Valamikor a portugál vagy a belga meccs napjaiban az öttusa világbajnokságon Magyarország csapatban és egyéniben aranyérmet szerzett. A hír nem váltott ki nemzeti eufóriát, a napilapok sportrovataiban is csak kevés helyet kapott. Ugyanakkor az Izland elleni döntetlent ezrek ünnepelték az utcán. Nem aránytévesztés ez? Micsoda irracionalitás! „Hiába, a csapatsportok népszerűbbek, mint az egyéniek, egész egyszerűen több ember számára fontosak” – mondhatná erre bárki. A győri Audi ETO kézilabdacsapata a tavasszal Bajnokok Ligája döntőt játszott. Sokan ünnepelték, de azért talán csak tized annyian, mint a portugál döntetlent. „Hja, kérem, más egy klubcsapat, más a válogatott!” Való igaz.
Egy nemzeti válogatott: a nemzet kicsinyített mása, az adott nemzet erényeivel és hibáival. A németek pontosak, kitartóak, nagy küzdők és kissé robusztusak. A portugálok szellemesek, elegánsak, olykor kissé alattomosak. A svédek okosan, erőteljesen, olykor brutálisan játszanak. És mi? Ezüstország vagyunk. Kézilabda-válogatottjaink ötször játszottak VB-döntőt, egy arany, négy ezüst a mérleg. A győri kézilabdacsapat hét (7!) kupaezüst után nyert Bajnokok Ligáját. A Veszprém háromszor játszott ugyanitt döntőt – három ezüst. Labdarúgásunk hajdani fénykorában öt magyar klubcsapat játszott döntőt valamelyik európai kupában – ebből négy meg kellett elégedjen a kupa-ezüsttel. Labdarúgó válogatottunk kétszer játszott VB-döntőt, mindkétszer második lett. Még ama híres-neves aranycsapatunk is voltaképp ezüstcsapat, hiszen történetének legnagyobb megmérettetésekor, az 1954-es VB-n, ezüstérmet szerzett.
Mintha egyszerre volna jelene a csapatsportokban kreativitásunk, egyedi ötletességünk, és végső győzelemre képtelen pszichés görcsösségünk.
Férfi vízilabda válogatottunk 2013-ban világbajnokságot nyert. A hazaérkező fiúkat százak ünnepelték. A Belgium elleni 4:0-s vereség után hazaérkező focistákat húszezren. Hogyan lehetséges ez? Hiszen a vízilabda is nemzeti válogatott? „A foci a legnépszerűbb sportág.” Az egyik legnépszerűbb, igen. A legtöbb igazolt sportoló a világon kosárlabdázó. Jégkorong, amerikai foci, baseball és Forma-1 éppúgy telt lelátók előtt zajlik a világban. Győrben, Szegeden többen néznek kézilabdát, mint focit nálunk is. Akkor hát mégis miért a foci?
Miért a labdarúgás idéz elő országos lázas állapotot, irracionális lelkesedést, a siker mértékével messze nem arányos ünneplést és büszkélkedést? Voltaképp én sem tudom. Talán, a fociban fordul elő a leggyakrabban a meglepetés, a kicsik diadala, a papírforma borulása. Itt lehet leginkább csodát várni. És itt működik leginkább a hajdani dicsőség – szomorú közelmúlt vagy jelen – reményteljes jövő ősi sémája is.
A Hősök terén húszezer ember várta a legutóbbi meccsén zakót kapott, mindamellett az EB egészén valóban kellemes meglepetést okozó csapatot. A szövetségi kapitány és a játékosok színpadról szólhattak rajongóikhoz. Remélem, büszkék vagytok ránk – mondta Dzsudzsák Balázs. Miért, hogy ilyet Görbicz Anita (olimpiai ezüstérmes, kétszeres Bajnokok Ligája győztes) vagy Kiss Gergely (háromszoros olimpiai aranyérmes) soha nem mondott, soha nem is mond?
Miért épp a foci?
