7-en a 7-ről - Önnek is van egy kampánymondata. Az első szót megadjuk: Tudta

Publikálás dátuma
2016.07.23. 07:06
FOTÓ: Népszava

Arató András, Klubrádió

A magyar miniszterelnök tudja, hogy a britek miért szavaztak a Brexit mellett. Ezt jól meg is mondta nekik, mert a britek nem tudták. Megüzente, hogy ők is értsék. Brüsszelnek is üzenget, mert ez a mi kormányunk az üzenetek kormánya. Kék alapon fehér betűkkel, magyarul. Özönlenek is az európaiak hazánkba, olvasógyakorlatra, mert Brüsszel tanulni akar. Olvasni. Magyarul.

Tudta Ön, hogy ez nem vicc?

Avar János, újságíró

Tudta, hogy Önt becsapja a saját kormánya, amikor a kvóták ellen szavaztatja? Tudta, hogy egy – nem is létező – uniós döntésre kér „nem”-et mondani, mert hátsó szándékai vannak? Tudta, hogy ezt a „nem”-et majd bármikor kiforgathatják és később úgy állíthatják be, mintha a többség az unió ellen szavazott volna? Tudta, hogy nem szabad adni a szavára annak, aki diplomatáknak elárulta, hogy ne is adjanak a szavára, mert csak a tettei számítanak?

Bolgár György, rádiós újságíró

Tudta, hogy Magyarország kormánya az egyetlen a világon, amely világosan látja és halált megvető bátorsággal ki is mondja, hogy minden bajért, válságért, tragédiáért, konfliktusért mindig más a felelős?

Farkasházy Tivadar, Hócipő

Tudta, hogy a Fradi és a Loki háromszor annyiból gazdálkodik, mint albán és belorusz ellenfele, akik kiejtették? Hallott már az MTK azeri kiejtőjéről, a Gabaláról? Tudta, hogy a Vidi csodával határos módon jutott túl első ellenfelén, mert a bíró két moldávot kiállított, máig se tudni, miért? Hogy Mezőkövesdnek 16 ezer lakosa van és csak Tállainak köszönheti az NB I-et? Miként a szintén 16 ezres Kisvárda Sesztáknak a kétmilliárdos stadiont?

Felcsútot már meg se említjük, hány milliárdért esett ki. Na, ugye.

Horváth István, hírlapíró

Az én mondatom a kampány legjobb vicce: két becsületes kormánytag beszélget...

Horváth Zoltán, újságíró

Tudta, hogy Brüsszelben már megértették: ez a kormány és az ő mindent tudó feje egyre kevesebbet tud?

Veress Jenő, a Népszava főmunkatársa

...hogy e pillanatban is, amikor ezt a plakátot betűzgeti, szünet nélkül, vígan lopjuk a pénzt az ön zsebéből? Sőt a két szeme közül az orrát is. Például gyűlölködő plakátokra, hogy ön minél rosszabbul érezze magát. A valódi kormányzati ragasz tételszava amúgy helyesen ez lenne: „Hiszi?”

Szerző

Egy hétköznapi beszélgetés Megyesi Gusztávval

Publikálás dátuma
2016.07.23. 07:03
Írni muszáj, ezt ismertem fel. Ehhez jó a betegség. FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
Megyesi Gusztáv 66 éves újságíró. Tárcái az Élet és Irodalomban, a Népszabadságban jelennek meg évtizedek óta. Beteg. A „felszálló ág” budakeszi szanatóriumában van. Még. Még nem tudja, száll-e. Lebeg.

- Mindig utáltam a magnót.

- Ez telefon. Úgy is jobbat találsz ki. Villog. Mennek a jelek, ez a lényeg.

- Összepakoltam kérdéseket, aztán otthon felejtettem őket.

- Mennek a jelek. Figyelj, ez megírja önmagát. Milyen kérdéseket?

- Semmilyeneket. Nem akartam veled interjút csinálni. Magamtól féltem. Most meg csupasz seggel az esőben, csak az araszoló csigákra figyelek, rájuk ne lépjek.

- Beszélgetést a legjobb fejből megcsinálni. Más az élőbeszéd.

- Vannak emberek, akikkel akkor is beszélgetsz, ha alig ismered őket, mint én téged. Vagy sehogy, mert régen éltek, de írtak. Te meg beszélgetsz velük. Még jobb, ha hallgatod őket. A közös csendről nem is beszélve.

- Az áramkör...

- Tudod, mi ennek a rovatnak a címe? Szombati randevú.

