Eötvös Péter úgy gondolta, hogy A kékszakállú előtt vagy éppen után, rendszeresen játszanak olyan darabokat, amelyek nem illenek hozzá. Ezért régóta akart írni egy olyan másik egyfelvonásost, ami illik Bartók nagy művéhez. A belőle készült produkciót az Armel Opera Festival szervezésében, a Nemzeti Színházban láthattuk a szerző vezényletével, a Pannon Filharmonikusok kíséretében, Alföldi Róbert rendezésében, az Opera Grand Avignon prezentálásában. És A kékszakállú herceg várát szintúgy, ugyancsak Eötvös vezényletével.
Eötvös műve, a Senza Sengue esetében, mint Bartóknál, szintén egy nő akar abszolút kiismerni egy férfit, meglehetősen különös szituációban. Nina fiatal lányként, apja és testvére három gyilkosa elől egy földbe ásott lyukba menekült. Az egyik támadó felfedezte, de mégsem árulta el őt a társainak. Évtizedekkel később Nina egy lottóárus bódéban talál rá a férfira, addigra már a másik két gyilkos homályos körülmények között meghalt. És most a nő mindent tudni akar az életben maradottról. Mi pedig nem tudhatjuk, ő veszélyes-e Pedróra, vagy Pedro őrá, netán mindketten egymásra. Akár bármelyikük gyilkossá válhat. De el is érzékenyülhet. Bosszú is lehet a végkifejlet, de egymás megértése is.
Szimbolikus, kétszemélyes pszicho-thrillerről van szó, ami nem csak elképesztően nehéz énekszólamokkal rak mázsásnál is nagyobb súlyú terheket az énekesekre, hanem erőteljes színészi játékot is követel tőlük. Olyat, amikor az arc rezdülésein keresztül is belelátunk a lélekbe. Amikor a kéz kis mozdulata is sokat jelenthet, egy leülés, felállás, nézés is fokozottan hangsúlyossá válhat. És mindezt úgy kell tenni, hogy az Alessandro Baricco azonos című novellája alapján Mezei Mari által írt szöveg nem áll össze épkézláb librettóvá. Inkább csak fontos hangulati elemekkel szolgál, és ezekhez Eötvös hozzávizionálja a grandiózus zenéjét, ami teli van félelemmel, szorongással, jól érzékelteti a két ember pokoli bezárkózottságát, és azt is, ahogy fokozatosan igyekeznek kinyílni, de tartanak tőle, hogy ebből baj lesz.
A megélt, újra felidézett és felszínre kerülő fájdalom szétárad a teremben. A Pannon Filharmonikusok remek formában vannak, Eötvös vezényletével telten, szenvedéllyel, vagy éppen feszültséggel teli visszafogottsággal játszanak, és dermesztő csendeket is tudnak teremteni, ahogy az énekesek szintén. Harminc év körüliek lehetnek, és akár hetven esztendőseket is kell játszaniuk. Alföldi Róbert rendezőként nem adat maszkot sem Albane Carrére-re, sem Romain Bocklerre, igencsak épít viszont jeles színészi képességeikre. Azzal, hogy egy asztalon, és székeken kívül nincs díszlet, a szereplők körül csak a nagy feketeség, ők viszont jól meg vannak világítva, szinte közelebb hozza, felnagyítja őket. Gyakran áradóak a dallamaik, és ez ellentétbe kerül a rendezés szikárságával, ami plusz feszültséget eredményez.
Senza Sangue (Romain Bockler és Albane Carrére)
A darab eredetileg a New Yorki Filharmonikusok felkérésére készült. A New York-i és a göteborgi bemutató után az Opera Grand Avignon versenyprodukciójaként került színre a már szcenírozott változat. A Nemzeti Színházban zsúfolt ház előtt jelentős sikert aratott.
A szünet után A kékszakállú herceg vára következett, ugyancsak Eötvös vezényletével, aki meglehetősen szuggesztíven irányítja a zenekart. Nem jár vitustáncot a pulpituson, nem attraktívan látványos, amit csinál, de egy-egy karmozdulata, markáns tekintete, abszolút kifejezi, mit szeretne, úgy irányít, hogy csaknem belesimul a zenekarba, eggyé válik a művel.
A kékszakállú herceg várához Nadine Duffaut rendezőként nem használ annyira decens eszközöket, mint Alföldi. Amikor a Balázs Béla által megírt történet szerint, Kékszakállú engedi, hogy Judit újabb és újabb ajtót nyisson ki a várában, hatalmas méretben, meglehetősen konkrét kivetítéseket látunk. Ez értelmetlenül zavaró, hiszen nyilvánvalóan nem valódi várról van szó, hanem a herceg lelkéről, így bármi, ami konkrét, akár egy ijedt női arc, szimplifikál, és ezért súlyosan zavaró.
A két énekes azonban ezúttal is állja a sarat, Miksch Adrienn és Szemerédy Károly abszolút hitelesek. Hihető a férfi végzetes vonzása, az, hogy nem lehet neki ellenállni, muszáj követni a pokolba is. És az is evidens, hogy erre az erős akaratú, szeretve törődő nőre neki vészjóslóan mindörökké szüksége van.
Eötvös és Bartók passzolnak egymáshoz. Csak remélni lehet, hogy ezek a „műtestvérek” kerülnek még együtt színpadra, akár nálunk, akár a világban.
