Senki nem tudta olyan étvágygerjesztően kavargatni a chilis babot. Ült a mackótermetű, bozontos szakállú Bud Spencer mondjuk egy felfordított ládán, atlétában, mackónadrágban, ahogy épp kiszállt például egy teherautó sofőrfülkéjéből. A lába közé kapott kis gázfőzőn, a serpenyőben ott rotyogott a nevezetes étek. A kedvence. A chilis bab. A figurák változhattak, de ha étekről volt szó, Bud Spencer mindig chilis babot kavargatott. Mi meg nyeldekeltünk sóváran, pedig eleinte azt sem tudtuk, mi fán terem a chilis bab.
De Bud Spencer soha nem jutott el az első kanálig. Ez volt benne a móka. Vagy felborította valaki a serpenyőt, vagy ő ugrott fel mellőle, és közben ellopta egy tolvaj állat, de soha nem tudtuk meg, ízlett-e neki a saját főztje. Nem jutott el az első falatig, mindig fontos verekedni valója akadt ugyanis. A chilis bab is így volt testre szabottan kitalálva rá. Ahogy a pofonjai. Senki nem tudott akkora pofonokat lekeverni, mint ő. És olyan pofonokat. Ahogy Bud Spencer verekedett, nem verekedett úgy senki. Laposra verte, földbe döngölte az ellenfeleit, mint a rajzfilmeken szokták Tom és Jerryék, egyszerre egy seregnyi rosszfiút, elképesztő mennyiségben termelve a szerte repülő testeket. De az ahogy verekedett, az soha nem szólt a kegyetlenségről. A filmjeiben döngtek az ütések, de erőszak nem volt jelen.
Verekedései remek koreográfiák voltak. Legfőbb adalékuk a humor volt. És a mindig örömöt ébresztő élmény: a jó elpáholja a rosszat. Soha nem kegyetlenségre ment ki nála a játék,, nem vérre, halálra, sokkolásra. Arra az elégedettségre, hogy végre megkapták a magukét azok, akik megérdemlik. Bud Spencer figurája azért legendás, azért olyan szeretetre méltó több évtized múltán is bármely figurája, mert azzal az érzéssel ajándékozza meg a moziban a közönségét, amit a való élet vagy soha, vagy nagyon ritkán ad meg. Az igazságtevés örömét nyújtja. Lényegében mesés figura volt, hatalmas öklökkel és hatalmas szívvel, akár a 17 filmen át társával, Terence Hill-lel adták elő az igazságtevő kalandokat, akár egymagában, mint Piedone, vagy Bulldózer tanította móresre a világ rosszabbik felét.
Eredetileg sportoló volt (utolsó mérkőzésén magyar vízilabda csapattal játszott), és hiába csábította el Hollywood, s lett világszerte szeretett filmhős, azt mondják róla, mindig is a sportoló múltjára volt büszke. Ez azért különös, mert az a behemót fickó, akinek bőrében végigpofozta a stúdiók statisztáinak tucatjait, nem csak szórakoztatta a nézők millióit. Egyfajta életigenlő, szeretni való tartást is sugallt. A példa ugyan a legritkább esetben ragadós, tudjuk, de ahogy nemzedékeket szórakoztatott a 77 filmjével, azt is tudjuk, a gyerekeinknek és unokáinknak is nyugodtan mutathatjuk a mókás kalandjait. Digitális trükkök és technikai görögtüzek nélkül, emberi erővel tudott elvarázsolni. Nagy ajándék ez. Arról is szól a példája, hogy nem csak a Magas Művészet szárnyas állata, a pegazus hátán lehet belovagolni a halhatatlanságba. A nézők millióiban élő szeretet szárnyán is. Mint Bud Spencer.
Meghalt és most már soha nem tudjuk meg, milyen ízűre sikeredett az a chilis bab, ami annak a szeretetre méltó szakállas mackónak a serpenyőjében rotyogott.