- Tudom.

- Hát elég furcsa randevú ez, itt a kórházban.

- Nem kórház. Szanatórium. Rehabilitációs intézet. Ez a tudományos neve. Nem kórház. Mások az orvosok, a nővérek és a betegek is. És elvileg felszálló ágban vagyunk.

- Felszálló ágban vagy?

- Én nem tudom, hova szállok, de 66 évesen hova szálljak már? Lebegő állapotban vagyok. Lebegek. Van egy gyógyíthatatlan betegségem, azt kezelik, megoperáltak és akkor most kerekesszékben vagyok. Milyen szépen mondom a tolókocsit, de nem az, mert nem tolnak. Mindent neked kell csinálnod, hogy ne hagyd el magad. Kerekesszék, mert kerekei vannak.

- Ez a betegség csak úgy jött, véletlenül, vagy sűrűn éltél, mint valamikor az újságírók?

- Ha igazán sűrűn éltem volna, akkor már nem lennék itt. Akkor fejeztem volna be földi pályafutásomat, amikor üzemi lapnál voltam. Négy évet, ’76 és ’79 között. Ott annyi mindent kellett csinálni, hogy nem is emlékszem egyetlen józan pillanatomra sem. Nem emlékszem azokra az évekre, hogyan sajátítottam el az újságírást. Ott mindent kellett csinálni, és este minden út a művelődési ház éttermébe vezetett. Ha így gondolod a sűrű életet, hát, gondolhatod, nem a feladat tette sűrűvé. Mármint az, hogy szocialista brigádokkal készítsek interjúkat. Azt kellett nekünk akkor csinálni, amit most a közszolgálati televíziónál a híradósok csinálnak. A maiaknak könnyű dolguk van, mert berakják őket a kamera elé és a súgógépről be kell olvasni az eget verő nagy baromságokat. Súgógépről, tehát nem is biztos, hogy tudják, mit mondanak be. Elég, ha átfut rajtuk, így valószínűleg nem hagy bennük nyomot. Vagy rajtuk. De nekem azt hétről hétre meg kellett fogalmazni, hogy mekkora sikereket értek el a szocialista brigádok.

- Ezért éltünk volna akkor sűrűn?

- Ne hülyéskedj! Meg kellett csinálni. Azt mondták fél egykor, hogy kettőre írj egy tárcát. Aztán nem tudtam, mi az a tárca. Elméletben persze igen, az iskolában tanultuk. Tárcanovella. De hogy írjál is ilyet… És akkor születtek olyan borzalmak, hogy a párttitkár ablakában kinyílott a muskátli, és hogy mit üzen az a muskátli. Ráadásul ehhez gondolkodni kellett. Maradt estére az étterem. Azért mondom, hogy helyzeti előnyben voltunk az akkor még meg sem született mostani híradósokkal szemben, mert neked fogalmaznod kellett, az eszünket járatni. A maiak annyival szerencsésebbek, hogy csak átszalad rajtuk az egész. Nem csak a híradósokon. És normális emberek maradnak. Esetleg.

- Ha átszalad rajtuk, de nem gondolkodnak el, mi szaladt át, akkor mit kezdenek vele?

- Nézz meg minket, rajtunk nem szaladt át, gondolkodtunk, aztán nézd meg, hogy mi lett a vége.

- Tolókocsi.

- Kerekesszék. Hogy el ne hagyd magad. A tolószék, amúgy teljesen indifferens. Teljesen mindegy, hogy azt, ami lett, tolószékben éled meg, vagy sem. A tolószék engem egyáltalán nem zavar. Jó hecc. Igaz, hogy most még a szanatóriumban vagyok, ahol mindenki tolókocsival jár, gépek vannak rászerelve, vagy azokon tanulunk mozogni. Azt még nem tudom, hogyan fogok viselkedni kinn, a civilek között.

- Miért viselkednél másképp?

- Hát, mert a reflexeim az egészséges ember reflexei. De gondolj bele, majd beállok a HÉV megállóba, és akkor jövök rá, hogy nekem itt fel kéne ugranom, ezzel a géppel…

- Miért kellene neked a HÉV-megállóban ugrálnod? Majd kialakul egy másik rendszer.

- Mert visz a reflex. Mert volt egy életem.

- Az agyad nem változott.

