Mélyül a szakadék Nyugat-és Kelet-Európa között

Publikálás dátuma
2016.06.20. 08:24

Bloomberg

Kelet-Európa a költekezésre áll rá, a külföldi kereslet visszaesését a belső fogyasztás felfuttatásával ellensúlyozza. Csakhogy a deficit elengedése miatt aggódnak a nemzetközi partnerek és megugrottak az állampapírok hozamai. A Brexit lehetősége még inkább mutatja, hogy egyre mélyebb a választóvonal a földrész nyugati és keleti fele között. Utóbbi nem kér a szervezet szigorából. Szembeszállt a német menekültpolitikával, a magyarok és a lengyelek pedig egyre-másra kapják a bírálatokat a demokrácia lebontásáért. A régió a lassuló növekedés láttán most kiengedi a költségvetési fékeket. Egy brüsszeli elemző azt mondja: most sokkal kisebb az EU részéről a nyomás a deficitcél betartása érdekében. Ráadásul egyre elfogadottabbá válik a populizmus, ami válasz az elhúzódó megszorításokra és a gazdasági bizonytalanságra.

Szerző

Évfordulós szorongások

Az első szenzáció megérkezett. A Nemzeti Múzeum főigazgatója az ATV híradóban is bemutatta, hogy az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulójára rendezett kiállításra megkapta Marc Chagall két képét, amelyet a nagy orosz művész, aki még az 1920-as évek elején maga is menekült a bolsevizmus elől, az orosz vérbefojtásra emlékezve alkotott a szomorú napokról. Chagallnak magyar emigránsok mesélték el Franciaországban, hogy milyen galádság történt 1956 november 4-ike után. Ez ihlette az alkotót arra, hogy megörökítse a fájdalmat.

E napokban idehaza is történt váratlan esemény. Az idei könyvnapokra a Magyar Művészeti Akadémia és a Magyar Szemle „Atlantisz sorsára jutottunk” címmel közösen kiadta Illyés Gyulának 1956-ban és 1957-ben összegyűjtött napló jegyzeteit a dicsőséges napokról és az azokat követő megtorlásokról. A költő egyetlen napig se hallgatott, följegyezte az átélteket, tapasztaltakat, csak éppen nem egy helyen, hanem alkalmi leírásokban, szétszórt füzetekben, apró cédulákban. Esztendőkig gondozta, ápolta őket Kozmutza Flóra, az özvegy, és Illyés Mária a leánya, amíg most a hatvanadik évfordulóra megjelenhettek az akkori feljegyzések. Találkozások, beszélgetések írótársakkal, politikusokkal, közéleti és nem közéleti szereplőkkel, értékelések. Több, mint fél évszázad után első alkalommal, most ismerhetjük meg a poéta véleményét, miközben azóta olyan remekek születtek, mint a Bartók költemény és „Az egy mondat a zsarnokságról”.

Néhány napnyi különbséggel két nem akármilyen gazdagodás: Chagall és Illyés Gyula. Mondhatni bevezetés az ünnepnapokra. Mégsem egészen az. Hiszen tudjuk, Balog Zoltán miniszter jelentette be, hogy a megemlékezések „koordinálására” van biztos is, Schmidt Máriának, a Terror Háza főigazgatójának a személyében. Aki amúgy történészként nem éppen pártatlan, inkább kifejezetten és félreérthetetlenül pártos, miként voltak annak idején a Központi Bizottság megbízottai is. Szájba rágva, de hiszen ez fölösleges is, hiszen ő tudja nagyon jól, mit kell „ünnepelni”, kit isteníteni, köztük olyat is, aki akkor még nem is élt, vagy éppen az iskola padjait koptatta. És kit kell szapulni, mint az ellen oldal „ügynökét”. És minden félreértés eloszlatása végett, a hölgy mellett lesz egy „összehangoló fővédnök” is, maga Kövér László házelnök, aki köztudottan maga is "tárgyilagos", a tervezett ünnepségeket jó irányba tereli majd. Színigaz, halvány változás csak észlelhető. Nagy Imre, akit még a Kádár érában gyilkoltak meg, mintha már nem annyira „posztkommunista” volna, kezd maga is a forradalom vértanúja lenni, ami mégis eltér a korábbi minősítésektől.

