A hír nem ért váratlanul, hiszen jó ideje tudni lehetett, hogy Pétert alattomos betegség támadta meg, és napjai meg vannak számlálva. A budapesti könyvhéten találkoztunk utoljára a Vörösmarty-téren, utolsó kézfogásunk szinte a végső búcsú gesztusa volt. Sok minden fűzött hozzá: mindketten a budapesti Piarista Gimnázium növendékei voltunk, igaz, hosszabb időeltolódással, hiszen Péter másfél évtizeddel később tette le az érettségi vizsgát, mint magam. Az iskola mindazonáltal összefogó erőnek bizonyult, nem egyszer idéztük fel közös tanáraink emlékét – szerettük őket és ők szerettek bennünket. Piarista diáknak lenni különben is erkölcsi kötelezettséget jelentett, és Péter, meggyőződésem és tapasztalataim szerint, mindig magas fokon tett eleget ennek a kötelezettségnek. Távozását nem csak azért gyászolom, mert irodalmunk egyik (a mai magyar irodalmat tekintve valójában első számú) mesterét vesztettük el, hanem amiatt is, hogy egy rangos hagyományt őrző, és azt képviselő, mindkettőnk számára igen sokat jelentő szellemi közösség: a magyar piarista diákok közössége veszítette el egyik kiváló képviselőjét.
De hadd térjek vissza a zsoboki és sztánai utazás emlékeihez. Sztána is, Zsobok is az erdélyi magyar irodalom, az egész magyar nemzeti irodalom megszentelt helye – olyan szakrális communitas, mint Kölcsey Ferenc Szatmárcsekéje, Petőfi Sándor Kiskőröse, Ady Endre Érmindszentje, vagy Illyés Gyula Rácegrespusztája. Kós Károly, akit bátran az erdélyi magyar irodalom református „védőszentjének” lehetne nevezni (ha volna ilyen), 1910-ben ebben a kalotaszegi községben építette fel „varjúvárnak” nevezett legendás nyári lakát, 1921 és 1940 között részben itt végezte azt az áldozatos munkát, amelyet az erdélyi magyar irodalom szervezése és gondozása körül magára vállalt. Itt vetette papírra két erdélyi klasszikusnak mondható regényét: a Varju-nemzetséget és Az országépítőt. Itt látta vendégül 1914. február 1-én Móricz Zsigmondot a népszerű sztánai farsangon (vagy másfél évtizede magam is részt vettem egy ilyen összejövetelen), ennek a régi látogatásnak az emlékét őrzi Móricz Nem élhetek muzsikaszó nélkül című regénye, és a fejedelmi Erdély korát felidéző regénytrilógiának, a Tündérkertnek emlékezetes nyitójelenete. Móricz Zsigmond látogatásának történetét különben ugyancsak Kós Károly örökítette meg.
Az ő 1932-ben közre adott Kalotaszeg című, személyes, egyszersmind történelem- és néprajztudományos tekintetben egyaránt hiteles munkájának végén olvasom a következőket: „egyik jellemző tulajdonsága ennek a különös vidéknek, hogy a maga szépségeit nem tárja rögtön az ember elé; olyan, mint minden igazi nagy művészi alkotás: nem kirakatba való, tömeget vonzó reklám áru, de csak a hozzáértőnek, és csak egy idő múlva leplezi le a maga igazi, nagy szépségeit. És csak annak, aki e szépségek forrásához, lelkéhez tud hozzáférni, aki megérti annak harmóniáját, logikus szervezettségét, következetes összefüggéseit. És ez a szépség sajátságosan magyar. Vonalaiban, foltjaiban, kompozíciójában, arányaiban: lényegében az. Elfogadhatatlanul és elvitathatatlanul a miénk. Minden más magyar népénél inkább és tökéletesebben az.”
Amit Kós Károly, és előtte, meg utána igen sokan mások vallottak Kalotaszegről, annak hitelességét és igazságát magam is megerősíthetem. Sztánán, Zsobokon, Bánffyhunyadon, Kalotaszentkirályon mindig azt tapasztaltam, hogy ez a nem túl terjedelmes magyar tájegység ugyanúgy a nemzeti történelem és kultúra értékvilágát őrizte meg, gondozta, gazdagította, képviseli, mint más történelmi magyar régiók. Gondolok a Székelyföldre, Szatmárra, a Balaton-felvidékre, a Hajduságra, a Bácskára, vagy Nógrádra. A nemzet történetét, kultúráját és lelkivilágát ezek a bejárható, megismerhető, szellemi értelemben birtokba vehető régiók mutatják és alakítják, testesítik meg és képviselik.
Hosszú évek óta járok Kalotaszegre, nemcsak ünnepi találkozókra, hanem baráti eszmecserékre, falusi tapasztalatgyűjtésre, erdei barangolásra is. Mindig otthon éreztem magam, mindig barátság fogadott, mindig szereztem új ismerősöket, barátokat. Most is úgy érkeztem oda, mint aki egy sokszor látott és bejárt otthonos tájra látogat. Végül is a „haza” fogalma igen sok ilyen kisebb-nagyobb otthonosságból, otthonként fogadó, otthont kínáló, otthonként újra és újra felkeresett tájból, vidékből, városból, faluból áll össze. Most is úgy léptem át Kalotaszeg képzeletbeli határát (amelyet egykoron, az első világháború utáni zavaros és szomorú hónapokban Kós Károly egy kicsiny „Kalotaszegi Köztársaságként” szeretett volna megjelölni a térképeken), mint aki hazaérkezett.
Most utóbb gondolok arra, milyen szép lett volna Esterházy Pétert elvinni egyszer Zsobokra, Sztánára, Kalotaszegre. Várták is volna a hagyományos szívélyességgel és irodalomszeretettel. Így azután nekem jutott az a fájdalmas feladat, hogy az ünnepi összejövetel végén szót kérjek és megemlékezzem Péterről, bejelenteni a fájdalmas hírt. Őszinte részvéttel találkoztam, a nagyszámú közönségben senki sem akadt, aki nem tudta volna, kiről beszélek. Bevallom, nem egyszer okozott fájdalmat és felháborodást az a rágalmazó rosszindulat, amely az utóbbi esztendőkben Esterházy Péter alakját és munkásságát próbálta hamis megvilágításba állítani. Kalotaszegi barátaim - írók, festők, fotóművészek, tanárok, parasztemberek - a bejelentésre elcsendesedtek, ami Erdélyben a megrendült gyász jele.
Ilyen alkalmi kis gyászszertartásnak mindenütt helye lett volna, ahol magyarok élnek. Ez volt számomra az igazi, és méltó búcsúztatás.
