Evian tanulsága

A Biblia szerint az Örökkévaló az ő képére és hasonlatosságára teremtette az embert, de mivel rögtön hozzáteszi a Teremtés könyve, hogy „férfivá és nővé teremtette őket”, ebből egyértelműen következik, hogy nem az egyes ember, hanem az emberi lényeg az, ami bennünk isteni eredetű. Hogy mi volna ez az emberi lényeg, arra vonatkozóan a különböző vallások sok magyarázatot adnak, de annyiban valamennyi magyarázat egybecseng, hogy ennek a lényegnek a jósághoz, a szeretethez, egymás megsegítéséhez, sőt adott esetben még némi önfeláldozáshoz is köze van.

A kereszténység talán leghivatalosabb képviselője, az éppen hivatalban levő római pápa azt mondta az egyik menekülttáborban: „Azért jöttem ide testvéreimmel, Bartolomaiosz pátriárkával és Hieronümosz érsekkel, hogy felhívjuk a világ figyelmét erre a súlyos humanitárius válságra, és megoldásáért esedezzünk. Reméljük, hogy a világ felfigyel ezekre a tragikus és valóban kétségbeejtő szükséghelyzetekre és közös emberségünkhöz méltóan válaszol rájuk. Isten úgy teremtette meg az emberi nemet, hogy egyetlen családot alkosson; amikor valamelyik testvérünk vagy nővérünk szenved, az mindannyiunkat érint. Mindannyian tapasztalatból tudjuk, mennyire könnyű egyeseknek, hogy ne vegyenek tudomást mások szenvedéseiről, sőt hogy ki is használják törékenységüket. De azt is tudjuk, hogy az ilyesfajta válságok a legjobbat hozhatják ki belőlünk. Ezt a görög népen is láthattátok, amely nagylelkűen válaszolt szükségleteitekre, jóllehet megvannak a saját nehézségei … köszönetet mondunk Istennek, hogy szenvedéseinkben sosem hagy minket magunkra. Mindig akad valaki, aki kinyújthatja kezét és segíthet nekünk.”

Mi, magyarok nem tartozunk ezek közé.

A görögök lehet, kényszerhelyzetben, de úgy tettek, ahogy egy régi magyar választási szlogen hirdette: „hallgass a szívedre!” Angela Merkel és a nyugati világ más vezetői, vállalva azt a kockázatot, amit a közbiztonság esetleges romlása és a fenyegetettség növekedése okoz, talán a fejlett világ munkaerőhiánya által is motiváltan, de megpróbálják elfogadtatni a választópolgárokkal, hogy a menekültek (és nem „migránsok”) befogadásával világunk is, magunk is jobbá válunk.

Állt már a világ olyan választás előtt, amikor némi anyagi áldozatot kellett volna hozni emberek megmentéséért. 1938 nyarán, amerikai kezdeményezésre egy Évian-les-Bains nevű, Genf közelében fekvő kis városkában nemzetközi konferenciát hívtak össze abból a célból, hogy valamilyen megoldást találjanak a hitleri Német Birodalomban élő zsidók fenyegetett helyzetére. A konferencia kérdést intézett a nácikhoz, hogy milyen anyagi támogatásra számíthat az az ország, amelyik hajlandó befogadni menekülteket. A náci válasz lényege az volt, hogy semmire. Erre a civilizált világ vezetői azt mondták: ja, az más. És a jelenlévő Ausztrália, Belgium, Kanada, Dánia, Franciaország, Írország, Hollandia, Új-Zéland, Norvégia, Svédország, Svájc, Nagy-Britannia, USA, valamint a latin-amerikai országok mind elzárkóztak, egyedül a karib-tengeri szigetország, a Dominikai Köztársaság mutatkozott késznek menekültek befogadására (el is jutott ide 800 ember…) Végül néhány tízezer fenyegetett helyzetben élő zsidó személy kapott vízumot az USÁ-ba, Angliába, Kanadába, illetve az akkori, brit felügyelet alatt álló Palesztinába. De a többség előtt bezárultak a kapuk és aztán történt velük, ami történt.

Úgy tűnik, a világ tanult ebből a történetből.

Nagy a különbség a két helyzet között, mert azok az európai zsidók, akiknek sikerült a nácik terrorja elől egy másik országba költözni, új hazájukban semmiféle gondot nem okoztak, éppen ellenkezőleg: fellendítették a tudományos, kulturális és gazdasági életet; a párizsi, brüsszeli, nizzai események viszont a muszlim bevándorlás kockázataira figyelmeztetnek bennünket. Tény ugyanakkor, hogy terrorcselekményeket nemcsak iszlám vallású, hanem keresztény emberek is elkövettek (például írek, baszkok), illetve, hogy az iszlám követői között csak ott jelenik meg erőteljesen a terrorizmus, ahol súlyos, megoldatlan szociális problémák terhelik őket (elsősorban francia és belga földön.) Ettől függetlenül természetesen érthető a félelem és a bizalmatlanság. Ha a magyarok félnek a muszlim bevándorlóktól, akkor ezt csak tudomásul venni lehet, mert senki sem állíthatja, hogy biztosan nem fenyeget bennünket veszély. De ez az előlegezett félelem talán mindenre megoldás és magyarázat?

