- Mit olvas?
- Ha arra kíváncsi, honnan tájékozódom, a Népszabadságot, a Népszavát, az Indexet, a 444.hu-u, a hvg.hu-t minden nap átfutom, mostanában már a Magyar Nemzetet is, és a jobboldali portálokba is bele-belenézek.
- Azért ezt még egy átlagos magyar értelmiségi sem mondhatja el magáról, nem hogy egy „átlag” magyar polgár, aki a napi kenyérharcban örül, ha este lezökkenhet a fotelbe a tévé elé. Az ön tájékozódásában nyilván vastagon benne van a foglalkozási ártalom: szociológusként a média az egyik szakterülete.
- Kommunikáció- és médiakutató vagyok, aki a szakmája szerint igyekszik nyomon követni, azt is, ami nem az ízlése szerint való. És ebben benne van az a felismerés is, hogy aki a kormánypárti sajtót egyáltalán nem olvassa, nem tudja, hol él, homokba dugja a fejét, a gettósodott ballib média komfortzónájának a foglya.
- Ugyanez áll a csak kormánypárti médiát fogyasztókra is.
- Ez igaz, de a kormánypárti és az ellenzéki média között óriási a különbség, mert az utóbbi azért nagyobb kitekintést ad arról, mit gondolnak a másik oldalon, tehát tükröz alternatív gondolkodást is, amit a kormánypárti sajtó nem tesz meg. Ezért azt lehet mondani, hogy a nem kormánypárti média közönsége sokoldalúbban tájékozott.
- Ez is legfeljebb a korosabb generációkra érvényes.
- Él még néhány nemzedék, amelynél a napilapolvasás szokás, életforma, de az utánunk jövők már alapvetően az online portálokból tájékozódnak, nem kis részben pedig csak saját ismeretségi körükből, a Facebookon. Látjuk, milyen drámai módon esnek a nyomtatott média példányszámai, elvétve látni negyven alatti fiatalt újsággal a kezében.
- Akkor mi végre az a hajthatatlanság, amivel a hatalom mindenáron napilapokat szerez, alapít, megteremtve a Magyar Időket vagy a Metropolt felváltó Lokált?
- Ez a Simicska Lajos és Orbán Viktor közötti háború következménye, amennyiben maga a jobboldali-konzervatív nyilvánosság is kétosztatú lett, a Simicska-birodalom maradéka, amely nemrég még a kormánypropaganda zászlóshajója volt, erősen kormánykritikussá vált. Szóval elkezdett úgy viselkedni, ahogy a sajtótól elvárható egy demokráciában. A kormány pedig az egyszer eltüsszentett birodalom újraépítésével van elfoglalva. Korábban a Simicska-sajtóbirodalom – a Magyar Nemzet, a Hír TV, Lánchíd Rádió – kiváló infrastruktúrával sok gazemberséget csinált, de professzionálisan tette, amit tett. A Magyar Nemzet külpolitikai rovata például - amely úgy-ahogy kívül tudott maradni a napi belpolitikai szempontokon -, szakmailag 2014 előtt is nívós volt. A most épülő kormánymédia viszont nem elég, hogy aljas megcsúfolása az újságírás ethoszának, elképesztően dilettáns is. Az ide öntött irtózatos mennyiségű közpénz rendkívül alacsony hatékonysággal hasznosul. És ugyanilyen kontra-produktív az irdatlan pénzekből működő állami média is. Az állami tévé fő műsoridejében sugárzott híradó közönsége már alig éri el a 100 ezer főt, miközben az RTL Híradóját 8-10-szer ennyien nézik. Nem csodálnám, ha a közmédiát megszálló államhatalom elégedetlen lenne azzal a produktummal, amit 80 milliárd forintból ezek a propaganda-csatornák előállítanak, de még azokkal az ízléstelen karaktergyilkosságokkal is, ahogyan a ránk dőlő bulvárba csomagolnak egy-egy propagandahírt. De nem csak abba, hanem a sportba is. Az M4 Sporton több mint kétmilliónyian nézik a futball Eb közvetítéseit, ezért az M1-ről átvett egyperces "híreket" még oda is becsempészik.
