Bármily meglepő, ezeket a mondatokat Winston Churchill, a britek háborúban győztes, de az elhangzásukkor ellenzékben lévő miniszterelnöke mondotta nevezetes zürichi beszédében, 1946 szeptemberében. Úgy vélte, hogy a német-francia megbékélésen alapuló és a nagyhatalmakkal együttműködő egyesült Európa a jövendő béke és jólét záloga lehet.
Churchill nem tisztázta a későbbiekben sem, hogy milyen Európai Egyesült Államokat gondolt az „egyfajta” megkötéssel, de álláspontja szerint ennek a képződménynek nem lett volna tagja az Egyesült Királyság. Véleménye nem távolságtartást jelentett, hanem az Egyesült Királyság, a Nemzetközösség és a Brit Birodalom különleges világhatalmi állásához ragaszkodást, az Egyesült Államokkal, a Szovjetunióval és Kínával azonos státus fenntartásának – egyébként egyre nehezebben fenntartható - igényét. A gyarmatok gyorsuló ütemű elvesztése a világháború után, párosulva a háborúban kivérzett brit gazdaság nehézkes talpra állásával, Londont külpolitikai prioritásainak átgondolására kényszerítették. A Nemzetközösség - Egyesült Államok – Európa fontossági sorrendet is jelentő hármasságában először az első kettő cserélt helyet, majd a hetvenes évekre, az amerikai – brit „különleges kapcsolatok” elhalványulásával kialakult a máig érvényes erősorrend Európa, a kontinens kiemelkedő szerepével.
A szigetlétből, a „ragyogó elszigeteltség” hagyományából, a fényes birodalmi múltból gyökerező nemzeti identitás persze csábos visszahúzó erő és nem feltétlenül állja ki a realitások próbáját. A brit politika az unió elődjéhez, az Európai Közösséghez történő 1973-as csatlakozás után is megőrzött egyfajta távolságtartást és a külön utak illetve a különleges kezelés igényét.
