Nem az akasztófa alá küldött államférfiról, hanem arról, hogy a mai magyar társadalom gondolkodását, lelkiállapotát, történelemszemléletét miként tükrözi az a másfél tucat kommentár, amely írásomat fogadta. Egy társadalom, egy ország pszichéjét ugyanis, ahogy én látom, jobban meg lehet ismerni ezekből a kommentárokból, mint néhány tudós szociálpszichológiai értekezésből. Hadd áruljam el nyomban, hogy az írásomat fogadó „hozzászólások” nem éppen megnyugtató képet adnak erről a kollektív pszichéről.
Ezért térek vissza még egyszer Nagy Imre szerepének és vértanúságának felidézéséhez. Szomorúan teszem, mert a kommentárok nyomán kialakult tapasztalataim arról árulkodnak, hogy az a kollektív pszichózis, amelyet különben a napi politikában (mindegyik politikai áramlat működésében) folyamatosan tapasztalok, a legkevésbé sem utal arra, hogy a mai magyar társadalom (legalábbis ennek azok a képviselői, akik például egy újságcikk kapcsán kifejtik véleményüket) többnyire nem a józan megfontolás nyomán ítélik meg nyomasztó tapasztalatokkal terhes közelmúltunk szereplőit és eseményeit.
A viszonylag bőséges olvasói véleményegyüttes tulajdonképpen három csoportba osztható. Az első hangadói nagyjából ugyanúgy ítélik meg a meggyilkolt miniszterelnök történelmi szerepét, mint magam, vagyis kegyelettel és józanságra törekedve. A vélemények kétharmada viszont elgondolkodásra késztet: ezeknek, mondjuk, a fele egyetért azzal, hogy Nagy Imrét akasztófára juttatta a kádárista hatalom, minthogy a miniszterelnök az ő véleményük szerint „elárulta a szocializmus ügyét”. A másik fele pedig eleve egy bűnös politika: a szovjet megszállást kiszolgáló kommunistapárti politika hithű képviselőjének - hogy ne mondjam: „ügynökének” - tartja Nagy Imrét. Csupán néhány mondatot idézek ide (megfogalmazóik nevét elhallgatom, a neten amúgy is megtalálhatók, és talán nem is hitelesek).
Tehát azok véleménye, akik szerint Nagy Imre „elárulta a szocializmust” és ezért megérdemelte sorsát: „Majdnem a megsemmisülésbe taszította Magyarországot. Művelt ember létére tudnia kellett, hogy a nagyhatalmak nem fogják az ő kedvéért felrúgni a jaltai egyezményt, Magyarország pedig még a reguláris hadsereggel sem lehet sikeres a Szovjetunió ellen, pláne nem a >pesti srácok< csapatával, akik nem is voltak tisztában vele, mekkora marhaságot csinálnak. Azt hitték, ez valami klassz balhé.” „A gond az, hogy N.I. egyik öröksége a kötél, amelynek inkább elrettentenie kellene a dicsőítőket és utódait… A másik, hogy 27 éve megéljük, hova vezetett volna 56-ban, ha az a >szabadságharc< győzelemmel végződött volna. Ezért még a kötél is enyhe ítélet… Az ilyeneket (mint a dicsőítő) a saját ürülékében kellett volna belefojtani nyilvánosan…” (Gondolom a kommentelő itt, mint a cikk írójára, rám gondol – ez persze vitakultúrájának színvonalára utal.)
Az indulat: a gyűlölet indulata itt már érzékelhetően eluralkodott, már pedig, ahogy azt a jó emlékezetű római történetíró, Tacitus mondotta volt, a história eseményeiről csakis „sine ira et studio” (azaz: gyűlölködés és elfogultság nélkül) szabad ítélkezni. A gyűlölködő kommentátor valószínűleg nem hallott Tacitusról. A tacitusi erény szinte meg sem található a mai magyar közgondolkodásban – az „országos politikára” is hivatkozhatom. Mindez igen elgondolkoztató lehet az olyanok számára, akik például Antall József és Gyurcsány Ferenc kormányainak idején még a demokratikus vitakultúra kialakulásában és megerősödésében bizakodtak.
Tudnék idézni gyűlölködő és elszomorító kijelentéseket a másik oldalról is, amely Nagy Imrét, mint „kommunista hazaárulót” utasítja el. „Nagy Imre és moszkovita társai – olvasom a képernyőről - nem egyebet tettek, mint a gonosz birodalmának kiterjesztését, hatalomvágyból, Magyarországra. Nincs magyar, aki ezzel a galádsággal versenghetne.” További elutasító és becsmérlő véleményeket is idézhetnék, nem teszem, csupán azt szerettem volna jelezni, hogy közelmúltunk, mondhatni, „szakrális” eseményeit, mint amilyen az ötvenhatos forradalom volt, és szereplőit, mint amilyen Nagy Imre, a legkevésbé sem képes méltányosan és józanul elfogadni a magyar közvélemény (vagy ennek egy meghatározó része).
Ha visszagondolok történelmünk nagy eseményeinek és szereplőinek megítélésére, tulajdonképpen nem szabad csodálkoznom ezen. Nem is olyan történelmi alakokra gondolok, mint az 1514-es parasztháború és Dózsa György alakja, hanem olyan eseményekre és hősökre, mint II. Rákóczi Ferenc és a kuruc szabadságharc, a negyvennyolcas szabadságharc és például Görgei Artur, az 1918-as forradalom és Károlyi Mihály, vagy a két világháború közötti korszak és például Horthy Miklós, Bethlen István és Teleki Pál. Ebbe a sorba tartozik (világnézetétől és politikai elkötelezettségétől függetlenül) Nagy Imre tragikus alakja is. Rákóczi Ferencet a kuruc szabadságharc leverése után közönséges „hazaárulónak”, Görgei Arturt hosszú időn keresztül mint közönséges „hazaárulót” láttatta a történelmi emlékezet. Miért ne osztozott volna sorsukban Nagy Imre emléke is?
Következésképp szomorúan kell megállapítanom, hogy nincs „egységes” magyar történelmi emlékezet, és ez kihat a jelen konfliktusainak megítélésére, kezelésére is. A magyar történelem (a nemzet múltja) ma „feldarabolva” néz vissza ránk. Pedig a „felnőtt-korú” európai nemzetek mindig ki tudtak alakítani valamiféle konszenzust a múlt megítélése körül. Az, hogy manapság töredezett a nemzet történelmi emlékezete, és a múlt értelmezésében pártszempontoknak van döntő szerepe, nos, ez a nemzeti konszenzus kialakítását veszélyezteti. Nem pusztán históriai szakkérdésekről van szó, hanem a magyar társadalom: a demokratikus közélet, az oktatás, az önismeret egyelőre megoldhatatlannak tapasztalt dilemmáiról.
