Előfizetés

Szombati 7-es - Korrupciókígyó

hazamentem

anyám elkeseredetten néz

apám elkeseredetten néz

feleségem elkeseredetten néz

testvéreim és gyermekeim elkeseredetten néznek

én is elkeseredetten nézek

(L. Simon László verse)

Hát mi most nem is tudom, hogyan nézzünk. Igyekeztünk ehhez segítséget kapni magától a volt államtitkártól, telefonon hívtuk, igaz másodszor a picsába küldött bennünket és közölte: nem tud a leváltásáról. Akkor persze elkeseredetten néztünk magunk elé mi is, azt reméltük, első kézből röpíthetjük a világhálóra L. Simon véleményét – az a buta hírverseny -, de hát csak elzavart, méghozzá államtitkárként zavart el. Pedig nem fülest, pletykát, meg nem erősített hírt közöltünk vele, hanem magát a tényt: néhány perccel korábban főnöke több tucatnyi újságíróval közölte, hogy kirúgta állásából L. Simon Lászlót, mert elégedetlen volt a munkájával.

Létezhet, hogy miközben az államtitkár e magas rangjában fogyasztja valahol az ebédjét, kormányzati terveiről beszél a partnereinek, miközben merít egyet a levesestálból, a tudtán kívül eltávolítják őt a kormányzat közeléből; fogalma sincs arról, hogy rosszul dolgozott volna, hogy a rábízott feladatokat nem tudta rendesen ellátni, sem a műemlékvédelem, sem pedig a kiemelt beruházások terén? Hogy úgy állt volna Lázár János a mikrofonok elé, hogy előtte ne szólt volna L. Simonnak: te Laci, továbbra is a barátom vagy, de ne menj már ebédelni, legalább is államtitkárként ne, mert a desszertnél már nem leszel állami vezető? (Amúgy rájár a rúd Lázár barátaira; előbb Spéder, most meg L. Simon… Nagy szerencse, hogy nem is ismerjük egymást…)

Valaki itt bizonyára nem mond igazat, gondoltuk itt benn a szerkesztőségben, persze tudatlanul, mit tudjuk mi, miként is működik egy ilyen bonyolult szerkezet, mint a kormány. Egyszer, ugye, azt halljuk, hogy minden személyi döntés Orbán kezében van; más összefüggésben ezt Lázár meg is erősíti, ugyanakkor azt állítja, L. Simonról saját maga határozott. Jó, persze a hazugság nem ebben van, ez csak a mi szimpla értetlenkedésünk. A lódítás, a nem igazmondás, hogy finomabban fogalmazzunk, máshol rejtezik. Azt ugyanis egy pillanatig sem hittük el, hogy L. Simon ne kapott volna, még az ebéd előtt – értsd: a kormányinfót megelőzően – értesítést, de azt is erős kétkedéssel fogadtuk, hogy a miniszterelnökséget vezető miniszter a műemlékvédelem terén nyújtott halványabb teljesítménye miatt menesztette beosztottját. Tanult kollégám Hende-jelenségről beszél; a volt honvédelmi miniszter a politikai zuhanyhíradó megbízható információi szerint a határkerítés lassú építése miatt lett kirúgva - tegyük hozzá: Orbán által -, itt meg a Karmelita kolostor Orbán-házzá alakításának elmaradásai okozták L. Simon karrierjének végét. Ha meg így van, akkor e döntés mögött is a miniszterelnököt kell keresnünk, s lássuk be: lehetséges forgatókönyv ez is. Mint ahogy az is, hogy az államtitkár, már megint, olyan üzleti vállalkozásba fogott bele, amelyet előzetesen nem egyeztetett, vagy olyasvalakinek lépett rá a tyúkszemére, akinek a fájdalmát a végén maga az államtitkár érzi leginkább. Furcsa módon, épp a kirúgást megelőző napon érkezett szerkesztőségünkbe a hír, hogy L. Simon vásárolná meg a lovasberényi kormányüdülőt, méghozzá potom, a piacinál legalább harmaddal alacsonyabb áron, amit az akkor még államtitkár viszonylagos higgadtsággal cáfolt lapunknak, ugyanakkor hitelt érdemlően senki nem tudott – még Lázár sem – arra a kérdésre válaszolni, hogy vajon az állam eladta-e ezt az üdülőt vagy sem. (Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a vásárlásnak számos trükkös módja van; leginkább olyanok, amelyek verbálisan láthatatlanná teszik az amúgy szabad szemmel is láthatót.) Mindenesetre az valószínű: ha meg is szerezte - akár áttételes módon is - L. Simon az említett üdülőt, azt nem tehette Orbán tudta nélkül, eddig talán ő sem merészkedik – csak óvatosan persze, gondoljunk Spéderre -, ráadásul akkor az a hír sem tartaná magát makacsul, hogy az eladásra váró kormányüdülők – például Őszöd, vagy a Tihanyi Villa – már szépen le vannak osztva a „fiúk” között. Ha ugyanis így lenne, akkor ez a lovasberényi akció egy előre megtervezett akció része lenne. (Bár a tyúkszem itt sem kizárt…)

