Nem csak a komondor vak

Tíz hónap felfüggesztettet kapott másodfokon az élettársát péppé verő fülöpházi polgármester, a Balogh Jóska, aki "vak komondorosként" híresült el, miután párja súlyos sérüléseit a kutyára kente. A volt fideszes parlamenti képviselőt első fokon pénzbüntetésre ítélték, ezt súlyosbították kivárós börtönre – és hivatalvesztésre.

Balogh tett a bíróságra. Igaz, nem hamis Bild-interjúra hivatkozott, mint a hótiszta Rogán. Ő azzal indokolta a távolmaradást, hogy az eljárás megviselte családjukat – inkluzíve a szétvert arcú, de visszahódolt Terikét. (Juhász Ferencet és Fapál Lászlót is megviselte az eljárás. Csakhogy őket bűncselekmény hiányában mentették föl, és el is jártak a tárgyalásaikra.)

A fideszes Balogh egy szeszkazán, hazug tuskó, asszonyverő állat, akinek erről már jogerős ítélete is van. És ne feledjük: a két évre felfüggesztett büntetés egy ilyen temperamentumnak szinte életfogytiglan. Hogyan uralkodhat magán 24 hónapig az, akinek a mólés balegyenes maga a szocializáció?

De látszólag lényeges csupán, hogy a fülöpházi rémnek mennie kell a polgármesterségből. Nincs kétségünk, hogy az időközin 130 százalékkal választják újra az asszonyverés helyi hívei. Ahogyan Gyömrőn sem kérdés, hogy az adócsalás miatt elítélt Gyenes Levente is ismét simán nyer.

Ott van elrontva a történet, hogy a bűnöző polgármesterek nem kerülnek feketelistára legalább az elévülési idő végéig, hanem újrázva kiröhöghetik a jogszolgáltatást.

A megzavart, megvett választói népnek meg a bűnözői múlt nem szégyen, hanem referencia. Ezt látjuk 2010 óta.

Szerző

Csak a foci segít

Túlzás lenne azt állítani, hogy Európa a politika lázában égne. Nemcsak itthon, hanem a kontinens megannyi más országában is az embereket sokkal inkább foglalkoztatja az, hogyan szerepel nemzeti tizenegyük a franciaországi labdarúgó Európa-bajnokságon, mint politikusaik aktuális hőstettei. Ha nem lenne a Nagy-Britannia esetleges kilépésről szóló csütörtöki népszavazás, teljes nihil jellemezné az európai politikát. Kit érdekel ilyenkor, meghosszabbítják-e az Oroszország elleni szankciókat az uniós külügyminiszterek, vagy sem, illetve hogyan alakul az EU és Ankara közötti menekültügyi megállapodás?

Ez a politikától való elfordulás jellemezte az olasz regionális választást is. A helyi viszonyokat figyelembe véve rendkívül kevesen, alig több mint ötven százalék vett részt a voksoláson, ami érződött is az eredményeken. Rómában is, Torinóban is a populista Öt Csillag Mozgalom (M5S) jelöltje nyert, olyan személyiségek, akik rátermettségéről senki sem lehet meggyőződve.

Persze a tradicionális pártok bukását nem lehet csak a foci Eb számlájára írni. Az embereknek egyszerűen elegük van abból, hogy az olasz gazdaság képtelen magára találni a válság óta. Matteo Renzi 2014 februárjában nagy reményekkel vette át a kormányfői tisztséget, a „rottamatore” kifejezéssel illették, ami arra utal, hogy teljesen megújítja hazája belpolitikáját, szakít a régi hagyományokkal. Azt ígérte, minden hónapban új és új reformot fogadnak majd el. Kezdetben nagy volt a lelkesedés reformjai iránt, sokakat magával ragadott fiatalos lendülete. Hosszas tárgyalásokat követően sikerült módosítania a választójogi törvényt, amellyel stabilabbá válhat a kormányzás. Liberalizálta a munkaügyi törvényeket, ez azonban a munkavállalói oldalon nem váltott ki nagy lelkesedést.

Renzi próbálkozásait csak részben koronázta siker. A reformok kezdtek elakadni, de a gazdaságot sem sikerült fellendítenie. Csapást jelentett számára, hogy Rómában egyre nagyobb lett a káosz, kiderült ugyanis, hogy az előző, demokrata párti polgármester, Ignazio Marino sokkal inkább saját vacsoráinak finanszírozásával volt elfoglalva, mint azzal, hogy könnyebbé tegye a fővárosiak életét, javítsa például a tömegközlekedést.

