Az Ibériai-félsziget országa talán világelső a történelmi értékek megőrzésében. Világhírű művészeti múzeumok, évszázados királyi paloták, nagyjából eredeti pompájukban tündöklő óvárosok fogadják a látogatót. A történelem kedvelőjeként az évek során feltérképeztem az El Escorial huszonhat koronás főt rejtő királyi panteonját, a királyi kápolnát Granada szívében, az aragóniai királyok hegybevájt kolostorban nyugvó maradványait. Láttukon elkeserítőnek tartom, hogy hiába ült a magyar trónon ötvennégy uralkodó, a Habsburg-ház tagjait leszámítva többségük földi maradványai az enyészeté lettek.
Hankó Ildikó antropológus sorai jutnak eszembe. A magyar királyok temetkezési szokásaival, sírjaik felháborító elhanyagolásával foglalkozó kötetében írja, hogy egy nemzet sincs Európában, amely olyan mostohán bánt volna történelmi személyeinek földi maradványaival, mint mi, magyarok tettük. Csak az hal meg, akit elfelednek, tartja a mondás.
Ki tudja, hány várunkat, középkori műemlékünket színezte át a cianobaktérium, mennyi reprezentatív épületünket ehette meg az idő. Bár az országhatáron túl, de hagytuk elrohadni Erdély magyar műemlékeit is. Nemrégen az okozott némi felháborodást, hogy a Beszterce melletti Kiszsolnához tartozó puszta romos középkori templomában értékes 17. századi freskórészletre bukkantak. De ez csak szimbóluma a magyar értékmegőrzésnek.
Gaz, baktérium, rozsda, építkező kedvű civilek, avatatlan kezek – ezektől kell óvni a magyar műemlékeket. Meg az olyan önjelölt történelemalakítóktól, mint akik több milliárd forintból felújították a diósgyőri várat. Azt mondják, a vár továbbépítésével visszanyerte eredeti pompáját. Szerintem múlthamisítás történt, még ha a tudás nem kizárólag a kövekben rejlik.