Hol a jele annak, hogy ha befogadni nem is vagyunk hajlandók gyakorlatilag senkit, aki nem fizet százezreket a letelepedési kötvényért, de valamilyen módon mégiscsak vállalunk terheket a segítés érdekében? Az ájtatos kereszténydemokraták hallgatnak, de az ellenzék bölcsességéből is csak annyira telik, hogy a népszavazás bojkottjára szólítson fel. Jogosan, mert ez nemzeti szégyen: de hol egy átgondolt, meggyőző javaslat arra, hogy akkor mégis miképp vegyünk részt a humanista Európa nagy közös mentő vállalkozásában?

Evian arra tanít, hogy megfontolások és mérlegelgetések helyett segíteni kell, mégpedig akkor, amikor valaki bajban van, és Európa meg is fogja menteni ezeket az embereket, mert tanult Evianból. Mi pedig a vállunkat vonogatjuk?

Ököl, kés, pisztoly, bomba…

Azt mondják, az ember a Föld csúcsragadozója. A ragadozóknak pedig életelemük a gyilkolás. Az állatok többnyire azért ölnek, mert éhesek, mi, ember pedig azért… Miért is?

Az egyik ember azért öl, mert haragszik a másikra. A napokban Szabadszálláson egy 18 éves suhanc vitába keveredett 57 éves lakótársával, akit úgy megütött, hogy az menten belehalt.

A másik féltékenységből. Hogyan mer szemet vetni más arra, ami az övé? A német rendőrség szerint nem terrortámadás történt Reutlingenben, ahol egy 21 éves szíriai menedékkérő az utcán egy bárddal megölt egy nőt. A férfi szerelmes lehetett a lengyel pincérnőbe, akivel egy bárban dolgozott.

A harmadik passzióból öl. A müncheni lövöldözőről kiderül, hogy betegesen vonzódott a tömeggyilkosságokhoz. Tettét napra pontosan a norvég eset után öt évvel követte el, a lövéseket ugyanolyan pisztolyból adta le, mint példaképe, a tömeggyilkos Breivik.

A negyedik bosszúból. Amikor az amerikai rendőrök két ártatlan színes bőrű fiatalt agyonlőttek, az igazságtalanságon felháborodott tiltakozó színes bőrű mesterlövészek a háztetőkről rendőrökre vadásztak. Napokig tartották rettegésben az egyenruhásokat.

Az ötödik az ámokfutó. Elég egy rossz jegy, vagy a tanár feddő szava, és máris fogja a papa fegyverét, és adj neki! A japán a kését, és lemészárol mindenkit, aki az útjába kerül.

A hatodik ki nem állhatja a másságot.

A hetedik bombát gyárt, teherautóval embereket gázol, és azért öl, mert más istenben hisz. Na, ők azok a terroristák, akiktől próbálnak óvni minket. Mintha, nem kellene tartanunk a saját, szín magyar, keresztény, késes, agyonverős, fojtogatós gyilkosainktól.

Szerző

Hosszú távon mind meghalunk

Össznépi játékká vált, legalább is elemzői körökben, annak megfejtése, mit is akar a magyar miniszterelnök. Orbán Viktor sokszor kiszámíthatatlan, vagy önmagának ellentmondó kijelentései, lépései sok fejtörést okoznak itthon és külföldön egyaránt. (A nyilvánosság előtt mindenképpen, kivéve természetesen a saját táborát, de ők látszólag gondolkodás nélkül követik főnökük bakugrásait.) Hogy csak egyet említsünk: éppen a hétfői lapszámunkban közöltük Orbánnak a 2003-as, Bálványosi Nyári Szabadegyetemen elmondott egyik szövegét. Ebben arról beszélt, hogy az Európai Unión belül új szövetségesi politikára lesz szükség: a tartós közép-európai együttműködés erre nem alkalmas. Ugyanott, tizenhárom évvel később viszont arról szónokolt, hogy az európai álom Közép-Európában még érvényes.