A szorongásra mégsem ezek a motívumok adnak alkalmat. Hanem a hajdani megrögzöttségek szinte hiánytalan átvétele. Kétségtelen, a nemzet történelmének egyik legnagyobb eseményéről, dicsőségéről és tragédiájáról van szó. De abban a formában, hogy az éppen uralkodó kormányzat mondja meg, milyen részletet kell kiemelni, mit elítélni, ki volt a hős és ki az áldozat, „vonalat” adni az emlékezéseknek. Nincs kényszerítés arra, hogy mások elhallgassák a véleményüket, nem kormánypárti sajtótermékekben független szerzők, önálló alkotók kifejtsék elemzésüket, de az nem „hivatalos”, nem kincstári. Eltűrve valamennyire még demokratikus, azonban mégsem egyezik a kulturált országokban követett gyakorlattal, ahol az éppen regnáló kormányzat természetesen gondoskodik az illő és kellő megemlékezésekről, de nem kizárólagos joggal. A diplomácia is kénytelen, kelletlen nyilvános ünnepségeken csakis a kijelölt szónoknak tapsolhat, vagy éppen tartózkodhat rokon, netán ellenszenvének a kifejezésétől.

Ünnepelünk, de még távol az általában követett demokratikus gyakorlattól. És vagy reá hederítenek a külföldi baráti, talán nem egyetértő véleményekre, vagy mellőzik őket. Ki figyel oda? Európa, bizonyos értelemben változatlanul más világ.

E tényezők azok, amelyek szorongással töltik el az ugyan csak ünneplésre kész, de külön véleményükre kényes társadalmi rétegek egy részét. Aligha túlzás azt állítani, hogy kivéve azt a néhány makacs, dogmáiba szorult kis csoportocskát, amelynek rövidlátó hívei változatlanul megrögzöttségeikben élnek, a mai magyar társadalomnak döntően nagy többsége a nemzeti lét páratlanul kivételes eseményeként tartja számon azokat az 1956-os napokat, amelyek öntudatot, reményt adtak az önállóság, a függetlenség kivívására. És végre kényszer nélkül nem azon tépelődik, hogy erőszakkal akarják belé verni az „ellenforradalmi” formulát, mert aki nem engedelmeskedik, az „jó esetben” megélhetését vesztheti, a rosszabbikban szabadságát, netán életét teszi kockára. Ez már szerencsére a távoli, teljesen elfeledett múlt. A jelenre mégis árnyékot vet az új „kötelezettség”, ismét egyszínűen, a hivatalos szemlélettel kellene megítélni a történelmet. Ha nem így volna, nem volna szükség kormánybiztosra, még kevésbé „összehangoló fővédnökre”, aki változatlanul kényszerítene az egyetlen szemlélet követésére, máskülönben igaz, már csak szóban, lesújthat a magyarok istene. Változatlanul szorongást ébreszt, hogy a demokrácia még mindig, de még nem teljesen ismeri el a korlátlan jogot történelmi fordulatok értelmezésére. Ennek a kivívása még reánk vár.

Talán már azért nem nagyon távoli nemzedékekre.

Szerző
Várkonyi Tibor

Évfordulós szorongások

Az első szenzáció megérkezett. A Nemzeti Múzeum főigazgatója az ATV híradóban is bemutatta, hogy az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulójára rendezett kiállításra megkapta Marc Chagall két képét, amelyet a nagy orosz művész, aki még az 1920-as évek elején maga is menekült a bolsevizmus elől, az orosz vérbefojtásra emlékezve alkotott a szomorú napokról. Chagallnak magyar emigránsok mesélték el Franciaországban, hogy milyen galádság történt 1956 november 4-ike után. Ez ihlette az alkotót arra, hogy megörökítse a fájdalmat.

E napokban idehaza is történt váratlan esemény. Az idei könyvnapokra a Magyar Művészeti Akadémia és a Magyar Szemle „Atlantisz sorsára jutottunk” címmel közösen kiadta Illyés Gyulának 1956-ban és 1957-ben összegyűjtött napló jegyzeteit a dicsőséges napokról és az azokat követő megtorlásokról. A költő egyetlen napig se hallgatott, följegyezte az átélteket, tapasztaltakat, csak éppen nem egy helyen, hanem alkalmi leírásokban, szétszórt füzetekben, apró cédulákban. Esztendőkig gondozta, ápolta őket Kozmutza Flóra, az özvegy, és Illyés Mária a leánya, amíg most a hatvanadik évfordulóra megjelenhettek az akkori feljegyzések. Találkozások, beszélgetések írótársakkal, politikusokkal, közéleti és nem közéleti szereplőkkel, értékelések. Több, mint fél évszázad után első alkalommal, most ismerhetjük meg a poéta véleményét, miközben azóta olyan remekek születtek, mint a Bartók költemény és „Az egy mondat a zsarnokságról”.

