánik, hogy teljesen lezülleszti őket, és képtelenné teszi a a korrupcióval való szembeszegülésre. Egy ennyire korrupt állam iránti hűség valójában bűn, a hűtlenség pedig erény”- írta Gandhi 1909-ben Indiáról. Országa rég felszabadult.
És velünk mi lesz? Antigonék, hányan vagytok?