- A bulvárt kajálják a nézők.
- Azért ez nem ilyen egyszerű. Kétségtelen, hogy a közönség elvárásainak színvonala zuhant, de hogy az érzékenysége nem veszett el teljesen, azt mutatja az RTL Klub példája. Tehát van még igény a szakmailag színvonalas, tárgyilagos, tájékoztatásra. Az RTL ellenállt a zsarolásnak, olyan hatalmas multi, hogy megtehette ezt, elviselte, hogy többé nem kap állami hirdetéseket, és végül is gazdaságilag sem jött ki ebből rosszul. Hiszen a növekvő nézettség, piacvezető szerepének stabilizálása növeli presztízsét és piaci reklámbevételeit is. Nem csinál ellenzéki propagandát, csak igyekszik szakmailag tisztességesen tájékoztatni. A közönség pedig megérzi, hogy az állami médiában nem azt a világot látja, amit ő a mindennapi életében megtapasztal. A tisztességes tájékoztatást egyébként alapvetően nem a bulvármédián kell számon kérni, hanem a közpénzen fenntartott orgánumokon. A bulvár persze sokat tud rontani a tájékoztatás színvonalán, de főként akkor, ha a közmédia nem mutat egyfajta sztenderdet, amihez valamennyire a kereskedelmi médiának is igazodnia kell. Ahogyan az Németországban, Franciaországban, vagy Nagy-Britanniában történik.
- A kormány a kereskedelmi TV2-t is államosította. Közpénzből.
- Még valami az előzőhöz, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni: a legnagyobb csapás Magyarországon, hogy kicsi a piac. Kicsi a nyelvterület. Lengyelországban talpon tud maradni a független média, egy Gazeta Wyborcza meg tud élni a hirdetésekből a piacon. Magyarországon a reklámpiacot is az állam manipulálja, s hiányzik a független nemzeti nagytőke, amely kizárólag piaci megfontolások alapján hirdetne. A legnagyobb hirdető az állam, miközben a multik és a hazai vállalkozók is kiszolgáltatottak, mert mindenki függ valamilyen módon az államtól, amely folyamatos politikai nyomás alatt tartja őket. Félnek. A médiapiac működésének semmi köze a piacgazdálkodáshoz, mert mindent az állam akarata determinál. Ami közpénzt pedig az állam beleölt a kisajátított közmédiába vagy a saját médiájába, annak egy része visszacsorog a magánzsebekbe. Ez így van a rendszerváltás óta, de napjainkra az állami média egyértelműen agy- és pénzmosodává változott. Az állami hirdetések jelentős részét csak azért hívják hirdetésnek, hogy neve legyen a gyereknek. Fedőakciónak mondanám az MVM vagy Paks „hirdetéseit”, hiszen milyen, a fogyasztó számára fontos terméket próbálnak ezekkel eladni? Az egész csak arra jó, hogy nem közvetlenül adják oda a pénzt bizonyos lapoknak, tévéknek, rádióknak, hanem csinálnak egy alibi szpotot.
- Nem válaszolt még: az internet korában mi végre az a vehemencia, amellyel a hatalom a napilapok megszerzésére tör?
