1954-ben szerettem volna elmenni a rokonaimhoz, Bécsből Budapestre, de elutasították a vízumkérelmemet. Amikor 1955-ben ismét próbálkoztam az IBUSZ bécsi kirendeltségénél, azt mondták: ha befizetek az egy- vagy a hétnapos autóbuszok kirándulásukra, amelyet október 16-ára, az osztrák-magyar futball meccsre szerveznek, van esélyem a vízumra. Szállás a Palace Hotelben. Hét nap szállodában? Ez akkoriban meghaladta az anyagi lehetőségeimet. Maradt az egynapos út. Akkor még nem tudtam, hogy kicsivel hosszabbra nyúlik majd.
Szombat reggel indultunk, és én nagyon izgultam, hogy vajon látom-e majd azt a kevés rokonomat, akiktől 1942 végén Budapesten elbúcsúztam, és akik túlélték a ’44-es évet... A határvizsgálat egy élmény volt. Hegyeshalomnál mindenkinek ki kellett szállnia a buszból, a poggyászával együtt, hogy néhány fehér kesztyűs vámtiszt egy órán át szabadon turkálhasson a táskáinkban. Azután folytathattuk az utat Budapestre.
A legértékesebb "valuta"
Amikor a busz megállt a Rákóczi úton, gyerekek sereglettek körénk, és golyóstollakat kunyeráltak. Feltűnő volt, hogy az emberek milyen tiszta, de szegényes ruhákban jártak. Gyorsan lepakoltam a szállodában, és azonnal Gyula bácsihoz és Joli nénihez siettem, akik a Lipótvárosban laktak.
Gyula bácsi, apám unokatestvére anno hites könyvszakértő volt, felesége, Joli néni pedig titkárnőként dolgozott Aschner Lipótnál, az Egyesült Izzó (a későbbi Tungsram) vezérigazgatójánál. A házaspár eltöltött néhány nyarat a mi badeni házunkban. Mivel nem volt saját gyerekük, édesanyám 1941-ben bekövetkezett halála után, szívesen láttak engem az otthonukban, sokat is voltam náluk. Akkor a könyvtáruk antifasiszta irodalommal volt tele, most viszont a polcok Rákosi összes művei alatt roskadoztak.
Gyula bácsi a Postánál volt ellenőr, és belépett az MDP-be. Nagy örömmel fogadtak, de szomorúan mesélték, hogy milyen sok rokonukat deportálták és ölték meg. Azután érdeklődve hallgatták, hogy én miképp kerültem 1943 januárjában Palesztinába, és milyen tapasztalatokat szereztem ott, izraeli katonaként. Miután jól belemelegedtünk a beszélgetésbe, délután Gyula bácsi megkérdezte, hogy tudnék-e maradni még egy hétig.
- Hát persze! – válaszoltam boldogan, mire ő nekilátott telefonálni az ismerőseiknek, hogy hol lehetne meghosszabbítani a vízumot.
Másnap reggel Gyula bácsival el mentünk a KEOKH-ba a Belügyminisztérium illetékes hivatalába. A kapu előtt fegyveres katona állt. Nagybátyám elmondta neki, hogy én tizenhárom évet voltam távol a családtól, és most maradnék még néhány napot, de csak egynapos vízumom van. Szeretném meghosszabbíttatni.
A katona erre felhívta az ügyeletes tisztet, akinek a szavára beengedtek. Nagybátyám a tisztnek újra elmondta, hogy mi járatban jöttünk, ám az kerek perec kijelentette, nincs lehetőség a vízum meghosszabbítására.
Már indultunk volna, amikor eszembe jutott valami. Megkérdeztem tőle, van-e már belépője az osztrák-magyar futballmeccsre? Ha nincs, én szívesen eladnám neki 20 forintért a sajátomat.
A húszas akkoriban a jegy hivatalos ára volt, a jegy pedig a legértékesebb "valuta", mivel már nem lehetett belépőhöz jutni, a feketepiacon a kétszázas árnál jártak. Ezzel a tiszt is tisztában volt, így nagy örömmel megvette a jegyemet, majd rögtön intézkedni kezdett a vízumom ügyében. Felhívott ezt azt, aztán felém fordult: nyugodtan maradjak, másnap, hétfőn délelőtt jelentkezzek, ha jól emlékszem, Fekete elvtársnőnél.
