Szent jogok

Tüntetni csak „ellenzéki” háznál lehet. Máshol nix-ugribugri és punktum. Hétfőn jött a hír: újabb tüntetést tiltottak meg Orbán Viktor Cinege úti rezidenciájánál. Semmiképpen sem váratlan tiltás ez, hiszen az Alkotmánybíróság nemrég hagyta jóvá a rendőrségnek azt a határozatát, aminek értelmében nem szabad a kormányfő háza előtt tüntetni. Az Ab határozata az alapvető jogok – különösen a magán- és családi élet, az otthon védelme és a gyülekezési jog – összeütközésének feloldására fókuszált. Legalábbis Trócsányi László igazságügyi miniszter értelmezésében.

A miniszterelnöknek nem kell vitáznia a választás előtt, nem kell választási programmal előállnia, sőt kérdezni sem lehet őt a sajtótájékoztatóin. Miért is gondolnánk azt, hogy kíváncsi a nép hangjára, ráadásul saját portájánál? Fontos leszögezni: Magyarországon a rendszerváltás óta nem volt olyan miniszterelnök, akinek a háza előtt ne lehetett volna kulturáltan – de inkább kulturálatlanul – tüntetni. Az orbáni-hatalom örök ellenségét, Gyurcsány Ferencet természetesen nem illeték meg a Trócsányi által említett jogok, amik a jelenlegi kormányfőt igen. 2007-ben árpádsávos és nemzeti színű zászlók alatt vonulók a Margit hídon át mentek az akkori miniszterelnök Szemlőhegy utcai házához. Medgyessy Pétert sem kímélték a politikájával elégedetlenkedő állampolgárok, Bokros Lajosék előtt pedig lakókocsival és különböző becsületsértő transzparensekkel hónapokig demonstrálhattak. Orbán Viktorral azonban ilyen események már nem történhetnek meg.

A tüntetést szervező közösségi portálon megalakult csoport vezetője úgy látja, ha a rendőrség tiltó-indoka elfogadható lenne - a kormányfő és szomszédjai magánszférához való joga sérül -, szélsőséges jogértelmezés esetén lakott területen egyáltalán nem lehetne helye demonstrációnak. Vélhetően nem jár messze az igazságtól, a mai kormányzópártnak egyetlen célja maradt: megtartani a hatalmat bármi áron. Orbánnak szüksége van arra a varázslatra, hogy ő a kakas a szemétdombon. Ő mondhatja meg százaknak, ezreknek, millióknak, hogy milyen normák szerint élhessenek. Ezt megkaparintani és megtartani sokkal fontosabb számára, mint jóra használni. Orbán belefeledkezett a varázslatba, és közben nem veszi észre, mert nem is akarja észrevenni, milyen károkat okoz.

Ha lakott területen nem lehet demonstrálni, a kabinet kitalálhat az erre vágyóknak egy jó programot. Már előttem is a törvényjavaslat: abban az esetben minden magyar állampolgár szabadon élhet gyülekezési jogával, amennyiben ezt valamely stadion nézőterén, egy NB I-es futballmérkőzés idején teszi. Két legyet egy csapásra.

Az új gyülekezési törvény egy újabb szög a magyar demokrácia jelentős méretű koporsójában. A megengedőbb gyülekezési jog hasznosabb a demokratikus államokban.

A diktatúrák azonban ezt nem szeretik.

Szerző
Zoltai Ákos

Nix Dajcs!

Balatonfüred, bevásárlóközpont, 2016 nyár: a pénztárnál az üdülőhelyeken megszokott hosszú sor, a következő vásárló német ajkú középkorú férfi, kérdez valamit a pénztároskisasszonytól, aki rémülten emeli fel a kezét.

- Nix dajcs – mondja és egyúttal hívja a főnököt, akit, miután balatoni lakos vagyok, ismerek: bánatos tekintetű, télen örökké náthás, nyáron fáradt asszony, aki szintén nem tud válaszolni a kérdésre. A német ajkú férfi lemond a kommunikáció lehetőségéről, kifizeti a számlát és távozik. A főnökasszony és a pénztároskisasszony cinkosan összenéz.

- Magyarországon vagyunk, magyarul beszélünk – ez a végső megállapítás, a sor halad tovább.

Néhány nappal később egy spanyol férfinek segítettem a balatonfüredi vasútállomáson. Nem ment egyszerűen a dolog, pedig csak egy vonatjegyről volt szó. Mindössze az volt a kérdés, hogy egy Európai Uniós tagállam nyugdíjasának jár-e kedvezmény Magyarországon.

- Rögtön indul a pesti vonat, ezzel nem érünk rá foglalkozni – feleli a pénztáros. – Különben is, egyedül vagyok, a sor meg hosszú, láthatja.