FOTÓ: ARATÓ ANDRÁS
- Nem gondolom, hogy a kormánynak sok fejtörést okozna a nyomtatott média. Ha most Spéder Zoltán kinyírásával megszerzik sajtóját, élén az Indexet, meg a Mediaworks-öt, akkor bekebelezhetik a Népszabadságot, a Nemzeti Sportot és a megyei napilapok nagy részét, és így minden az övék lesz, amire vágytak. Mindeközben a Simicska-korszakhoz képest egy teljesen új struktúrával rendelkező médiaportfoliót építenek fel, amely sokkal korszerűbb lesz az előzőnél. A hatalom saját print-médiájának nincs igazán nagy közönsége, látni ezt a példányszámokon is, nem érdemes túl sok pénzt elkölteni rá. Látni, hogy igazán nagy energiákat és főleg közpénzt a televízióba, a rádiókba és elsősorban az online médiába fektetnek. Meg is szállták ezt felületet, az Origót, a vs.hu-t, megcsinálták a Pesti Srácokat, a Ripostot, a Faktort, a 888.hu-t, és látni a Spéder elleni rohamban az Index elleni átkaroló támadást is. Ha az Indexet is megszerzik, alig marad független portál a 444-n, a hvg.hu-n és néhány printlap online kiadásán kívül. Ehhez persze úgy tűnik, még Simicska Lajosnak is lesz egy-két szava, hiszen a hírek szerint erős vételi opcióval rendelkezik az Index esetében. De nehezen tudom elképzelni, hogy belenyugodna a kormány, ha tényleg ő szerezné meg a legnépszerűbb internetes portált.
- A megszállás iszonyú közpénzbe került.
- Igen, az Origo 4,2 milliárdért cserélt gazdát, a vs.hu-ról csak annyit tudni, hogy a jegybank 500 milliót rakott bele a felépítésébe és a TV2-be is tízmilliárdok vándorolnak. És nem elég közpénzeken megvenni, hanem azután ugyanebből a forrásból fenn is kell tartani ezeket. Az állami pénzekkel pedig senki nem tud versenyezni. A módszer: állami hitelből vásárolnak, aztán a hitelt állami hirdetésekből fizetik vissza.
- Az ellenzéki közönség pedig nem tudja eltartani a saját médiáját.
- A nem kormánypárti közönség maga is elszegényedőben van, amihez még baloldalinak, vagy liberálisnak sem kell lenni, elég, ha valaki független. Ez a réteg a gazdaságból is kiszorulóban van, egyre többen küszködnek megélhetési gondokkal, nem hogy a saját nyilvánosságot pénzelni tudnák.
- Ha az ellenzéki médiát szép csendben gazdaságilag meg lehet fojtani, akkor érthetetlen az a harsogó vehemencia, amivel ezt teszik.
- Ez már a hatalom természetéből fakad. Minden autoriter vagy diktatórikus hatalomnak a legnagyobb ellensége a nyilvánosság. Hogy képtelen elfogadni: a szabad sajtó együtt jár a demokráciával. A nyugati demokratikus országok kormányai és politikusai sem szeretik feltétlenül a sajtó szabadságát, de tiszteletben tartják, hogy az a demokrácia része, hogy az ötödik hatalmi ág folyamatos kontroll alatt tartja a hatalmat. A sajtó Magyarországon még ilyen borzalmas állapotban is fel tudja tárni és napirenden tudja tartani a korrupciós ügyeket, vagy azt, hogy a kormánypártok politikusai hogyan élnek vissza a hatalommal. Nevetségessé tudja tenni a politikai osztály arra érdemes szereplőit. Sok fenyegető bajt és kényelmetlenséget okozott még ez a szűkülő nyilvánosság is az Orbán-kormánynak, és meg is próbálja elfojtani ezt a zajt. Akadnak politikusok - Jávor Benedek, Juhász Péter, Gőgös Zoltán, Szabó Tímea, Hadházy Ákos -, akik bizonyítják, nem igaz, hogy semmit sem lehet tenni. Ők módszeresen nyilvánosság elé viszik és kitartással napirenden is tartják a hatalom visszaéléseit, a korrupciós ügyeket. Az már más kérdés, hogy egyszerre ennyi botrányt alig lehet megemészteni: mennyit bír el a közönség, mennyire rombolja a személyes világát is, hogy aztán az ingerküszöbének akaratlan emelésével átlépjen rajtuk.
- Ha nincs itthon belátható megoldás, akkor még mindig ott az Európai Unió, ahová menekülni lehet.