Akárhogy van is: átláthatatlan küzdelmek folyhatnak a kormány környékén; az embernek folyamatosan erősödik az az érzése, hogy a kormányfő már nem teljesen ura a helyzetnek. Nem személyileg, ott továbbra is Orbán az egyeduralkodó, sokkal inkább a szerzés terén. A bő hatévnyi kormányzás, láthatóan, kissé fékeveszetté tette a hatalmon lévők egy részét – tessék eldönteni, hogy kisebb, vagy nagyobb részét -; ma már Orbán Viktor sem tud minden lopás mellé egy miniszterelnöki megbízottat állítani. Helyenként az az ember érzése, hogy a kormányzat, illetve a Fidesz – ideértve az önkormányzati vezetőit is – olyanná vált, mint egy legújabb kori Laokoón-csoport, ahol a kígyót a korrupció helyettesíti. Hogy aztán ez a korrupció-kígyó megfojtja a szereplőket, az lehetne ennek az írásnak az optimista vége. Ehhez azonban a szerzőnek is optimistának kellene lennie.

isten keresése

alkotói válságot okozott

nem írtam

nem festettem

félig kidolgozott installációim

alkotóelemeit szanaszét szórtam

testrészek vettek körül

megtaláltam az ötös számút

egy szike állt a kezembe

mezítelenül ültünk az ebédhez

videóztunk

húslevest ettem

csigatésztával

(L. Simon László verse)

Helyettünk-hősök

A minap megjelent a Népszavában egy karikatúra. Pápai Gábor rajzán a hatalmas termetű Piedone (Bud Spencer) karol át öles karjaival egy fát, és veti oda a hanyatt-homlok iszkoló őröknek: „Én a Ligetvédőkkel vagyok!”

Ezt szeretnénk. Hogy jöjjön egy hős, és oldja meg. Csapjon szét a rosszak között, csináljon rendet, vidáman és magabiztosan, ahogy Piedone szokta. Hiszen a közvélemény-kutatások szerint a budapestiek háromnegyede nem ért egyet azzal, amit a Ligettel terveznek. A kormánybiztos mégis elmondhatta: „tiltakozók szűk, garázda csoportja” áll csak szemben velük.

Érthető. Nem érünk rá mindnyájan éjjel-nappal odakint táborozni, átlagpolgár nemigen láncolja magát semmihez, nem mászik fel a kémény tetejére, hogy onnan buzdítsa a többieket. Mi nem vagyunk rasztahajú énekesek, ez nekünk túl sok. Több tízezred magammal én is aláírtam mindenféle petíciót, részt vettem demonstrációkon, de ha most ott is lettem volna, valószínűleg nem mászom ablakba vagy tetőre. Ebben a korban elég hülyén festenék forradalmárként. Tuti, hogy lepotyogtam volna, tűzoltók és rendőrök nélkül is. Arra meg végképp nem vágyom, hogy kipróbáljam: töri-e az ember csuklóját a bilincs, és milyen az éjszaka egy kórház zárt osztályán. Csinálja inkább Komáromy Gergely, ő úgyis olyan hippis. Aki ugyan a végén önként lemászott, de az ígéretek ellenére mégis leteperték, és úgy téve, mintha nem tudnák, mit keresett a magasban, öngyilkosjelöltként vitték a pszichiátriára. („Száll a kakukk fészkére a Ligetben” - írta egy internetes portál.) Vagy csinálja tényleg Piedone. De kellett valaki, aki nem hagyja elsunnyogni: az új Közlekedési Múzeum alatt 8000 négyzetméteres mélygarázs, 9000 négyzetméteres föld alatti kiállítóterem, mellette meg valami hivatal csodapalotája épül. A sok földbe épített betontól megváltozik a talaj vízáteresztő képessége, a kivágott fák mellett mások is elpusztulhatnak.