- Ezt nem tudhatod, és én sem tudom. Például azt próbálom most magyarázni magamnak, hogy hazakerülök, és már nem lesz újdonság se nekem, se a családomnak, hogy otthon vagyok. De nem leszek-e házsártos öregember? Nehogy véletlenül azt mondjam, figyelj, hozzál már be egy őszibarackot…, én nem is beszélek így. Annyira vagyok jól nevelt, és nem szeretem, ha kiszolgálnak. A mai napig zavarba jövök, hogy itt kiszolgálnak, és hogy például pelenkáznak. Nagyon nehéz megszokni, hogy fölötted matatnak. Csak nehogy természetes legyen, hogy úgy beszélek, mint egy jutasi őrmester. Ez jár a fejemben, igaz, ez egyszersmind garancia is, hogy nem fogok így viselkedni. Aztán lehet, lesz majd millió dolog, amire nem fogok így figyelni. Idegen helyre költözünk, ingerlékeny leszek az utcán, meg a piacon. A Fradi-pálya tolókocsis szektora is nyugtalanít. A szögletzászlónál ülsz, a Böde töke magasságánál látsz. Pedig jó helyre volt bérletem.

- Mintha egy pszichiátert hallanék: önismeret.

- Az. Hiába, jól benne vagyunk a korban, betegségtől függetlenül kevesebb van már hátra, mint amennyi mögöttünk. Az embernek eszébe jut, hogy ismeri-e saját magát. Nekem legalábbis eszembe jutott, amikor jött ez a betegség, ismerem-e magam, hogyan tudom, nemhogy legyőzni a kórt, de normálisan vele együtt élni.

- Az írásaidon nem tűnt fel semmi.

- Az elmúlt négy évben, ha rosszakat írtam, nem azért írtam rosszakat, mert beteg vagyok. Annyi volt, hogy először esernyőt, aztán botot mindig vittem magammal. Sántítottam, fájt a lábam. Most már simán el tudom képzelni, hogy behívnak katonának, százezrek között én vagyok a 98 600-dik. Bevonulok, és megyek a háborúba. Én is kiabálok, megyek rá az ellenségre. A mi korosztályunknak ez volt a nagy dilemmája. Hogy mi van, ha lőni kell – szerencsére soha nem történt meg. És akkor én biztos voltam magamban, hogy nem fogok lőni. Mert nekem civilben is hosszabb a hajam. Egy hippi vagyok, a hatvanas éveknek a tinédzsere, az pedig nem lő. Pedig dehogy voltunk mi hippik, azt se tudtuk, mi az.

- Két évvel vagy idősebb nálam. Ne legyél annyira rátarti.

- Ha két hétig fekszel élet és halál közt, nem tudsz megmozdulni, akkor akarva akaratlanul elgondolkozol. Nem pörgött le az életem filmje, csak rájöttem, mennyire nem ismerem magam, hogy mennyire tudatlan vagyok.

- Istenben sem kezdtél hinni? Bár Istent semmiből jött véletlennek gondolni, túl egyszerű. Nem hiszek az emberarcú istenben, mint ahogyan az istenarcú ember is igen ritka. Politikusban mondjuk, egyáltalán nincs. Isten inkább rendszer. Ezért is beszéltem a szellemi és fizikai sűrű életről, ami előbb-utóbb visszaüt. Azért ahhoz sűrűség kell, hogy egy olyan valaki, mint te, fejben szétszedje, aztán két flekken úgy rakja össze a világot, ahogyan senki sem látja.

- Talán valami más... Három kórházban voltam, mind a háromból kijöttem. Mindenhol azt mondták, hogy mind a két lábam működni fog. Ide bekerültem, és a huszadik másodpercben mondta az orvos, hogy maga tolókocsiba kényszerül. És ettől megnyugodtam. Alighanem, mert elmúlt belőlem a bizonytalanság, és már alakítottam is át magam, hogy mit kell csinálni. Másnap már elkezdtem a lakáscserét intézni, mert ahol több mint hatvan éve élek, nincs lift. Jó lakást adtam le, jót kaptam.

- Valahol Lukács Györgynél olvastam, hogy az életet nem jó esztétizálni. Nem tudom, hol. Harminc éve keresem, de nem találom…

- Nem fogod megtalálni, és belebetegszel. Elölről el kell olvasnod az egészet…

- Na, ne. Ne esztétizáljuk az életet. Az keveseknek sikerül, keresgélni utánuk meg macerás. Esterházynak sikerült. Téged meg elolvastalak az ÉS-ben.

