A Magyar Földrajzi Társaság honlapján kétségbeesett hangú felhívás olvasható azzal kapcsolatban, hogy az oktatási kormányzat az általa szakgimnáziumokká változtatni kívánt szakközépiskolák nagy részében megszüntetné a földrajz tantárgy oktatását. „A legutóbbi tervek szerint a földrajzot gyakorlatilag megszüntetnék a szakgimnáziumokká váló szakközépiskolákban. … A tervek szerint csupán a turisztikai, földmérési, és bányászati orientációjú szakközépiskolákban csengetnek be majd földrajz órára ez év szeptember 1-jén” – írja a petíció.
Nem tudni, az oktatáspolitika irányítói mennyire ragaszkodnak az ötletükhöz, lehetséges, hogy megváltoztatják az álláspontjukat és a halálra ítélt tantárgy kap egy túlélési esélyt. Reméljük, hogy így lesz, de ami eddig történt, az is teljesen egyértelműen bizonyítja, hogy így nem szabad tananyagcsökkentéshez, iskolaszerkezeti változtatáshoz nyúlni. Az elképzelés mögül hiányzik az átfogó koncepció.
Ez a döntés nemcsak kapkodásra enged következtetni, hanem egy rendkívül káros, múltbanéző szemléletre is. A földrajz elleni támadás ugyanis pontosan a modernizációt veszi célba. Ha szükség van valamire, az éppen a földrajznak, mint tantárgytípusnak az elterjesztése, és nem a visszaszorítása.
A magyar iskolákban ma tanított tantárgyak rendszere a 19. század végén alakult ki, és azóta nem sokat változott, sajnos. Már akkor sem számított igazán modernnek, mert az akadémiai osztályok struktúráját másolta le, de csak körülbelül ötven év múlva, elsősorban a kiváló olasz pedagógus, Maria Montessori munkássága következtében vált világszerte elfogadott igazsággá, hogy helytelen az iskolai tantárgyakat lekicsinyített tudományoknak tekinteni. Ez a szemlélet nálunk nagyon lassan tud csak teret nyerni, pedig olyan, baloldali liberálisnak igazán nem nevezhető pedagógusok is kiálltak a komplex tárgyak rendszere mellett, mint az író Németh László, aki a háború után egy ideig középiskolai tanárként dolgozott Hódmezővásárhelyen.
Miért? Mert a tantárgy nem zanzásított tudomány, hanem a diákot fejlesztő, őt a tudás világába bevezető út, módszer, eljárás. Reménytelen vállalkozás akár a négyéves, akár a nyolcéves középiskolában átfogó képet adni egy-egy tudományágról, legyen az a matematika, a biológia, a történelem vagy a művészettörténet, az irodalom, a nyelvészet, bármi. A matematika tanítása valahol a másodfokú egyenletek és az integrálszámítás magasságában megáll. Az irodalom csak mazsolázgat a nagyszerű művek közül, ezrével maradnak ki a tananyagból csodálatos alkotások. (Ha valaki, hát Shakespeare igazán méltó volna arra, hogy minden drámáját tanítsuk, ehelyett megelégszünk a Hamlet, a Rómeó és Júlia és esetleg a Vihar vagy a Lear király ismertetésével. Nem törekszünk tudományos teljességre, mert az lehetetlen.) Ha viszont nem a tudományból, hanem a diákból indulunk ki, akkor nyilvánvaló: komplex tárgyakra van szükség, amelyek különböző tudományágak anyagára épülve, a fejlődő személyiség igényeihez igazodva segítik a fiatal személyiség kibontakozását, kreativitásának erősödését, széleskörű tájékozódását.
A mai magyar tantárgyak között egy ilyen komplex tárgyat találunk - és az éppen a földrajz -, amelyik térképészetre, csillagászatra, geológiára, meteorológiára és más tudományokra épülve a diák életkori sajátosságaihoz igazodó, fejlesztő nevelést tesz lehetővé. Az ilyen tárgyat szeretik a diákok, a tanárok, mert minden más tárgynál szélesebb körű fejlesztési lehetőséget teremt. Pontosan ilyen komplex tárgyakat kellene létrehozni a természet- és a társadalomtudományok más területein is.
Most, a nyári szünet idején látszik csak igazán, milyen nagyszerű pedagógiai konstrukció is a földrajz. A diákok tanáraik vezetésével kirándulnak és táboroznak, és közben a földrajzi, biológiai és környezetvédelmi műveltségüket fejlesztik, mégpedig nem passzívan, az iskolapadban ülve, egy tanár magyarázatát hallgatva, hanem a számukra is vonzó aktivitáson, cselekvésen keresztül. Ennek következtében egyrészt sokkal mélyebben rögzül elméjükben a tudás, másrészt, és ez talán még fontosabb, megtanulnak tanulni. Örömteli felfedező, intellektuális és társasági élményként élik át az ismeretszerzési folyamatot, és ez a tapasztalat egész további életük egyik meghatározó értéke lehet.
Ezt kellene tenni, ezt diktálná a koncepció és a felelősség az oktatásügy területén – feltéve, hogy valóban eredményt akarunk elérni.
A mai nevelés- és oktatásügyet a korábbinál nehezebb feladatok terhelik. Tömegessé vált a diákok száma, köztük sokan olyan rétegekből érkeznek, amelyek értékrendjében a tanulási motiváció gyenge. Ezek a gyerekek az iskolát gyakran kényszernek érzik és fegyelmezetlenkednek. Őket bevonni a kultúra világába a hagyományos pedagógiai módszerekkel nehéz, gyakran lehetetlen, de a felfedezésre, aktivitásra, cselekvésre épülő tárgyak esetében, ahol a tanuló nemcsak elszenvedője, hanem maga is alakítója a tanulási folyamatnak, sikerre számíthatunk. Ez nemcsak tehetségmentés, hanem a szabad és eredményes nevelés-oktatás alfája is.
Az tehát a kérdés: törődik-e az oktatási kormányzat az együttműködő, békés, sikeres jövővel? Mert ha igen, nem zárkózhat el a pedagógiai modernizációtól.