Néhány napnyi különbséggel két nem akármilyen gazdagodás: Chagall és Illyés Gyula. Mondhatni bevezetés az ünnepnapokra. Mégsem egészen az. Hiszen tudjuk, Balog Zoltán miniszter jelentette be, hogy a megemlékezések „koordinálására” van biztos is, Schmidt Máriának, a Terror Háza főigazgatójának a személyében. Aki amúgy történészként nem éppen pártatlan, inkább kifejezetten és félreérthetetlenül pártos, miként voltak annak idején a Központi Bizottság megbízottai is. Szájba rágva, de hiszen ez fölösleges is, hiszen ő tudja nagyon jól, mit kell „ünnepelni”, kit isteníteni, köztük olyat is, aki akkor még nem is élt, vagy éppen az iskola padjait koptatta. És kit kell szapulni, mint az ellen oldal „ügynökét”. És minden félreértés eloszlatása végett, a hölgy mellett lesz egy „összehangoló fővédnök” is, maga Kövér László házelnök, aki köztudottan maga is "tárgyilagos", a tervezett ünnepségeket jó irányba tereli majd. Színigaz, halvány változás csak észlelhető. Nagy Imre, akit még a Kádár érában gyilkoltak meg, mintha már nem annyira „posztkommunista” volna, kezd maga is a forradalom vértanúja lenni, ami mégis eltér a korábbi minősítésektől.

A szorongásra mégsem ezek a motívumok adnak alkalmat. Hanem a hajdani megrögzöttségek szinte hiánytalan átvétele. Kétségtelen, a nemzet történelmének egyik legnagyobb eseményéről, dicsőségéről és tragédiájáról van szó. De abban a formában, hogy az éppen uralkodó kormányzat mondja meg, milyen részletet kell kiemelni, mit elítélni, ki volt a hős és ki az áldozat, „vonalat” adni az emlékezéseknek. Nincs kényszerítés arra, hogy mások elhallgassák a véleményüket, nem kormánypárti sajtótermékekben független szerzők, önálló alkotók kifejtsék elemzésüket, de az nem „hivatalos”, nem kincstári. Eltűrve valamennyire még demokratikus, azonban mégsem egyezik a kulturált országokban követett gyakorlattal, ahol az éppen regnáló kormányzat természetesen gondoskodik az illő és kellő megemlékezésekről, de nem kizárólagos joggal. A diplomácia is kénytelen, kelletlen nyilvános ünnepségeken csakis a kijelölt szónoknak tapsolhat, vagy éppen tartózkodhat rokon, netán ellenszenvének a kifejezésétől.

Ünnepelünk, de még távol az általában követett demokratikus gyakorlattól. És vagy reá hederítenek a külföldi baráti, talán nem egyetértő véleményekre, vagy mellőzik őket. Ki figyel oda? Európa, bizonyos értelemben változatlanul más világ.

E tényezők azok, amelyek szorongással töltik el az ugyan csak ünneplésre kész, de külön véleményükre kényes társadalmi rétegek egy részét. Aligha túlzás azt állítani, hogy kivéve azt a néhány makacs, dogmáiba szorult kis csoportocskát, amelynek rövidlátó hívei változatlanul megrögzöttségeikben élnek, a mai magyar társadalomnak döntően nagy többsége a nemzeti lét páratlanul kivételes eseményeként tartja számon azokat az 1956-os napokat, amelyek öntudatot, reményt adtak az önállóság, a függetlenség kivívására. És végre kényszer nélkül nem azon tépelődik, hogy erőszakkal akarják belé verni az „ellenforradalmi” formulát, mert aki nem engedelmeskedik, az „jó esetben” megélhetését vesztheti, a rosszabbikban szabadságát, netán életét teszi kockára. Ez már szerencsére a távoli, teljesen elfeledett múlt. A jelenre mégis árnyékot vet az új „kötelezettség”, ismét egyszínűen, a hivatalos szemlélettel kellene megítélni a történelmet. Ha nem így volna, nem volna szükség kormánybiztosra, még kevésbé „összehangoló fővédnökre”, aki változatlanul kényszerítene az egyetlen szemlélet követésére, máskülönben igaz, már csak szóban, lesújthat a magyarok istene. Változatlanul szorongást ébreszt, hogy a demokrácia még mindig, de még nem teljesen ismeri el a korlátlan jogot történelmi fordulatok értelmezésére. Ennek a kivívása még reánk vár.

Talán már azért nem nagyon távoli nemzedékekre.

Szerző
Várkonyi Tibor