Ezek a botrányok a vasárnapi voksoláson ütöttek vissza. A demokraták komoly vereséget szenvedtek, a jobboldal pedig majdnem teljesen eltűnt a politikai palettáról. A választók olyan pártokra adták a voksukat, amelyek jelöltjeiről vajmi keveset tudtak, de azt gondolták, a mostaniaknál csak jobbak jöhetnek. Ez azonban nem biztos, hogy így is lesz. Virginia Raggi megválasztott polgármester életrajzáról egyre több furcsaság jelentik meg, lassan kiderül, ő sem az a tiszta politikus, akinek beállítja magát.

Ha már a politikában nem lelik örömöket az olaszok, marad a foci. Ha már abban sem, akkor tényleg itt a vég…

Se kinn, se benn?

Jo Cox képviselőnő drámai halála új színben tüntetheti fel a hosszú, bonyolult és cselszövésektől sem mentes brit-európai kapcsolatokat. Öt évet éltem diplomataként Londonban, és közelről láttam azt a vívódást, aminek témája Nagy-Britannia jövőjének meghatározása volt. A gyarmatbirodalom elvesztését követően megalakult ugyan a Nemzetközösség, ami azért munkát adott a londoni adminisztrációnak, és a brit érdekeket sikerült is többé-kevésbé érvényesíteni, de ez a szövetségi rendszer is inkább formaivá vált.

Mi lesz most? Merre tovább? Az Egyesült Államokhoz fűződő „különleges kapcsolat” mindig biztos pont volt, ám mit kezdjünk Európával, ahol két világháború is kirobbant? Azzal mindenki egyetértett, hogy éppen emiatt célszerű az akkori, egyre erősödő Német Szövetségi Köztársaság bevonása, de másrészt hogyan tudják majd a konzervatív gondolkodású angolok saját szempontjaikat érvényesíteni a szövetségesként, de nem barátként kezelt franciákkal, és noch dazu a németekkel szemben. Csendben figyelték az 1948-ban létrejött Európai Szén- és Acélközösség működését, majd pedig 1957-ben az Európai Gazdasági Közösség megalakulását, ahová már akkor szerették volna becsábítani a briteket. Volt is szándék a szigetország vezetőiben, ám De Gaulle francia elnök kétszer megvétózta, mondván, hogy a britek soha nem gondolták komolyan az európai csatlakozást. Ám hosszú, szenvedélyektől sem mentes alsó- és felsőházi viták, nyílt és titkos európai tárgyalások nyomán mégiscsak közeledni kezdtek az álláspontok.

Az európai integráció centrális mozgatórugója a szovjet veszély volt. Egy ponton, mikor a brit belépési tárgyalások zsákutcába jutottak, Heath brit miniszterelnök Bonnban arra hivatkozott, hogy amennyiben harmadik kísérletük is sikertelen marad, „barátaink reményvesztetté válhatnak, ellenségeink viszont erőt meríthetnek. A szovjet terjeszkedési ambíciók az eddiginél is könyörtelenebbül fognak folytatódni.” Ezt követően megszületett a kompromisszum Nagy-Britannia 8,6 százalékos kezdeti hozzájárulásáról, amely aztán 19 százalékra emelkedett. A belépésről szóló törvényjavaslatot a brit parlament két háza rendkívül heves viták után fogadta el, igaz, váratlanul magas, 112 fős többséggel.

1975-ben végül népszavazást írtak ki, a viták azonban nem csillapodtak. Sokan azt gondolták, hogy a brit exportnak jót tesz majd az új piac, mások pedig London uralkodói szerepét szerették volna viszontlátni. Érdekes, hogy két magyar származású felsőházi tag, Lord Balogh és Lord Kaldor cambridge-i közgazdász véleményét osztva sokan szabadjára engedett kapitalista klubnak bélyegezték a közösséget. Ez a csoport büszkén mutatott rá Nagy-Britanniának a 19. század vége óta a vad kapitalizmus megfékezésében elért eredményeire. Óvták az országot egy ellenőrizhetetlen, neo laissez faire rendszerhez való csatlakozástól, és megpróbálták bizonyítani, hogy az ország izoláltan is sikeres maradhat. A népszavazás eredménye – 67 százalék igen, 32 százalék nem – végül is meggyőző többséggel tanúskodott arról, hogy a brit nép az európai közösségben óhajtja látni országát. Ettől azonban a brit nép lelke nem nyugodott meg. Legjobban se ide, se oda nem tartoznának, de az elszigeteltségtől is tartanak. Talán ezek az indulatok is vezethettek – bár egy szélsőséges alak által elkövetett – gyilkossághoz, amiben Jo Cox életét vesztette. Ha csütörtökön nem is lesz ilyen fölényes a győzelem, véleményem szerint a maradás nem kétséges.

Ahogyan a további belső megosztottság sem.