Nyilván felesleges lenne egy – maradjunk Orbánnál – globális szempontból marginális politikai szereplő beszédeit, ingadozásait, helyezkedéseit, aktuális akaratát elemezni, ha történetesen nem éppen rólunk, magyarokról lenne szó, nem éppen a magyar kormányfőt kellene elhelyezni a hazai és európai térben. Orbán ügyesen értékelte fel saját helyét, lépett ki ebből a teljesen marginális szerepből; jól látta, hogy a válság az egész kontinenst érinti, hogy a szövetségi rendszer túlzottan demokratikus felépítése, döntési mechanizmusa okán képtelen gyorsan és érdemben reagálni a történésekre. Az Európai Unió hibáit, nehézkességét már korábban is jól lehetett érzékelni, többek között a magyar illiberális rendszer kiépülésekor, a fékek és ellensúlyok lebontásával szembeni tehetetlenség esetében, de még erősebben kirajzolódott a menekültválság kezelésekor. Egy olyan rendszerben, ahol szinte lehetetlen a többségi akaratot egységgé kovácsolni, ott megnő a jelentőségük azoknak, akik szembe mennek ezzel a többséggel. Hangadóvá válnak, mintául szolgálnak mindazoknak, akik nem a problémát magát akarják megoldani, hanem a saját szerepüket akarják jelentősebbé tenni.

Szükség van ehhez persze egy erős belső felhatalmazásra, az otthoni megkérdőjelezhetetlen pozícióra, a gyenge ellenzékre. Mindez, együttesen áll Orbán Viktorra, s mert bár elveszítette kétharmados többségét, hatalma ettől lényegében semmit nem csökkent, továbbra is tetszése szerint rángatja az „övéit” és változatlanul lenyomva tartja az ellenzéket.

Mindez lehetőséget biztosít Orbánnak, hogy szélesebbre tárja a horizontot és új helyre pozicionálja magát. Ez az új hely pedig egy sajátos európai szerepkör, amely kilép tehát a határok mögül, de nem az élre tör, hanem ellenpólust képez és ebben az ellenpólusban válik táborvezetővé. Látjuk, majd másfél évtizeddel ezelőtt – igaz, akkor itthon, ellenzékben – másként beszélt, másként gondolkodott a közép-európai partnerekről, természetesen mások voltak a körülmények is. (Itt érdemes megint egy zárójeles részt nyitni: Orbánnál, tőle magától tudjuk, nem feltétlenül esik egybe a gondolat a cselekvéssel, de még a kimondott szó sem a valódi gondolattal. A kormányfő folyamatos játszmákban van, ennek megfelelően beszél, ennek megfelelően mozgatja apparátusát és soha, de soha – önmagával kapcsolatban – nem tekint vissza; teljesen lényegtelen, hogy szembe megy-e éppen saját egykori véleményével.)

Ott tartottunk tehát, hogy mások voltak tizenhárom évvel ezelőtt a körülmények, egy kis közép-kelet európai ország vezetője előtt nem nyíltak meg olyan terek, amilyeneket a menekülthullám hozott magával. Az európai válság, az ügy kezelésének ellehetetlenülése más irányba indította Orbánt; ügyesen és jól mérte fel önmaga felértékelésének és felértékelődésének lehetőségeit. Ami jelen pillanatban nem jelent mást, mint a visegrádiak élére állni, kihasználni a nemzetállami önérzetességet, és persze a már fentebb említett uniós tehetetlenséget. A lépést elvétőkkel, vagy a lépésre képtelenekkel szemben egy ambiciózus, magáról tettre készséget sugárzó vezető a maga dinamizmusával, vagy annak látszatával mindenképpen hatékonyabbnak mutatkozik. A magyar miniszterelnök éppen ezért igyekszik most a visegrádiak meglévő, korábban markánsan kirajzolódó érdekkülönbségeit a háttérbe szorítani és a közös akarat mentén felépíteni saját európai szerepét. Orbán azt is jól látja, hogy összeurópai szinten nincs esélye meghatározó politikussá válni, ugyanakkor egy országcsoport élén azzá lehet, kiváltképp, ha többiek továbbra sem egységesek, illetve nem képesek határozott lépésekre.

Orbán tusnádfürdői beszédét elemezve többen is arra hívták fel a figyelmet, hogy – tőle szokatlanul – ezúttal nem elsősorban haza beszélt, de még csak nem is az októberi népszavazásra tette a hangsúlyt, jóllehet mostanság számára mintha nem is lenne fontosabb téma, hanem a meggyengült Európára, illetve a szerinte alkalmatlan uniós vezetőkre koncentrált. Nehéz ma még eldönteni, hogy jól mérte-e föl a helyzetet, illetve jó helyre pozicionálta-e magát, az azonban biztos, hogy a menekültáradat megjelenése óta, a maga szempontjából jól taktikázott. Ebben a taktikában, láthatóan csak mellékszerep jut magának az országnak, azaz Magyarország érdekeinek. Nem szempont, hogy hosszabb távon Magyarország ezzel a politikával csak veszíthet. Orbán Keynessel vallja: hosszú távon mind meghalunk…

Szerző
Németh Péter