- Esterházy… Vele rengeteget nevettünk ezen az egészen. Az elmúláson. Értem, amit mondasz, de amiről beszélsz, arról én nem tudok. Én nem tudok úgy írni, mint egy író. Egyszerűen cikket kellett leadnom. Az ÉS-cikkhez kellett valami apropó. Itt van egy egészen konkrét törvény, ami életbe lép, hogy a gyereknek el kell tartania a szüleit. És akkor eszembe jutott, hogy anyámék egész életemben támogattak. De én nem tudnám elviselni, hogy engem a gyerekek tartanak el. Most meg muszáj, hogy eltartsanak, mert egy pohár vizet sem tudok hozni magamnak a konyhából. A polcon a könyveket sem érem el. Ez nyugtalanít. Ennyit írtam.

- Ez most nincs megírva, naplógondolat. Az ÉS-cikk viszont meg volt írva.

- Ha megkérnének rá, hogy írjak naplót a betegségemről, nem menne. Ez tölti ki a napjaimat. Az ember cikket, tárcát ír. Nem tudnék olyat írni, hogy a betegségem története.

- Ezért nem interjú ez, hanem beszélgetés, akár egy ismeretlen íróval.

- Mondtam, a közös áramkör.

- Nem féltél a haláltól?

- Utólag félsz. Amikor ott vagy a közelében, meg azt beszélik fölötted, hogy hajajajaj. Hallod, hogy Megyesi bácsiznak, akkor baj van, akkor már ott leselkedik a temetkezési vállalkozó. A halált félholtként nem, csak élő emberként tudod felfogni. Hiány. Hogy valaki nincs már. Ebből mostanában meg vagyunk kínálva rendesen.

- Esterházy, Somló, egy generáció.

- A napi dolgokkal kell foglalkozni. Nem azzal, hogy mire vittem az életben, meg mit kellett volna másképp csinálnom, mi az élet értelme. Össze-vissza olvasgattam filozófiát huszonéves koromban, amikor a legfogékonyabb az ember. Nagy élmény volt. Amikor a halál közelében vagy, ezek öntudatlanul működnek benned, de nem gondolsz rá, ki mit mondott róla, mint ahogyan a nyelvről sem kezdesz el gondolkodni, amikor írsz. Az jön belőled.

- Beleugrasz a képernyőbe, a szövegtengerbe, amin jó esetben lebegsz. Mégis csak a másként összerakott világ okozta a bajt.

- Nem az ütött meg, hiszen nekem szerencsém volt, hagyták, hogy úgy rakosgassak, ahogy. Az elején persze megírtad a szocialista brigádodat. Nyomdaillat, hozták a lapot, utána szembesültél vele, hogy milyen baromságokat írtál. De nem lett semmi következménye, mert a kutya nem olvasta. Dolgoztál. Napilap.

- Nyomdaszag. A szedést mosták le valami benzines, acetonos trutyival. Imádtam azt a szagot, az egész házat bejárta, amint…

- Főleg az unikummal együtt. Úgy is néztünk ki.

- …reggel beléptem.

- Reggel te nem voltál benn.

- Jó, nem voltam. Ady Nagyváradon is gőzfürdőben kezdte. A Nagy Endre megírta.

- Nekem csak a párbaj hiányzott, hogy az Ady is elmenekült. Ma gyakran idézik Ady publicisztikáit, de nem jó két mondatot kivenni az írásaiból, mert például mást jelentett akkor Ázsia.

- El lehet még napilapot adni?

- Á, fenéket.

- Vége van.

- Én már csak olyan maradok, hogy lapot olvasok. Ha leírod rólam, hogy szemét pedofil, és kinyomtatod, az ciki. Ha a neten látom, nem érdekel. Nem fogom föl, hogy sokkal többen olvassák, mint az újságot. Másként olvasok egy tárcát a nyomott lapban, mint a neten.

- Mert a lapnak nem csak eleje van, hanem vége is. Hogy ne mondjam, kerek egész. Többnyire. A képernyőn meg csak eleje van, vége nincs. Legfeljebb eltévedsz benne.

- Azt a rossz újságban is lehet. A neten leírod, hogy „a Fradi szar”. Egyetlen mondat. Kell hozzá még egy jó hasonlat, amin lehet röhögni, és már majdnem kész. Ebben nincs játék. Na, de ha te elegánsan akarod leírni a szart, mert adsz magadra. Ha másképp akarod megírni a szart.

- Eörsi István mondja valahol, talán így: az értelmiség, az írástudók árulása ott kezdődik, hogy szar helyett fekáliát írnak.