- Nekem ilyen szempontból nincsenek illúzióim az Unióval kapcsolatban. Alig van visszatartó ereje. Indítanak ugyan kötelezettségszegési eljárásokat, ám a hatalom visszaélései miatt kiszabott büntetéseket ugyancsak mi, adófizetők álljuk. De alapvetően az Unió nem nagyon állta útját ennek a kormánynak, legfeljebb fékezte. Ami pontosan látszik az alaptörvény elfogadásában, a demokratikus intézményrendszer leépülésében, megszállásában az Alkotmánybíróságtól, a médiapiacon keresztül az Orbán akaratát kiszolgáló személyre és egyedi ügyekre szabott törvényhozásig. A magyar értelmiségi közvélemény nagy tévedésben van, hajlamos túlértékelni a nyugati médiát, azt, hogy a sajtó rendkívül kritikus Magyarországgal szemben. De a nyugati média és a döntéshozatal, a politikai gyakorlat élesen elválik egymástól. Amit megír, bemutat a szabad nyugati sajtó, az nem azonos a politika tetteivel. Látjuk, hogy a demokratikus világ politikusai nem tesznek sokat, a szavakon túl legalábbis nem elég sokat az orbáni hatalom totális törekvéseinek megfékezése érdekében, pedig nyilván ők is tisztán látják a helyzetet. Magyarország persze elszigetelődött, ha jól emlékszem az utóbbi hat évben a magyar kormányfőt nem hívták meg nyugati szövetséges országba hivatalos látogatásra. De ez minden. Ahogyan a Kádár-rendszert a Szovjetunió, úgy az Orbán-rendszert, sajnos az EU finanszírozza. Gazdaságilag mindenképp, hiszen az EU-s pénzek nélkül ez a rendszer már régen összeomlott volna. Ezt bizonyítják az utolsó negyedév növekedési adatai is; ahogy átmenetileg elapadtak az EU-s források, leállt a gazdaság. Egész Európában mi teljesítettünk a legrosszabbul.
- Viszont amíg van Unió, addig az ellenzéki sajtó maradéka a sajtószabadság fügefaleveleként mutogatható Brüsszelben.
- Ez igaz, és a most kitört oligarcha-háború sajtószála, a Spéder-sajtóbirodalom, vagy a Mediaworks feltételezhető megszállása új helyzetet teremthet.
- Az azért elképzelhetetlen, hogy az Indexből, vagy a Népszabadságból jobboldali orgánumot csináljanak.
- Az elmúlt hat évben elég sok minden megtörtént, amit korábban elképzelhetetlennek gondoltunk. Abban biztosak lehetünk, hogy nem véletlenül ilyen rapid ez a hadművelet két évvel a választások előtt. És a teljes megszálláson kívül is vannak lehetőségek. A lojalitás és annak mértéke, a tabutémák mellőzése, az, hogy miről nem ír egy lap, a bulvárosodás mind-mind lehetőség. A cenzúra bonyolult, nehezen definiálható dolog. Vannak még alapvetően szabad orgánumok, és olyanok is, amelyek kvázi szabadok csak néhány tabutéma van, amiről nem írnak, mert nem sérthetik meg a tulajdonos üzleti érdekeit, amelyek az esetek jelentős részében egybeesnek a hatalom érdekeivel. A kivételek - a Magyar Narancs, az ÉS, a Klubrádió, a HVG, a 444 - ugyanakkor ugyanazt a szűk közönséget érik el.
- Az ATV-t nem említette.
- Felemásak az érzéseim, biztos nem fognak örülni annak, amit mondok, de azt kérdezem: politikai hirdetés-e az „Üzenjünk Brüsszelnek”: cinkosa-e a kormány politikájának az a média, amely részt vesz a menekültellenes gyűlöletkampányban? Nem visszás dolog-e, hogy egy alapvetően liberális, az emberjogi kérdéseket szem előtt tartó közönség jobb híján kénytelen a saját értékrendjével szöges ellentétben álló tartalmú reklámokat nézni, ha szeretné meghallgatni a hozzá közelálló közéleti szereplők véleményét politikai kérdésekről? Ha valamely kereskedelmi áruról van szó, ezek a kérdések érdektelenek, de nem azok, ha értékrendekről van szó. És elkerülhetetlenül felmerül az a kérdés is az emberben hogy az a kormány, ami semmit sem ad ingyen, vajon mit vár el a kormánypropaganda sugárzásáért fizetett milliókért cserébe? És akaratlanul is eszünkbe jutnak Friderikusz Sándor vagy Mészáros Antónia most megszüntetésre ítélt műsorai.
