Természetesen a magyar nemzeti labdarúgás korábbi szintjére való felemelkedés lehetőségeiről van szó. Nyilvánvaló, hogy ez áll a hazánkat sújtó és megoldandó problémák között az első helyen. Ezt nem gondolhatja másképp egyetlen józanul gondolkodó, nemzeti érzelmű magyar ember sem. A többi, úgymint egészségügy, oktatás, a Felcsúton kívüli falufejlesztések várhatnak sorukra (vö. várólisták), csakúgy, mint a menekült hullám, melynek Orbán Viktor miniszterelnök általi megoldása már csak idő kérdése. De visszatérve legfőbb problémánkra, szerintem két út van, illetve három előttünk. Az első. Ez hozná a leggyorsabb eredményt, de ehhez iszonyú sok pénz kellene. Össze kellene vásárolni a legjobb focistákat, ahogy azt például a Reál Madrid is teszi. Számunkra ez az út még nem járható, majd, ha itt lesz Kánaán! A második az utánpótlás nevelés. Foci suli, foci szakközép, foci egyetem. Ennyi időnk sajnos nincs, most kellenek a szívmelengető eredmények a magyar emberek lelki békéjének. A harmadik lehetőségben, akár az előző kettőben nincs semmi újdonság. Régen ismert és alkalmazott metódus, és csodálkozom is rajta, hogy a focimániás miniszterelnökünknek eddig ez mért nem jutott eszébe? Na de, itt vagyok én! „Kell egy csapat.” – mondta Minarik Ede, a mosodás, és mennyire igaza volt és van! De tudták ezt a Rákosi-korban is, és a legjobb focistákat egy csapatba, a Budapesti Honvédba terelték. Úgy emlékszem, ilyen „összetákolt” csapat volt anno a román Steaua Bucuresti és a jugoszláv Crvena Zvezda is. Na de, nyertek is BEK-et, és ők adták nemzeti válogatottjuk gerincét. Látszólag milyen egyszerű. Egyesítsük anyagi, szellemi és fizikai erőinket. A nemzeti bajnokság legjobbjait gyömöszöljük egy csapatba, de ha mondjuk ez is kevés, hívjuk haza az idegenben focizó sztárjainkat. Egy-két stadion árából kijönne az egész. Ha rajtam múlna, ha hatalmamban állna, én bizony belevágnék, mert ennél, ami most van, bármi más jobb lenne.