- És csak azt mondom, szeretek írni, mert az írás játék is. Nagyon jó játék. Megtanultam fekve írni.

- Kézzel írsz?

- Fatáblán, papírlapra. Közben mérik a vérnyomásom, matatnak. Kézzel írok mindent, nem hosszú cikkek, szerencsére. Amikor aztán megvan, akkor lehet zajongani a géppel. Van, aki hosszan ír, nekik találták ki a mellékleteket.

- Végtelen, fáradt betűk. Van, aki csak írja, írja, írja, de nem mond semmit.

- Megismertem egy új érzést. Fáradtságot már éreztem, de most megtanultam, a gyengeséget. Először éreztem életemben, hogy a fejemben ott van ez vagy az, meg kellene csinálni, de nem megy. Nincs erőm hozzá. Egyetlen valami van, ami eltünteti a gyengeségem. Amikor le kell adni egy szöveget. Az írás. Írni muszáj, ezt ismertem fel. Ehhez jó a betegség. Tudom ajánlani.

- Ez már nem is irónia. Azt mondta valaki, ha kétségeid vannak, lehet-e a halállal viccelni, menj utána, és kérdezd meg. Most a halállal viccelsz. Ne mondj ilyeneket, mert az isten le nem mossa rólam, hogy „hullarabló” vagyok, bejöttem megcsinálni veled az utolsó interjút.

- Utolsó beszélgetése lehet akár ez is mindenkinek. Ezen nem tudsz segíteni. Ez meg most már, ha kinyomják, ha nem, megmarad olyannak, amilyennek megírtad.

Szerző

Egy hétköznapi beszélgetés Megyesi Gusztávval

Publikálás dátuma
2016.07.23. 07:03
Írni muszáj, ezt ismertem fel. Ehhez jó a betegség. FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
Megyesi Gusztáv 66 éves újságíró. Tárcái az Élet és Irodalomban, a Népszabadságban jelennek meg évtizedek óta. Beteg. A „felszálló ág” budakeszi szanatóriumában van. Még. Még nem tudja, száll-e. Lebeg.

- Mindig utáltam a magnót.

- Ez telefon. Úgy is jobbat találsz ki. Villog. Mennek a jelek, ez a lényeg.

- Összepakoltam kérdéseket, aztán otthon felejtettem őket.

- Mennek a jelek. Figyelj, ez megírja önmagát. Milyen kérdéseket?

- Semmilyeneket. Nem akartam veled interjút csinálni. Magamtól féltem. Most meg csupasz seggel az esőben, csak az araszoló csigákra figyelek, rájuk ne lépjek.

- Beszélgetést a legjobb fejből megcsinálni. Más az élőbeszéd.

- Vannak emberek, akikkel akkor is beszélgetsz, ha alig ismered őket, mint én téged. Vagy sehogy, mert régen éltek, de írtak. Te meg beszélgetsz velük. Még jobb, ha hallgatod őket. A közös csendről nem is beszélve.

- Az áramkör...

- Tudod, mi ennek a rovatnak a címe? Szombati randevú.

- Tudom.

- Hát elég furcsa randevú ez, itt a kórházban.

- Nem kórház. Szanatórium. Rehabilitációs intézet. Ez a tudományos neve. Nem kórház. Mások az orvosok, a nővérek és a betegek is. És elvileg felszálló ágban vagyunk.

- Felszálló ágban vagy?

- Én nem tudom, hova szállok, de 66 évesen hova szálljak már? Lebegő állapotban vagyok. Lebegek. Van egy gyógyíthatatlan betegségem, azt kezelik, megoperáltak és akkor most kerekesszékben vagyok. Milyen szépen mondom a tolókocsit, de nem az, mert nem tolnak. Mindent neked kell csinálnod, hogy ne hagyd el magad. Kerekesszék, mert kerekei vannak.

- Ez a betegség csak úgy jött, véletlenül, vagy sűrűn éltél, mint valamikor az újságírók?

