Elátkozom magam, amikor az Amerikából érkezett James Valenti, akin úgy áll a frakk, mint tehénen a gatya, kijön a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra, és énekelni kezdi a Carmenből a Virágáriát, a 3 tenor a szigeten című produkció egyik szereplőjeként. Nem véletlenül vacilláltam, hogy jöjjek-e vagy sem, az eredeti Három tenor - Plácido Domingo, José Carreras, és az azóta elment Luciano Pavarotti - ma már fogalom, így együtt, amióta 1990. július hetedikén, a futball-világbajnokság döntőjének előestéjén felléptek Rómában.
Jöttek, láttak és győztek. A koncert felvétele Guiness rekordot döntött, ez lett eddig a legnagyobb példányszámban eladott komolyzenei album, és ahogy a lemezeladások lefelé ívelő görbéjét megfigyelhetjük, valószínűleg már örökkön örökké az marad. Ezután stadionok nézőterét töltötték meg, ha felléptek, és árasztották el végtelen hangjukkal. Áttörtek egy gátat, az opera ettől kezdve nem csak az elité volt, tömegek élvezték az áriákat, olyanok, akik valószínűleg kapásból elkapcsolták addig a rádiót, a tévét, ha ezek a dalok felhangzottak.
De ez a három tenor lefegyverzően sármos volt. Megdobogtatta a női szíveket, és mintát adott a férfiaknak eleganciából, romantikából, szívhez szóló húrok pengetéséből, és humorral vegyített játékos versengésből. No meg kulturáltságból. Úgy froclizták egymást produkció közben, hogy ezzel mind magasabbra tették a lécet, egyre emelték a színvonalat, miközben láthatóan ők is jól szórakoztak.
Mert azért ne tagadjuk, hogy ez világra szóló show volt. Ha szomorú áriát énekeltek, akkor is utána fülig érő szájjal, nevetve köszönték meg az orkánszerű tapsokat, elégedetten lapogatták egymás vállat, vagy ironikusan tréfálkoztak. Akár nápolyi dalokat, operett nótákat, könnyed slágereket is a repertoárjukra vettek. Vádolták is őket ezért túlzott népszerűség hajhászással, de közben a műfajok királyának is nevezett operát népszerűsítették, zseniális talentumukkal, humor- és arányérzékükkel és bámulatosan könnyed természetességükkel.
Ezek után kijön Valenti, a várakozással teli zsúfolt nézőtér elé, láthatóan zavarja elszabott öltözéke, túl bő nadrágja, és gátlásosnak mutatkozik, miközben énekel. Nem hiszem el, hogy fülig szerelmes, méghozzá a világ- és operairodalom egyik legperzselőbb nőjébe, Carmenbe, azt látom, hogy a hangok kiéneklésére koncentrál, és zavarban van. Ekkor átkozom el magam, hogy nem maradtam inkább otthon. Hittem valamelyest az „operagála világpremier” nagyzoló szirénhangjának.
Emlékeztem arra, hogy csaknem tíz éve a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon három másik tenor - Will Hartmann, Kostadin Andreev, Arturo Chacón-Cruz - produkciója nem is sült el rosszul, hátha most is történik valami. És hamarosan történik is. Kiáll a Brazíliában született, német Martin Mühle, hibátlan öltözékben, külső és belső eleganciával, és úgy énekel a Toscából, hogy róla elhiszem, életre-halálra megbabonázta egy nő. Már első száma után méltán zúg az ováció. Őt követi a francia Sébastien Guéze, ő kisfiús bájjal, igéző tekintettel, és ugyancsak szépen megeresztett hanggal, Gounod Rómeó és Júlia című operájának áriájával hódít.
Majd a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara a fölöttébb szenvedélyes és lázas hevületű tempókat diktáló, karizmatikus Halász Péter vezényletével, a Manon Lescaut-ból az Intermezzót játszva fokozza a hangulatot, ami tényleg egyre fokozódik. És ekkor persze már nem bánom, hogy jöttem. Valenti is oldódni kezd, már felszabadultabban mosolyog, fesztelenebb a hangja, már az ő oldalát is lapogatják, élni kezd külön-külön, majd együtt is a három különböző karakter, ami ennek a háromtenoros műfajnak az egyik lényege.
Különböző típusú férfiak különböző módon vallanak szerelmet, közismert áriák segítségével bűvölve a publikumot, és közben egymással is vetélkedve, de barátkozva is. Meg persze lehet közben jópofizni, csipetnyit ripacskodni, harsánynak is lenni. A lényeg a kiömlő nagy-nagy szív, ami dallamok formájában rázúdul a publikumra, árad és árad, szétterül a nézőtéren, mind jobban hat, lehet elérzékenyülni, könnyes szemmel nézni, örülni a szépen kiénekelt, vagy éppen igen erőteljes, szárnyaló hangoknak, és lehet örülni három férfi egymással való tréfálkozásának. Ami természetesen a produkció végi közös éneklésükben teljesedik ki.
Jön a Rigolettóból A herceg áriája. Egymástól veszik át a dallamot, aztán már közösen, teli tüdőből fújják, akár összeölelkezve. A klasszikus három tenor elmaradhatatlan száma, a Turandotból a Nessun dorma után, ami elvileg a műsor vége lenne, már vastapsol és üdvrivalgást hallat a publikum. Ráadásként hátra van még például az O Sole Mio. És a „Vágyom egy nő után”, sem marad ki, hogy azért magyar vonatkozás is legyen, a jó öreg Lehártól, ráadásul néhány magyar szóval, ami már focivilágbajnoki reagálásokat megszégyenítő tombolást vált ki a publikumból, melynek tagjai állva, hosszan, teljes erőbedobással ünnepelnek.
Nem állítom, hogy ez a hármas ettől kezdve összeforr, és közösen járják a világot, mint elődeik. Nincs azért olyan karizmájuk. Nem zseniálisak, „csak” tehetségesek. Szép, meleg, nyári estén adtak elő vérforraló dallamokat. És sikerült is felforralniuk a nagyérdemű vérét.