A konzul trükkje
Hétfőn reggel visszamentünk a KEOKH-ba, ahol az illető elvtársnő, egy kék paszományos-csizmás tiszttel ült a szobájában, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: nekem még aznap el kell hagynom az országot. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, de nem hagytam annyiban.
– Szeretnék beszélni a főnökével! – mondtam, mire ő felkapta az osztrák útlevelemet, jól meglobogtatta, és kijelentette: tegyek le erről!
Kiküldött a szobából, le a földszinti a folyósora, ott kellett kellett várakoznunk egy jó ideig. Amikor végre lejött az emeletről, behívott egy szobába, és sajnálkozva közölte, hogy a délutáni vonattal vissza kell utaznom Bécsbe. Nincs apelláta.
Kifakadtam.
- Ha lett volna pénzem egy hetet a Palace-ban tölteni, akkor most egyhetes vízumom lenne, de így, hogy nem volt, haza kell utaznom – vágtam oda neki. - Micsoda abszurditás ez?
Azután, kissé már higgadtabban tovább próbálkoztam.
- Ha én most panaszt teszek az osztrák konzulátuson, akkor ettől bajba kerülhetnek a rokonaim?
Mire az elvtársnő elgondolkodva forgatta a ceruzáját, aztán azt mondta:
- Maga osztrák állampolgár, joga van a konzulnál panaszkodni és a rokonainak ettől nem lesz semmi bajuk.
Gyula bácsi ebben nem volt annyira biztos. Már kint jártunk az utcán, amikor azt kérdezte tőlem:
- Te hiszel ezeknek?
- Igen - válaszoltam, majd taxiba szálltam és elmentem a konzulátusra. A konzul azonnal fogadott, és miután elmondtam neki, mi történt velem, megtalálta a megoldást is:
– Pfeifer úr, mi azokat a polgárainkat is megvédjük, akik leitták magukat a sárga földig, és emiatt elszalasztották a buszukat. Önnek egy hivatalos személy azt mondta, hogy maradhat, akkor maradjon. Ön nem tudhatja, hogy annak a tisztnek volt-e joga magának ígéretet tenni, vagy sem, ezért most szóbeli jegyzéket intézek a Külügyminisztériumhoz. Ön megadja nekem a rokonai telefonszámát, én holnap reggel felhívom őket, és elmondom, mit kell tennie.
És valóban, így is történt. Másnap reggel telefonált, és elmondta, hogy ugyanannál a hölgynél kell jelentkeznem, aki tegnap elutasított.
Az elvtársnő ezúttal széles mosollyal fogadott. Azt kérdezte, megelégszem-e egy vagy két hetes tartózkodási engedéllyel? Szerény voltam, csak egy hetet kértem.
Az a hét azután gyorsan eltelt, és amikor visszamentem Bécsbe, jelentkeztem a magyar konzulátuson, hogy panaszt emeljek, a szabálytalan eljárásaik miatt. Az irodában ebbe természetesen németül kezdtem bele, ám ekkor megjelent a konzul, egy bizonyos Szabó úr, aki ezek szerint nem értette jól ezt a nyelvet, mert tolmácsot kért a titkárnőtől.
– Fölösleges lesz – mondtam már magyarul, mire megörült, átölelt és rögtön be is hívott a szobájába.
– Barack pálinka, cseresznye vagy kávé? – kérdezte, majd figyelmesen meghallgatta panaszomat. Amelynek egyébként az is fontos része volt, hogy Pesten, a KEOKH-ban nem kínálták ülőhellyel Gyula bácsit, aki pedig akkor már jóval túl volt a hatvanon.
A konzul erre maga is kiöntötte a szívét:
– Maga az első osztrák, aki elmondja őszintén, mit tapasztalt Magyarországon. A többiek csak hízelegni, meg kérni jönnek ide. Nem könnyű helyzet. Pláne nekem, aki, mielőtt diplomata lettem, vasmunkás voltam. De ez most így van Magyarországon, hiszen a régi uralkodó osztály megbukott és nekünk kell továbbvinnünk a dolgokat.
Operajegy borotvapengéért
1956 elején Bécsben, az Astoria szálló titkáraként és fogadási főnökeként kaptam állást. A fizetés alacsony volt, de a pénzváltásnál hozzá lehetett jutni egy kis mellékeshez. Így már meg tudtam engedni magamnak, hogy több napos szervezett útra is befizessek Budapestre. Ezúttal a Palace-ban laktam, és figyelemmel olvastam a magyar lapokat. Azokból rendre kiderült, hogy a kerítés mindenből volt, csak kolbászból nem. Még akkor sem, ha a rokonaim az ottlétemkor igyekeztek békebeli nagyvonalúsággal uzsonnákat adni.
