A Brexit árnyéka

„Újra kell alakítani az európai családot, amennyire erre képesek vagyunk és egy olyan struktúrát kell számára biztosítanunk, amelyben békében, biztonságban és szabadságban élhet. Egyfajta Európai Egyesült Államokat kell felépítenünk.” -írja holnap megjelenő jegyzetében Dérer Miklós.

Bármily meglepő, ezeket a mondatokat Winston Churchill, a britek háborúban győztes, de az elhangzásukkor ellenzékben lévő miniszterelnöke mondotta nevezetes zürichi beszédében, 1946 szeptemberében. Úgy vélte, hogy a német-francia megbékélésen alapuló és a nagyhatalmakkal együttműködő egyesült Európa a jövendő béke és jólét záloga lehet.

Churchill nem tisztázta a későbbiekben sem, hogy milyen Európai Egyesült Államokat gondolt az „egyfajta” megkötéssel, de álláspontja szerint ennek a képződménynek nem lett volna tagja az Egyesült Királyság. Véleménye nem távolságtartást jelentett, hanem az Egyesült Királyság, a Nemzetközösség és a Brit Birodalom különleges világhatalmi állásához ragaszkodást, az Egyesült Államokkal, a Szovjetunióval és Kínával azonos státus fenntartásának – egyébként egyre nehezebben fenntartható - igényét. A gyarmatok gyorsuló ütemű elvesztése a világháború után, párosulva a háborúban kivérzett brit gazdaság nehézkes talpra állásával, Londont külpolitikai prioritásainak átgondolására kényszerítették. A Nemzetközösség - Egyesült Államok – Európa fontossági sorrendet is jelentő hármasságában először az első kettő cserélt helyet, majd a hetvenes évekre, az amerikai – brit „különleges kapcsolatok” elhalványulásával kialakult a máig érvényes erősorrend Európa, a kontinens kiemelkedő szerepével.

A szigetlétből, a „ragyogó elszigeteltség” hagyományából, a fényes birodalmi múltból gyökerező nemzeti identitás persze csábos visszahúzó erő és nem feltétlenül állja ki a realitások próbáját. A brit politika az unió elődjéhez, az Európai Közösséghez történő 1973-as csatlakozás után is megőrzött egyfajta távolságtartást és a külön utak illetve a különleges kezelés igényét.