Olyan függősége van a Balatontól Tóth Gábor Ákosnak, mint másnak a drogtól. Menthetetlenül belehabarodott. Őrülten szerelmes belé. Kiismerte alaposan, mégsem tud betelni vele. Ajnározza imádottját, buzgón ecseteli előnyeit, érződik rajta a mámor. Fölmagasztalja. A legkeresettebb mediterrán vidékekhez hasonlónak mutatja. Nem véletlen, hogy A világ közepén című könyvnek az alcíme Édesvízi mediterrán. Szinte simogat ez a vidék, a vízről nem is beszélve!
Az éghajlata is tud fölöttébb kedvező lenni. Valóságos mikroklíma! De ez a könyv esetében az itt élő emberekre, szokásokra, balfékségekre, pletykákra is érvényes. Sajátos helyről van szó, ami egy kicsit az országra is vonatkozik, hiszen annak a tükörképét is kapjuk.
A világ közepének Balatonszepezd számít, és persze ez a titulus ironikus. Egy kis hely, ahol az őslakosok száma mindössze háromszáz, tudják egymásról azt is, amit jobb lenne nem tudni, és ellentmondásos viszonyban vannak a nyaralókkal, akikből élnek, de nem bírják a tobzódó nyüzsgésüket. És maguk közé pedig végképp igen nehezen engednek be bárkit is, kinézik, gyüttmentnek tekintik, előszeretettel betesznek neki, rosszakat és valótlan dolgokat híresztelnek róla.
Az első kötet arról regél, hogy egy kanadai magyar megörököl egy Fenséges Romnak titulált, lerobbant, de mégis impozáns, jókora épületet, amit úgy kíván magának, mint hátára a púpot. De azért francia származású, hiperaktív, és igencsak kíváncsi, de némiképp gátlásos feleségével némi kalandok árán odautaznak, és ki lehet találni, hogy ott ragadnak. Eszelős nagyokat csodálkoznak, nem értik, ami itt természetes, hogy nem jön a szerelő, amikor mondja, az ügyintézés fenemód bürokratikus és logikátlan, hogy bele akarnak az életükbe látni mások, és még befolyásolni is akarják őket, hogy mindenki minősítget mindenkit, hogy egy rakat dolog nem működik, aminek működnie kellene.
És ez azonkívül, hogy kellemetlen, vagy olykor egyenesen kínos, ahhoz képest, hogy Kanadában már unalmas volt a rutin, érdekes. És emellé meg ott van a táj, az a kies, dimbes-dombos vidék, ami lenyűgöző, meg az a tényleg fenséges rom, aminek a falaiban történelem leledzik, rokonok élete bújik meg, és amit rendbe kellene hozni, ami izgalmas, és mint kiderül, magyar körülmények között, csaknem kivitelezhetetlen feladat. De a lehetetlensége egyre csábítóbb. Szó mi szó, a házaspár ott ragad az örökségben.
A második kötet már arról regél, hogy a faluban is igyekeznek megragadni, de ezt többen is cefetül próbálják megnehezíteni. Ők pedig nem ritkán elátkozzák azt a pillanatot, amikor itt maradásuk mellett döntöttek, de küzdenek és küzdenek, a nálunk emberekből is álló elemekkel. És közben magukat is jobban megismerik, közelebb is kerülnek egymáshoz, mint Kanadában.
No meg a férfi apjához is, akit kivesznek Kanadában egy intézetből, ahol már temérdek galibát okozott a házsártosságával, és magukkal hozzák Magyarországra. Rendszeresen kihagy az agya, végtelenül elesett, de rátarti is, másokat egyfolytában kritizál, mindenbe beleszól, és még az elődöktől megörökölt, és hamarosan családtaggá váló házinénit is bőszen hajkurássza. Szóval egymás között is van hajcihő bőven, és még a borászatot is meg kellene tanulni, mert szőlő is tartozik a birtokhoz, na, ebből is származik jócskán galiba.
Az első kötetben hőseink, vagy olykor éppen antihőseink, igyekeztek behatolni az ismeretlenbe. A második részben mindinkább próbálták kiismerni az ismeretlent, amiről egyre jobban bebizonyosodott, hogy kiismerhetetlen. A harmadikban pedig már fokozatosan talajt fognak. Már olyan nagyon nem is kérdés, jól döntöttek-e hogy itt maradnak, miközben azért változatlanul halmozódnak az abszurdba hajló kalandok.
Aztán kiderül, hogy csak érkezik a gyerek is, akiről már lemondtak. De közel sem jön el a végső beteljesülés, a boldog vég. A kötet végére megint adódik egy szerelő ügy, egy hónapos késéssel érkezik a mester. De már nem akarják őt is mindenáron megnyerni. Már nem is bosszantják fel magukat. Legyintenek rá, és röhögnek rajta, alaposan megtanulták, hogy ezen a vidéken csak ezzel lehet valahogyan túlélni.