- Ha igazán sűrűn éltem volna, akkor már nem lennék itt. Akkor fejeztem volna be földi pályafutásomat, amikor üzemi lapnál voltam. Négy évet, ’76 és ’79 között. Ott annyi mindent kellett csinálni, hogy nem is emlékszem egyetlen józan pillanatomra sem. Nem emlékszem azokra az évekre, hogyan sajátítottam el az újságírást. Ott mindent kellett csinálni, és este minden út a művelődési ház éttermébe vezetett. Ha így gondolod a sűrű életet, hát, gondolhatod, nem a feladat tette sűrűvé. Mármint az, hogy szocialista brigádokkal készítsek interjúkat. Azt kellett nekünk akkor csinálni, amit most a közszolgálati televíziónál a híradósok csinálnak. A maiaknak könnyű dolguk van, mert berakják őket a kamera elé és a súgógépről be kell olvasni az eget verő nagy baromságokat. Súgógépről, tehát nem is biztos, hogy tudják, mit mondanak be. Elég, ha átfut rajtuk, így valószínűleg nem hagy bennük nyomot. Vagy rajtuk. De nekem azt hétről hétre meg kellett fogalmazni, hogy mekkora sikereket értek el a szocialista brigádok.

- Ezért éltünk volna akkor sűrűn?

- Ne hülyéskedj! Meg kellett csinálni. Azt mondták fél egykor, hogy kettőre írj egy tárcát. Aztán nem tudtam, mi az a tárca. Elméletben persze igen, az iskolában tanultuk. Tárcanovella. De hogy írjál is ilyet… És akkor születtek olyan borzalmak, hogy a párttitkár ablakában kinyílott a muskátli, és hogy mit üzen az a muskátli. Ráadásul ehhez gondolkodni kellett. Maradt estére az étterem. Azért mondom, hogy helyzeti előnyben voltunk az akkor még meg sem született mostani híradósokkal szemben, mert neked fogalmaznod kellett, az eszünket járatni. A maiak annyival szerencsésebbek, hogy csak átszalad rajtuk az egész. Nem csak a híradósokon. És normális emberek maradnak. Esetleg.

- Ha átszalad rajtuk, de nem gondolkodnak el, mi szaladt át, akkor mit kezdenek vele?

- Nézz meg minket, rajtunk nem szaladt át, gondolkodtunk, aztán nézd meg, hogy mi lett a vége.

- Tolókocsi.

- Kerekesszék. Hogy el ne hagyd magad. A tolószék, amúgy teljesen indifferens. Teljesen mindegy, hogy azt, ami lett, tolószékben éled meg, vagy sem. A tolószék engem egyáltalán nem zavar. Jó hecc. Igaz, hogy most még a szanatóriumban vagyok, ahol mindenki tolókocsival jár, gépek vannak rászerelve, vagy azokon tanulunk mozogni. Azt még nem tudom, hogyan fogok viselkedni kinn, a civilek között.

- Miért viselkednél másképp?

- Hát, mert a reflexeim az egészséges ember reflexei. De gondolj bele, majd beállok a HÉV megállóba, és akkor jövök rá, hogy nekem itt fel kéne ugranom, ezzel a géppel…

- Miért kellene neked a HÉV-megállóban ugrálnod? Majd kialakul egy másik rendszer.

- Mert visz a reflex. Mert volt egy életem.

- Az agyad nem változott.

- Ezt nem tudhatod, és én sem tudom. Például azt próbálom most magyarázni magamnak, hogy hazakerülök, és már nem lesz újdonság se nekem, se a családomnak, hogy otthon vagyok. De nem leszek-e házsártos öregember? Nehogy véletlenül azt mondjam, figyelj, hozzál már be egy őszibarackot…, én nem is beszélek így. Annyira vagyok jól nevelt, és nem szeretem, ha kiszolgálnak. A mai napig zavarba jövök, hogy itt kiszolgálnak, és hogy például pelenkáznak. Nagyon nehéz megszokni, hogy fölötted matatnak. Csak nehogy természetes legyen, hogy úgy beszélek, mint egy jutasi őrmester. Ez jár a fejemben, igaz, ez egyszersmind garancia is, hogy nem fogok így viselkedni. Aztán lehet, lesz majd millió dolog, amire nem fogok így figyelni. Idegen helyre költözünk, ingerlékeny leszek az utcán, meg a piacon. A Fradi-pálya tolókocsis szektora is nyugtalanít. A szögletzászlónál ülsz, a Böde töke magasságánál látsz. Pedig jó helyre volt bérletem.

- Mintha egy pszichiátert hallanék: önismeret.

- Az. Hiába, jól benne vagyunk a korban, betegségtől függetlenül kevesebb van már hátra, mint amennyi mögöttünk. Az embernek eszébe jut, hogy ismeri-e saját magát. Nekem legalábbis eszembe jutott, amikor jött ez a betegség, ismerem-e magam, hogyan tudom, nemhogy legyőzni a kórt, de normálisan vele együtt élni.

- Az írásaidon nem tűnt fel semmi.