Sándor Mária is helyettünk lett hős. Ő is „kiállt a kéményre”, muszáj volt figyelni rá, mint egy sudár fekete felkiáltó jelre. Könnyen eltalálható célponttá vált. Hiába a munkaerőhiány, szakmájában nem kapott állást, társait fenyegették. Már halálosan kimerült, remeg a hangja, könnyen elsírja magát. Ilyenkor örül csak igazán a média: „Hú, de hiteles!” Mi meg ülünk a tévé előtt, és nézzük, ropit rágva, mint a moziban.

A demonstrációra felhívásában azt írta: „Nincs más választásunk.” „Az EMMI mostohagyerekei vagyunk.” Na, nem mintha volnának édesgyerekei, akikkel jól bánik. Hétszentség, hogy nem ígértek volna gyorsan béremelést, ha a fekete nővérek nem lármázzák fel a nyilvánosságot. Béremelést, ami jó, hogy van, de sokan kimaradnak belőle, és a kórházak lepusztult állapotán, az eldugult WC-n, a csöpögő zuhanyon, az omló vakolaton nem fog segíteni. Mária mesélte, hogy amikor a különböző szervezetek a hiánycikknek számító gumikesztyű- vagy pelenka-adományt vitték a kórházakba, a főnökség sok helyen alig engedte be őket, pedig a zárt ajtók mögött a nővérek páros lábbal ugráltak, hogy végre lesz kesztyű, és nem kell egyik babától a másiknak lopkodni a pelenkát.

Demonstrálni felesleges – mondja a minisztérium -, a kormány megold mindent. Na persze. Két csodafegyver is van. Az egyik az egészségügyi „KLIK”-ek feltalálása. Itt kancelláriáknak hívják, ők veszik át a kórházaktól nemcsak a beszerzéseket és a pénzügyeket (ebben még lehetne némi ráció), hanem a munkáltatói jogokat és a karbantartás - akár a takarítás - szervezését is. Ők döntik el, melyik kórházi osztályt kell bezárni. Egy kancellária 1-1,5 millió ember egészségügyi ellátását koordinálná, mi az neki. Tessék szíves a jövőben könnyen centralizálható, a központból átlátható egyen-betegségeket kapni, az egyénieskedésnek itt sincs helye. A másik remek ötlet: a kórházak tehermentesítésére az idős, krónikus betegeket átvezényelnék a szociális otthonokba. Még ezt is lehetne emberségesen csinálni, csakhogy akkor ott lenne szükség jól képzett ápolókra, de honnan? A kormánynak esze ágában sem volt ezen túlzottan idegeskedni (még a végén megbetegedtek volna), inkább végtelen leleménnyel találták meg az újabb sarcok lehetőségét. Akit a kórházból áttesznek egy idősgondozóba, már fizetni fog. A díj behajtható a nyugdíjason, vagy – mint a jogszabályokban bebiztosították - a gyerekén.

Ez sem rossz, de nekem jobb ötletem van. Totális megoldás kell. A városligeti tiltakozások és az egészségügy problémáját. mint Gordius csomóját egybekötve kell átvágni. A Ligetért hőzöngőket, ha úgy sincs jobb dolguk, át kell vezényelni a kórházakba. Helyes szemszögből nézve az aktivista elmeosztályra hurcolása nem más, mint nagyszabású kísérlet, amely ebbe az irányba mutat. A zenész egy gyógyszerfüggő, a megvonástól szenvedő fiúval találta magát egy szobában, és azt ápolgatta-vigasztalta-jógáztatta egész éjjel. Az agyonhajszolt nővéreknek erre úgysem lehetett idejük. A kórházigazgató meg is kérte, jöjjön máskor is a pszichiátriai betegekhez koncertezni. Később szerintem a kötözésbe is beletanulhatna.

Megnyugodhatunk: nincs teendőnk. A helyettünk-hősök bevethetők bárhová. Ha már Piedone, szegény, eltávozott.

