A Brexit után

Nagy Britanniában 1962 július 13. éjszakáját a „hosszú kések éjszakájának” nevezik. Harold Macmillan konzervatív miniszterelnök akkor dobta ki kormányából az előző, ugyancsak konzervatív kabinet hét miniszterét. Ötvennégy évvel később Theresa May új angol miniszterelnök napra pontosan megismételte elődje tisztogatását, azzal a különbséggel, hogy ő nyolcat menesztett elődje, az ugyancsak konzervatív David Cameron kormányából. Köztük a legnevesebb George Osborne volt pénzügyminiszter, David Cameron bizalmasa és dezignált utóda, valamint Michael George igazságügy-miniszter, a Brexit mozgalom egyik főszervezője. Feltételezem, hogy a hagyománytisztelő angolok 2016 július 13-át ezután a „még hosszabb kések éjszakájának” fogják nevezni.

Az új miniszterelnök ezt azután tehette, hogy az angol hagyományoknak megfelelően felkereste a 90 éves királynőt, aki – ugyancsak a hagyományokhoz híven – megkérdezte tőle, „képesnek érzi-e magát a kormányalakításra?” Theresa May nem okozott meglepetést: „Igennel” válaszolt. Ekkor a királynő – megint csak a protokoll előírása szerint – kimondta a már mindenki által várt mondatot: „ezennel megbízom önt a miniszterelnöki teendők ellátásával”. Az egész aktus hivatalos neve „kissing of hands”. A miniszterelnök-jelölt hódolata jeléül kézcsókra járul az uralkodóhoz, aki közben mintegy szentesíti a választók, a parlament döntését és kinevezi kormányfőnek. De a modernizált udvari protokoll eltekint a kezek megcsókolásától. A férfiak tiszteletteljesen állva fogadják a királynő kéznyújtását, a nők pedig pukedliznak közben. A fényképfelvételek tanúsága szerint Theresa May pukedlija olyan mélyre sikerült, hogy a francia Liberation szerint „térdhajtásnak is beillik”.

De mint az új angol kormányfő már idézett első intézkedései is mutatják, Theresa Mayre nem a térdre esés jellemző. „Kemény, határozott, zárkózott, unalmas”. Ezek a vele kapcsolatban leggyakrabban használt jelzők. Anglikán lelkész családból származik, ahonnan magával hozta a szigorú protestáns munkaerkölcsöt, puritán kötelességtudatot, a közösség szolgálatának elvét. Tehát „pontos ellentéte a korábbi nagyhangú, felelőtlen, minden őszinteséget hiányoló kormánytagoknak, akik a tönk szélére kormányozták Angliát” (Die Zeit). Theresa May Oxfordban végzett a geográfia szakon. Cukorbeteg, gyerektelen, férje bankmenedzser. Cameron kormányában szigorúnak ismert belügyminiszter. Eddig csak röviden körvonalazott kormányprogramja középpontjában Nagy Britannia megosztottságának feloldása áll. Ez nem elsősorban geográfiai megosztottságot jelent, bár Skócia különválása szinte programozott. Sokkal inkább az angol társadalom hagyományos osztálytagoltságára utal (arisztokrácia, polgárság, munkásosztály, lumpenproletariátus), a szegények és gazdagok közötti szakadékra, s ezeket most új tényezővel gazdagította a Brexit-háború. Ez egyrészt összekapcsolta ugyan az egyes társadalmi osztályok EU ellenes csoportjait, de soha nem látott ellenségességet váltott ki ugyanazon osztályok EU párti rétegeivel szemben. Theresa May ezeket a társadalmat megosztó szakadékokat szeretné betemetni. Meghirdette a társadalom alulreprezentált rétegeinek egyenjogúsítását, a méltatlan privilégiumok megnyirbálását. Változtatni kíván a férfiak társadalmi monopóliumán. Kevesli, hogy az angol parlamentnek kevesebb, mint egyharmada nő, a 22 tagú Cameron kormánynak pedig csak hét női tagja volt. (Összehasonlításul: az Orbán kormánynak egyetlen női tagja sincs, a magyar parlamentnek a rendszerváltás óta átlag 10 százaléka nő.) A teljes kormánylistát még nem tették közzé, de a hírek szerint a miniszterelnök két szoros munkatársnője kap fontos tárcát. Amber Rudd lesz Theresa May utóda a belügyminiszteri székben, és Justine Greening – a származási szempontok fontossága miatt Angliában különösen jelentős – oktatásügyi miniszter. A nők közéleti szerepének növelése Theresa May régi célja. 2005-ben mozgalmat kezdeményezett ”Women2Win” névvel, amelynek keretében tanfolyamokat szervezett a képviselő posztért induló nők képzésére.