- Az elmúlt négy évben, ha rosszakat írtam, nem azért írtam rosszakat, mert beteg vagyok. Annyi volt, hogy először esernyőt, aztán botot mindig vittem magammal. Sántítottam, fájt a lábam. Most már simán el tudom képzelni, hogy behívnak katonának, százezrek között én vagyok a 98 600-dik. Bevonulok, és megyek a háborúba. Én is kiabálok, megyek rá az ellenségre. A mi korosztályunknak ez volt a nagy dilemmája. Hogy mi van, ha lőni kell – szerencsére soha nem történt meg. És akkor én biztos voltam magamban, hogy nem fogok lőni. Mert nekem civilben is hosszabb a hajam. Egy hippi vagyok, a hatvanas éveknek a tinédzsere, az pedig nem lő. Pedig dehogy voltunk mi hippik, azt se tudtuk, mi az.

- Két évvel vagy idősebb nálam. Ne legyél annyira rátarti.

- Ha két hétig fekszel élet és halál közt, nem tudsz megmozdulni, akkor akarva akaratlanul elgondolkozol. Nem pörgött le az életem filmje, csak rájöttem, mennyire nem ismerem magam, hogy mennyire tudatlan vagyok.

- Istenben sem kezdtél hinni? Bár Istent semmiből jött véletlennek gondolni, túl egyszerű. Nem hiszek az emberarcú istenben, mint ahogyan az istenarcú ember is igen ritka. Politikusban mondjuk, egyáltalán nincs. Isten inkább rendszer. Ezért is beszéltem a szellemi és fizikai sűrű életről, ami előbb-utóbb visszaüt. Azért ahhoz sűrűség kell, hogy egy olyan valaki, mint te, fejben szétszedje, aztán két flekken úgy rakja össze a világot, ahogyan senki sem látja.

- Talán valami más... Három kórházban voltam, mind a háromból kijöttem. Mindenhol azt mondták, hogy mind a két lábam működni fog. Ide bekerültem, és a huszadik másodpercben mondta az orvos, hogy maga tolókocsiba kényszerül. És ettől megnyugodtam. Alighanem, mert elmúlt belőlem a bizonytalanság, és már alakítottam is át magam, hogy mit kell csinálni. Másnap már elkezdtem a lakáscserét intézni, mert ahol több mint hatvan éve élek, nincs lift. Jó lakást adtam le, jót kaptam.

- Valahol Lukács Györgynél olvastam, hogy az életet nem jó esztétizálni. Nem tudom, hol. Harminc éve keresem, de nem találom…

- Nem fogod megtalálni, és belebetegszel. Elölről el kell olvasnod az egészet…

- Na, ne. Ne esztétizáljuk az életet. Az keveseknek sikerül, keresgélni utánuk meg macerás. Esterházynak sikerült. Téged meg elolvastalak az ÉS-ben.

- Esterházy… Vele rengeteget nevettünk ezen az egészen. Az elmúláson. Értem, amit mondasz, de amiről beszélsz, arról én nem tudok. Én nem tudok úgy írni, mint egy író. Egyszerűen cikket kellett leadnom. Az ÉS-cikkhez kellett valami apropó. Itt van egy egészen konkrét törvény, ami életbe lép, hogy a gyereknek el kell tartania a szüleit. És akkor eszembe jutott, hogy anyámék egész életemben támogattak. De én nem tudnám elviselni, hogy engem a gyerekek tartanak el. Most meg muszáj, hogy eltartsanak, mert egy pohár vizet sem tudok hozni magamnak a konyhából. A polcon a könyveket sem érem el. Ez nyugtalanít. Ennyit írtam.

- Ez most nincs megírva, naplógondolat. Az ÉS-cikk viszont meg volt írva.

- Ha megkérnének rá, hogy írjak naplót a betegségemről, nem menne. Ez tölti ki a napjaimat. Az ember cikket, tárcát ír. Nem tudnék olyat írni, hogy a betegségem története.

- Ezért nem interjú ez, hanem beszélgetés, akár egy ismeretlen íróval.

- Mondtam, a közös áramkör.

- Nem féltél a haláltól?

- Utólag félsz. Amikor ott vagy a közelében, meg azt beszélik fölötted, hogy hajajajaj. Hallod, hogy Megyesi bácsiznak, akkor baj van, akkor már ott leselkedik a temetkezési vállalkozó. A halált félholtként nem, csak élő emberként tudod felfogni. Hiány. Hogy valaki nincs már. Ebből mostanában meg vagyunk kínálva rendesen.

