Jean Reno karcsúbb és fiatalosabb életben, mint a reménytelenül végelgyengült Jöttünk, láttunk, visszamennénk című film 3. részében. Azért ugrott át Karlovy Varyba, hogy a nemzetközi fesztiválon átvegye a Fesztivál Elnökének Díját. Előtte tartott egy sajtókonferenciát, ahol angolul válaszolt a kérdésekre. Azzal ugyan meghökkentette az összegyűlteket, hogy a menekültekről érdeklődő kérdést csípőből hárította, mondván: nem tudja, itt Európában mi a helyzet, nem ismeri a tényeket, erről nincs véleménye.
Szó mi szó, hideg zuhanyként hatott a válasz, de Reno nem csak jó színész, hanem született clown. Válaszait olykor mókás arckifejezésekkel, önironikus mórikálással kísérte. Természetesen előkerült Hollywood is, az indulás, de inkább alkotói kapcsolata Luc Bessonnal. Reno A nagy kékség című filmről beszélt, az első közös munkáról, amelyet 9 hónapig forgattak és előtte egy éven át készületek rá, hiszen a tenger mélyére merüléshez nagyon pontos koreográfia kellett, már csak az operatőri munka miatt is.
Elárulta, akkor 3 percet bírt ki a víz alatt, most legfeljebb 45 másodpercet. A szerep számára nagy emberi kaland volt, hozzátette: „Luc nagyon fontos nekem, barátok vagyunk. Szerencsém volt, hogy fiatalon találkoztunk, megváltoztatta az életemet.” Terveznek újabb közös filmet, de hogy mit, arról mókás fintorral jelezte, hogy hallgatnia kell.
Erről a mókázásról mondta, nehezen állja a karót nyelt modort, a hivataloskodást, az úgymond merev hangulatot. Amikor a már szélütött Michelangelo Antonioni meghívta őt a Túl a felhőkön című szkeccsfilmje egyik szerepére, akkor sem tartóztatta meg magát. A nehezen kommunikáló Antonioninak Wim Wenders segédkezett a rendezésben, és a szigorú német rendező elhűlve figyelte, hogy Reno az öreg olasz mesterrel is bolondozni mer.
„Miért ne?” – húzta fel előttünk megjátszott drámaisággal a szemöldökét Reno, visszaemlékezve a jelenetre, amikor az öreg mester kimondottan jó szívvel vette a neki szóló mókázást. „A jókedv még soha nem ártott meg senkinek.” A színészetről vallva hozzátette, aki színész akar lenni, annak építenie kell magát mindennel, amit magáévá tud tenni, tanulással, tapasztalatokkal, s az egyik legfontosabb, hogy boldognak kell lennie, szeretnie az életet.
A mindenféle fesztiválesemények színességén túl a versenyprogram eddig nem sok örülnivalót kínált, őszintén szólva kókadtan csörgedez. Az eddigi egyetlen felhőtlen öröm abból fakadt, hogy a hivatalos versenyfilmek között bemutatták a cseh újhullám egyik leginnovatívabb, legkreatívabb rendezőjének, az idén márciusban meghalt Jan Nemecnek az utolsó filmjét. A furcsa című A Királyi Szőlőskert utca farkasa a mester vallomása szerint őrá, magára utal. Az utolsó simításokat a híres prágai filmiskolán, a FAMU-n végzett Nemec-hallgatók végezték el.
A film Nemec Ne rázz kezet a pincérrel című önéletrajzi könyvén alapul, s szenzációs keveréke a személyes hangulatú önéletrajzi vallomásnak, a dokumentum-játékfilmnek, az eredeti dokumentumnak s a filmesszének. A nagy újító nem tagadta meg magát idős korára sem, olyan friss, sokszínű, izgalmas, feszült és olykor megrendítő munkát adott ki a kezéből, hogy nehéz az embernek nem a könnyeivel küszködni végül. Pedig ott van az elengedhetetlen cseh humor, sőt, az elragadó önirónia. A század éles szemű gyermeke, Jan Nemec arról vall a valamilyen díjra feltétlenül esélyes filmben, hogy Európának ezen a táján mint zúzta szét a történelem a legragyogóbb álmokat, s rakott irtózatos akadályokat legtehetségesebb fiai útjába.
Indulásként – a tavalyi cannes-i vörösszőnyeges felvételekkel játszva – azt a híres, 1968-as fesztivált idézi meg Cannes-ban, ahol egyszerre három cseh rendező állt versenyben az Arany Pálmáért: Milos Forman a Tűz van, babám!-mal, Jirí Menzel a Szeszélyes nyárral és Jan Nemec az erősen rendszerkritikus Az ünnepségről és a vendégekről című filmjével. Látjuk az eredeti archív felvételen, ahogy Jean-Luc Godard konyhakéssel szabdalja szét a fesztivál plakátját, s azt is, ahogy Francois Truffot-val berekesztik a fesztivált.
Az Arany Pálmára esélyes cseh rendezőhármas egyetlen esélye kútba esett. De mutatja a film a másik 68-as eseményt: a baráti szocialista országok tankjainak bevonulását Prágába, Nemec később kicsempészett felvételei egy emeleti erkélyről készültek, s a filmben halálos némasággal kísérve, egyetlen szó nélkül peregnek. Maga Nemec vette fel az inváziót és a döbbenten hátráló járókelőket, ezekről a felvételekről szerzett tudomást akkor a világ arról, mi is történt Prágában.
A film néhány pazarul rekonstruált jelenettel vegyítve felidézi Nemec életének fordulópontjait, egy ragyogó iróniával felidézett kihallgatást, a hazájából való kiutasítást, majd hazatérését, az újrakezdést. Ez Karlovy Vary fő versenyprogramjának eddigi egyetlen, ragyogó fénypontja. (Ha lenne nálunk igazi közszolgálati televízió, ezt a filmet műsorára kellene tűznie. De hát a feltámadás nálunk alighanem elmarad…)
A cseh újhullám egy másik fénylő csillaga, az ugyancsak emigrációba kényszerült, s ott is maradt Ivan Passer felújított klasszikusa, az 1965-ös mestermű, az Intim megvilágításban versenyen kívül került a programba, és ismét elbűvölte a közönséget. A filmnek nálunk is kultusza volt annak idején, akárcsak a Tűz van babám!-nak Formantól vagy a Százszorszépeknek Chytilovától.
A felújított bemutató Karlovy Varyban ismét arról győzött meg: tehetséggel, őszinte művészi odaadással olyan film születhet, amely nem öregszik. Hatvan év után is elbűvölő, nagy élmény végignézni a csupa civil szereplővel felidézett csendes délutánt egy vidéki házban próbáló zenészekről. Az a csehes stílus! Csodálatos volt. Menzel egy régi filmjének címét kölcsönözve, ők ma is a csodálatos férfiak kurblival.