Mellébeszédek

Jó szívvel nem tudnék a bennmaradásra szavazni az uniós tagság ügyében” – mondta Lázár János. a Miniszterelnökséget vezető miniszter. Vagy nem menne el, vagy pedig nemmel szavazna – tette hozzá. Szerinte Európa nem egyenlő az Európai Unióval, illetve az EU nem alkalmas arra, hogy Európa értékeit és érdekeit megvédje. Lázár hangsúlyozta, hogy ez nem a kormány, hanem az ő álláspontja. A kormány mindenesetre nem kíván hasonló kérdésben népszavazást tartani. A britek az illegális, ellenőrizetlen bevándorlás miatt döntöttek az EU-ból való kilépés mellett – legalábbis ez a kormány véleménye Lázár János szerint.

Én mindenképpen támogatom Lázár János kilépését az Unióból, ha ő úgy döntene. Jómagam a tömegek uszályába kerülve bent maradnék azzal a több mint 60 százaléknyi honfitársammal, akik viszont minden közvélemény-kutató cég szerint hasonlóképp vélekednek.

Az unió nem egyenlő Európával, ezzel Lázár igazat is mond, ami lám olykor megesik vele. Kétségtelen, hogy, földrajzi értelemben Oroszország és Fehéroroszország is Európa része.

Az is roppant figyelemre méltó, amikor a csúcsminiszter arról értekezett, hogy biza’ az Unió nem alkalmas az európai érdekek és értékek megvédésére. Mondta ezt egy olyan kormány frontembere, amelyik minden lehetséges módon az Unió gyengítésére, az európai értékek lerombolására törekedett és törekszik mind a mai napig. Például úgy, hogy a magyar kormányfő, gyakran törleszkedik a Kreml urához.

Az pedig már a szokásos lázári nettó hazugság, hogy a britek az ellenőrizetlen bevándorlás miatt léptek ki. Pontosabban nevezhetjük ezt részigazságnak, de csúsztatásnak is. A Brexit "sikerében" ugyanis valóban nagy szerepe volt az ellenőrizetlen, de nem illegális bevándorlásnak. Csak éppen nem a közel- s távol-keletről, hanem a Kelet-Európából beözönlő, közöttük több mint százezernyi magyar megélhetési "migráncsból" lett elege főleg azoknak, akik nem is nagyon találkoztak velük. A vidéki, kisvárosi, falusi Anglia elégelt meg minket, a lengyeleket, bolgárokat, románokat. Mert Orbán Viktor, vagy Lázár János mondhat itthon amit akar, a szigetországban a voksolók nagyobbik fele bizony csak megélhetési migránsoknak tekintette az uniós munkavállalókat, akik nélkül egyébként bedőlne az egészségügy, az építő- és szolgáltató ipar.

Van itt ezen kívül is némi apróság, amin talán érdemes elgondolkodni. Lehet-e magánvéleménye a kormány, a miniszterelnök után legfontosabb emberének olyan, az ország számára létfontosságú ügyben, mint az Unióban való bent maradás, vagy kilépés. Vagy ez a kétfenekű beszéd, a "ha így lenne, akkor én úgy, de azért mégsem", csupán Lázár János "írói munkásságának" része. De hát ő nem író és egy középszerű költőt, bár kiváló sárgabarackmag kereskedőt éppen most rúgott ki. Barátilag.

Engem személy szerint egyáltalán nem érdekel Lázár János magánvéleménye, mert nem ezért fizetem, fizetjük.

De lám, mégsem magányos kilépő Lázár, mert nagy ívű kijelentésének másnapján egy egykori Soros-ösztöndíjas, Kovács Zoltán kormányszóvivő egy beszélgető műsorban azt találta mondani, hogy ha lenne ilyen referendum, amennyiben a migrációs kérdés kapcsán tennék fel a kérdést, akkor igen, ő is az Unióból való távozást támogatná. Ennek a megszólalásnak legalább már értelme sincsen.

Vagy ha van, ezeknek a bornírt fecsegéseknek ésszerű magyarázata talán annyi, hogy a Fidesz mogulok továbbra is szeretnék a magyar adófizetők pénze mellett az uniós források nagyját is lenyúlni, egyúttal pedig a Brexit után zsarolni Brüsszelt a magyar kilépéssel.

A Brexit és egy esetleges Hunxit között az lenne a legnagyobb különbség, hogy ha Orbán kivezetné az országot az unióból legföljebb egy megkönnyebbült sóhaj hallatszana Brüsszelből, míg mi megtapasztalhatnánk, milyen a szakadék alján lenni.