Az Astoriában megismertem a magyar színházak minisztériumi osztályvezetőjét, aki Bécsben találkozott a Londonban élő édesanyjával. Elmondtam neki, hogy Pesten milyen nehezen tudok jegyet szerezni, ha színházba vagy az operába szeretnék elmenni. Nevetett, meglapolgatott és meghívott, hogy látogassam meg a minisztériumban. Majd ő szerez nekem jegyet, ahová csak kívánom.
- Mivel viszonozhatom a szívességét? - kérdeztem kissé bátortalanul. Kicsit elgondolkodott, és azt kérte, hozzak nekik Rotbart borotvapengéket Bécsből.
Attól kezdve amikor meglátogattam a hivatalban, soha sem fogadott egyedül. Mindig a munkatársaival várt a folyosón. Én megkaptam a kért jegyeket, ő azt a bizonyos borotvapengét.
Egyszer az Operában Bartók volt műsoron. nagyon felkapott előadás volt, még a minisztérium hivatalnok sem tudom rá jegyet szerezni, de a megállapodásunkhoz tartotta magát. A borotvapengék fejében a miniszterelnöki páholyban ültem, és végigaludtam az operát. Máig szégyellem, hogy így történt, de aznap különösen fáradt voltam.
Ettől kezdve otthon mindig rajongva beszéltem Magyarországról, mert őszintén hinni kezdtem, hogy lehetséges az "emberarcú szocializmus".
Amikor azután 1956 október elején ismét a budapesti művelődésügyi minisztériumban jártam, hogy meglátogassam az osztályvezető ismerősömet, épp nem működött a lift és így a lépcsőn mentem fel az irodájába. A második emeleten egy csomó ember állt egy faliújság előtt, és a Rajk újratemetéséről szóló híreket olvasta. Jó néhányan megbotránkoztak a híren. Közéjük álltam, és megjegyeztem:
- Én annak idején egy percig sem hittem a vádakban.
Hirtelen kitágult köröttem a tér. Egy fiatalember kicsit félre húzott és megkérdezte:
- Maga Jugoszláviából jött?
Nem értettem a kérdést, de megmagyarázta:
-Ilyet csak azok mondanak, akik onnan jönnek.
- Nem - nyugtattam meg - Ausztriából jöttem.
Erre meghívtak egy kávéra a közeli presszóba. Sokáig beszélgettünk, kérdezgettek minden féléről, mit tapasztaltam, hol jártam, kikkel beszéltem. Azt hittem, komolyan érdekli őket a véleményem, mert hirtelen elfogott az őszinteségi roham: azt mondtam nekik, a szocializmus demokrácia nélkül valószínűleg nem működik. Vártam, hogy egyetértenek velem, vagy vitatkoznak, de nem ez történt.
Kifizették a kávét, felálltak.
- Mi a Belügyminisztériumban dolgozunk. Tudja mit, Pfeifer úr, részükről nagyon meg vagyunk elégedve ezzel a rendszerrel.
Megérkeztek a magyarok
Pár nap múlva kitört a forradalom, majd elindult a menekültáradat is. A bécsi Astoriában akkor mindig két szoba között volt a fürdőszoba, amely csak az egyik szobához tartozott és az olcsóbb szoba felé le volt zárva. Egy ilyen szobában a tiroli nyugdíjas miniszter lakott, a másikban, az olcsóbbikban, néhány magyar menekült.
– Pfeifer úr - kezdte a mondókáját -, azt, hogy magyarok éjnek idején nagy zajt csapnak a szomszéd szobában, még csak megértem. Azt is, hogy erőszakkal benyomják az én fürdőszobám ajtaját, hiszen mosdani akarnak. De hogy a szappanomat és fogkefémet is használják, azt már nem vagyok hajlandó megérteni!
Hogy neki Rotbart pengéi voltak-e, és hogy azokat is "kölcsön vették-e" a lakótársai, arról nem esett szó. Mindenesetre nekem jó ideig nem kellett azzal foglalkoznom, hol találok borotvapengét magyar barátomnak.
1962-ig nem kaptam többet vízumot.