Látom, igen, egyedül van, a sor hosszú, a vonat meg rögtön indul.

Errefelé szeptembertől júniusig többnyire csendes az élet, aztán jön az a bizonyos két hónap, amikor felduzzad a környék lakossága, megváltozik az élet. De ez így van minden évben, ezen nincs mit csodálkozni. Az azonban számomra teljesen érthetetlen, hogy azok a pénztárosok, eladók, vendégekkel foglalkozó munkások miért vállalják évről-évre ezt az ostoba küszködést, pedig elég lenne néhány mondat németül vagy angolul, egy-két udvarias gesztus, egy mosoly, amivel a saját életüket is megkönnyíthetnék és elkerülhetnék a leírt kellemetlen helyzeteket. És még egyszer leírom: balatoni lakos vagyok, látom, hogy az unalmas őszi-téli hónapokban a munkaidejük üres óráiban inkább traccsolással és nevetgéléssel töltik az időt, nyelvkönyvet még soha nem láttam egyikük kezében sem.

Úgy fest, hogy az idegen nyelvek ismerete még mindig hatalmas gond errefelé. Rengeteg a hibás, rosszul megfogalmazott útbaigazító tábla, hiányoznak azok az alapvető információk, amelyek segítenék az idegeneket a tájékozódásban. Sem a pályaudvaron, sem a buszvégállomáson nincs idegen nyelvű térkép, nincsenek piktogramok, aki pedig este, sötétben érkezik, szinte reménytelen a helyzete.

És végül még egy eset, aminek tanúja voltam. Egy balatonparti kis postára egy meleg napon német házaspár érkezik, csatakosan, fáradtan, ahogyan melegben a turisták érkezni szoktak postára. A férfi németül, de félreérthetetlenül jelzi a Blikk című tájékoztatási eszközt lapozgató postáskisasszonynak, hogy telefonálni szeretnének, méghozzá Németországba. Csak megjegyzem, hogy a településen egyetlen vonalas telefon működik, egy fal mögé helyezve, bokrokkkal gondosan álcázva.

-Dajcsland? - néz fel a kisasszony zavartan. – Telefon?

- Ja – bizakodik a német, sőt, biztató pillantást vet a feleségére, hiába, azért Magyarország mégiscsak Magyarország, beszélnek itt németül, nem véletlenül jártak itt ők annak idején.

- Nix telefon – mondja a kisasszony és a füléhez emeli jobb kezének hüvelyk- és kisujját. – Mobil! Mobil!

A német házaspár távozik, a postáskisasszony munkatársnőjére pillant és megrázza a fejét.

- Azt hittem, a német kultúrnép, de nem. Vagy volt endékások. Azok voltak ilyen rámenősek, emlékszel, Gizi?

Látszatország

Kiírhatnánk minden határállomásra: ebben az országban a látszat a lényeg, mert amióta ez a kormány van hatalmon, másról sem szól az életünk.

Emlékszünk a nemzeti konzultációkra? Mindenféle eszetlen kérdésre kellett (volna) teljesen értelmetlen válaszokat adni, de arról, mi volt a nép véleménye, egy árva kukkot sem hallottunk. Aki kíváncsi, kutakodjon utána. De nem is ez volt a lényeg: a látszat, hogy kíváncsiak a véleményünkre. Most itt van a nyakunkon az értelmetlen népszavazás, aminek semmilyen jogi következménye nem lesz, mert nem is lehet. Látszat demokrácia – milliárdokért.

A hétköznapjaink is tele vannak ilyen látszatintézkedésekkel. Mint például a minden napos testnevelési órák. Azt mondják, azért kell, hogy egészséges ifjúságot neveljünk. Ott, ahol tornaterem nincs, uszoda sem terem minden faluban? Minek?

A nem látszatországokban, például Svájcban, még útlevelet sem kaphat az a gyerek, aki megtagadja az úszásvizsgát, Hollandiában az általános iskola alsó tagozatában is minden gyereknek vizsgáznia kell úszásból, aztán kerékpározásból. Nem ulibuli vizsgáról van szó! Aki nem teljesíti a követelményeket, ugyanúgy nem kap bizonyítványt, mintha a matematika példát nem tudná megoldani. Nálunk is terjed a biciklizés, közben növekszik a közúti gyermekbalesetek száma (különösen a vakáció heteiben), mert az iskolások zömének fogalma sincs a közlekedési szabályokról. De bicikli-vizsga nincs, látszat tornából (az iskolai lépcsőház megmászásáról, fekvőtámaszból az osztályteremben) mégsem lehet vizsgázni.

Nem örülök annak, hogy egy látszat ország polgárai lettünk.

Szerző