- Az ATV ezt kikérte magának. Amúgy, máshová lehet kapcsolni.
- Igen? Hová? Nincs nagy választási lehetőség. Nem lennék meglepve, ha szép lassan az ATV közönségének egy része átcsorogna a Hír Tv-hez, amely a G-nap óta a kormány leglojálisabb szócsövéből a kormány ellenzékévé vált. Itt nincsenek a menekültekkel szemben gyűlöletet keltő reklámok és míg korábban számolatlan dőltek ide az állami hirdetések, egyik napról a másikra teljesen elapadtak. Semmi nem bizonyítja jobban, hogy a kormány kizárólag saját politikájának népszerűsítésére használja az állami reklámmegrendeléseket.
- A Spéder-birodalom, a Mediaworks lenyúlása mellett a Brit Médiáról is sok a szóbeszéd.
- A Brit Média tulajdonába került orgánumokon nem érzek lényegi változást, bár mondjuk, én nem szeretem, ha a Klubrádióban minden órában meghallgathatom, hogyan kell barcheszt sütni, de a műsorok szellemiségében, tartalmában nem érzékelek változást.
- Most jönne a ha. Mit kellene tenni a szabad sajtóért, ha egyszer ismét demokrácia lenne ebben az országban?
- Mindent a nulláról kell kezdeni, újraépíteni az egész médiapiacot egy teljesen más struktúrában. Nyilvánvaló, hogy Magyarországon a média állami források nélkül nem tud megélni éppen a már említett kicsi piac, az alacsony fizetőképes kereslet, és a nyelvi korlátok miatt. Gyökeres változást kellene elérni, a médiára költött állami pénz – ma ez hatalmas összeg - elosztásában. Erről nem politikusoknak, hanem szakértőknek és a társadalom különböző rétegeit képviselőknek kellene dönteniük valamilyen formában. Nyilván óriási vita lenne az elosztás szempontjait és a döntéshozók kiválasztását illetően, de ezek termékeny viták lehetnének. Követendő, de minden részletükben nem követhető külföldi példák vannak erre. Egyelőre azonban még az a belátás is hiányzik, hogy a tisztességes tájékoztatás állampolgári jog. Ez a mai kormánytól, amely az autonómiát nem viseli, nem várható el.
- A következő választást minden jel szerint egy totális kormánymédia szorításában fogják megtartani.
- Semmi okunk az optimizmusra. Már a 2014-es választásokat sem tartottam sem fairnek, sem szabadnak. A választópolgárok elérésének lehetőségében ugyanis elképesztő egyenlőtlenség volt a kormánypártok és az ellenzék között és ez megakadályozta a választókat abban, hogy sokoldalúan tájékozódjanak. Márpedig a szabad választások alapvető feltétele, hogy az állampolgárok szabadon hozzáférjenek mindazokhoz az információkhoz, amelyek alapján dönthetnek arról, hogy melyik pártot válasszák. Szabad média nélkül nincs szabad választás.
- Hát akkor igyekezzünk kötelet keresni?
- Azt azért nem. Ez a nyomasztó kormánypárti médiadominancia megfojthatja magát a kormányt is. Ha a polgár a saját bőrén érzi, hogy hazudnak neki éjjel-nappal, akkor egy idő után akármilyen intenzitással sulykolják is a kormánypropagandát a médiumok, nem fog bedőlni ezeknek. A személyes tapasztalat ugyanis egy idő után felülírja a propaganda üzeneteket. És ha a választó felismeri, hogy folyamatosan hazudnak neki, akkor nagyon ideges lesz és kirobban a haragja. „Csak” azt nem látni, ki fogja ezt a haragot média nélkül civilizált formában tartani.