Az új angol kormány mindhárom eddig ismert női tagja – Theresa May, Amber Rudd, Justine Greening – ellene volt Nagy Britannia kiválásának az Európai Unióból. Nem így a három legismertebb kilépéspárti új miniszter, Boris Johnson külügy-, David Davis Brexit-, és Philip Hammond pénzügyminiszter. Az, hogy őket, akik a kilépés leghangosabb propagandistái voltak, May bevette kormányába, nagy feltűnést, sokszor felháborodást keltett a szigetországban és külföldön egyaránt. Különösen Johnson külügyminiszteri kinevezése tűnik érthetetlennek. London korábbi polgármestere nem rendelkezik diplomáciai gyakorlattal és még kevesebb diplomáciai érzékkel. Olyan ember fogja képviselni külföldön őfelsége kormányát, aki kijelentette, hogy Barack Obama amerikai elnök „kenyai származása miatt gyűlöli a brit birodalmat”. Szerinte Hillary Clinton, az Egyesült Államok esetleg következő elnöke „egy pszichiátriai klinika szadista ápolónőjére hasonlít”. Angela Merkelre azt mondta: „úgy néz ki, mint egy fáradt mosónő”. Az Európai Unió szerinte „Hitler Európa elképzelésére emlékeztet”. Jogos a kérdés, hogyan akar az új angol külügyminiszter ezek után jövendő tárgyalópartnerei szemébe nézni? De Boris Johnson fontos propagandafogása volt valótlanságok állítása is. Táblákat szögeltetett a metró kocsik falára a felirattal: „London évi 18 milliárd fontot köteles befizetni a feneketlen brüsszeli kasszába”. Valójában azonban csak 8 milliárdot (Berlin ennek a dupláját fizeti). Röplapok ezrein azzal bizonyította az EU bürokratikus voltát, hogy „28 ezer szavas direktíva szabályozza a káposzta felhasználását”. Tény, hogy ilyen előírás nem létezik. Röplapjai azt is állították, hogy az EU útmutatása szerint „gyerekeknek tilos léggömböket felfújni”. A kisgyermekek védelmét célzó EU dokumentumban elő sem fordul a „léggömb” szó. (Más kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán ilyen központilag gyártott dokumentumra?) Boris Johnson magatartása saját pártján belül is megütközést keltett. John Major volt konzervatív miniszterelnök egy interjúban sajnálatát fejezte ki a „választókat félrevezető csalások” miatt.

Johnsonnak méltó társa volt David Davis (67) akit az egyik legélesebb EU kritikusként tartanak számon a konzervatív pártban. Meglepetésre ő is fontos tárcát kapott Theresa May kormányában. Ő az újonnan alapított Brexit, az EU-ból való kilépés ügyeit intéző minisztérium vezetője. Első nyilatkozatában kijelentette, hogy a kilépés hivatalos nyilatkozatát majd akkor adja át Brüsszelben, amikor „az lesz Nagy Britannia érdeke. Addig nem”. A kilépési tárgyalásokon arra törekszik, hogy az egyezmény biztosítsa országának a bejárást az EU belső piacára anélkül, hogy kötelezővé tenné a maga számára az EU biztosította szabadságjogok elismerését. Kijelentette: „amint az EU belátja, hogy Nagy Britannia a bevándorlás kérdésében nem hajlandó semmiféle kompromisszumra, hajlandó lesz engedményekre.” Egy újságíró közbevetésére, hogy az EU keleti bővítése után - szemben a többi tagállammal - Nagy Britannia volt Svédország mellett az, amely azonnal megnyitotta határait a kelet európaiak előtt, mert szüksége volt az olcsó munkaerőre, Davis azt válaszolta: „akkor az volt Nagy Britannia érdeke”. Erre mondta Angela Merkel, hogy „a minden tagállam által aláírt EU szerződést nem lehet kimazsolázni".

Egyelőre nincs hiteles válasz arra a kérdésre, hogy a kilépést ellenző Theresa May miért adott ilyen fontos tárcát ennek a két szélsőséges, EU ellenes figurának. Célja feltehetően a mélységesen megosztott konzervatív párt két szárnyának kibékítése volt. Ez a valószínűbb feltételezés, de sokan osztják a Guardian kommentátorának gúnyos véleményét is, miszerint az új miniszterelnököt az „egyétek meg, amit megfőztetek” nagyon is emberi meggondolása vezette: tárgyaljanak a kivezető útról azok, akik belevitték az országot ebbe a borzalmas helyzetbe.

És akkor még nem beszéltünk a szélsőjobboldali UKIP párt vezetőjéről, Nigel Farage-ról, aki a Brexit kezdeményezője és pártjával annak fő támogatója volt. A népszavazás után pedig bejelentette, hogy „elértem politikai célomat, kiléptünk az EU-ból, lemondok minden politikai tisztségemről, ettől kezdve,magánemberként akarom élvezni az életet”. A népszavazás utáni első EU ülésen a direkt stílusáról ismert Jean-Claude Junker bizottsági elnök odafordult az első sorban ülő Faragehoz: „Maga mit keres itt? Elérte a célját nincs itt keresni valója”. Nigel csak vigyorgott, pedig mondhatta volna, hogy még két évik havi 6.700 eurót keres ott, ezen túl minden ülésen való részvételért 300 eurót kap és havonta 433 euró költségtérítés jár neki. Európai parlamenti képviselőségéről ugyanis nem mondott le, csak a pártelnökséggel járó felelősségről – válaszolhatta volna Junkernek az angol gentleman.

A Brexit óta világszerte újból tárgyalják a népszavazás méltányos, méltánytalan problémáját oly összetett kérdésekben, amelyeket az egyszerű választó nem láthat át. A Brexit nyomán sokan idézik manapság Timothy Garton Ash, a kitűnő angol történész mondását a népszavazás intézményéről: „Olyat kérdezni valakitől, amire nem tudhatja a választ, tisztességtelen.” Mi több: A Brexit példája mutatja, hogy egy referendum alapjaiban rázkódtathatja meg a képviseleti demokráciát. Nagy Britanniát, a reprezentatív demokrácia szülőhazáját, megrázkódtatta.