- Esterházy, Somló, egy generáció.

- A napi dolgokkal kell foglalkozni. Nem azzal, hogy mire vittem az életben, meg mit kellett volna másképp csinálnom, mi az élet értelme. Össze-vissza olvasgattam filozófiát huszonéves koromban, amikor a legfogékonyabb az ember. Nagy élmény volt. Amikor a halál közelében vagy, ezek öntudatlanul működnek benned, de nem gondolsz rá, ki mit mondott róla, mint ahogyan a nyelvről sem kezdesz el gondolkodni, amikor írsz. Az jön belőled.

- Beleugrasz a képernyőbe, a szövegtengerbe, amin jó esetben lebegsz. Mégis csak a másként összerakott világ okozta a bajt.

- Nem az ütött meg, hiszen nekem szerencsém volt, hagyták, hogy úgy rakosgassak, ahogy. Az elején persze megírtad a szocialista brigádodat. Nyomdaillat, hozták a lapot, utána szembesültél vele, hogy milyen baromságokat írtál. De nem lett semmi következménye, mert a kutya nem olvasta. Dolgoztál. Napilap.

- Nyomdaszag. A szedést mosták le valami benzines, acetonos trutyival. Imádtam azt a szagot, az egész házat bejárta, amint…

- Főleg az unikummal együtt. Úgy is néztünk ki.

- …reggel beléptem.

- Reggel te nem voltál benn.

- Jó, nem voltam. Ady Nagyváradon is gőzfürdőben kezdte. A Nagy Endre megírta.

- Nekem csak a párbaj hiányzott, hogy az Ady is elmenekült. Ma gyakran idézik Ady publicisztikáit, de nem jó két mondatot kivenni az írásaiból, mert például mást jelentett akkor Ázsia.

- El lehet még napilapot adni?

- Á, fenéket.

- Vége van.

- Én már csak olyan maradok, hogy lapot olvasok. Ha leírod rólam, hogy szemét pedofil, és kinyomtatod, az ciki. Ha a neten látom, nem érdekel. Nem fogom föl, hogy sokkal többen olvassák, mint az újságot. Másként olvasok egy tárcát a nyomott lapban, mint a neten.

- Mert a lapnak nem csak eleje van, hanem vége is. Hogy ne mondjam, kerek egész. Többnyire. A képernyőn meg csak eleje van, vége nincs. Legfeljebb eltévedsz benne.

- Azt a rossz újságban is lehet. A neten leírod, hogy „a Fradi szar”. Egyetlen mondat. Kell hozzá még egy jó hasonlat, amin lehet röhögni, és már majdnem kész. Ebben nincs játék. Na, de ha te elegánsan akarod leírni a szart, mert adsz magadra. Ha másképp akarod megírni a szart.

- Eörsi István mondja valahol, talán így: az értelmiség, az írástudók árulása ott kezdődik, hogy szar helyett fekáliát írnak.

- És csak azt mondom, szeretek írni, mert az írás játék is. Nagyon jó játék. Megtanultam fekve írni.

- Kézzel írsz?

- Fatáblán, papírlapra. Közben mérik a vérnyomásom, matatnak. Kézzel írok mindent, nem hosszú cikkek, szerencsére. Amikor aztán megvan, akkor lehet zajongani a géppel. Van, aki hosszan ír, nekik találták ki a mellékleteket.

- Végtelen, fáradt betűk. Van, aki csak írja, írja, írja, de nem mond semmit.

- Megismertem egy új érzést. Fáradtságot már éreztem, de most megtanultam, a gyengeséget. Először éreztem életemben, hogy a fejemben ott van ez vagy az, meg kellene csinálni, de nem megy. Nincs erőm hozzá. Egyetlen valami van, ami eltünteti a gyengeségem. Amikor le kell adni egy szöveget. Az írás. Írni muszáj, ezt ismertem fel. Ehhez jó a betegség. Tudom ajánlani.

- Ez már nem is irónia. Azt mondta valaki, ha kétségeid vannak, lehet-e a halállal viccelni, menj utána, és kérdezd meg. Most a halállal viccelsz. Ne mondj ilyeneket, mert az isten le nem mossa rólam, hogy „hullarabló” vagyok, bejöttem megcsinálni veled az utolsó interjút.

- Utolsó beszélgetése lehet akár ez is mindenkinek. Ezen nem tudsz segíteni. Ez meg most már, ha kinyomják, ha nem, megmarad olyannak, amilyennek megírtad.

Szerző