Zsobokon – Esterházy Péter emlékével

Publikálás dátuma
2016.07.30. 09:10
FOTÓ: NÉPSZAVA
Két kalotaszegi községben jártam a minap: Zsobokon és Sztánán. Még mielőtt elindultam a szinte egész napos útra, kaptam a hírt Esterházy Péter haláláról.

A hír nem ért váratlanul, hiszen jó ideje tudni lehetett, hogy Pétert alattomos betegség támadta meg, és napjai meg vannak számlálva. A budapesti könyvhéten találkoztunk utoljára a Vörösmarty-téren, utolsó kézfogásunk szinte a végső búcsú gesztusa volt. Sok minden fűzött hozzá: mindketten a budapesti Piarista Gimnázium növendékei voltunk, igaz, hosszabb időeltolódással, hiszen Péter másfél évtizeddel később tette le az érettségi vizsgát, mint magam. Az iskola mindazonáltal összefogó erőnek bizonyult, nem egyszer idéztük fel közös tanáraink emlékét – szerettük őket és ők szerettek bennünket. Piarista diáknak lenni különben is erkölcsi kötelezettséget jelentett, és Péter, meggyőződésem és tapasztalataim szerint, mindig magas fokon tett eleget ennek a kötelezettségnek. Távozását nem csak azért gyászolom, mert irodalmunk egyik (a mai magyar irodalmat tekintve valójában első számú) mesterét vesztettük el, hanem amiatt is, hogy egy rangos hagyományt őrző, és azt képviselő, mindkettőnk számára igen sokat jelentő szellemi közösség: a magyar piarista diákok közössége veszítette el egyik kiváló képviselőjét.

De hadd térjek vissza a zsoboki és sztánai utazás emlékeihez. Sztána is, Zsobok is az erdélyi magyar irodalom, az egész magyar nemzeti irodalom megszentelt helye – olyan szakrális communitas, mint Kölcsey Ferenc Szatmárcsekéje, Petőfi Sándor Kiskőröse, Ady Endre Érmindszentje, vagy Illyés Gyula Rácegrespusztája. Kós Károly, akit bátran az erdélyi magyar irodalom református „védőszentjének” lehetne nevezni (ha volna ilyen), 1910-ben ebben a kalotaszegi községben építette fel „varjúvárnak” nevezett legendás nyári lakát, 1921 és 1940 között részben itt végezte azt az áldozatos munkát, amelyet az erdélyi magyar irodalom szervezése és gondozása körül magára vállalt. Itt vetette papírra két erdélyi klasszikusnak mondható regényét: a Varju-nemzetséget és Az országépítőt. Itt látta vendégül 1914. február 1-én Móricz Zsigmondot a népszerű sztánai farsangon (vagy másfél évtizede magam is részt vettem egy ilyen összejövetelen), ennek a régi látogatásnak az emlékét őrzi Móricz Nem élhetek muzsikaszó nélkül című regénye, és a fejedelmi Erdély korát felidéző regénytrilógiának, a Tündérkertnek emlékezetes nyitójelenete. Móricz Zsigmond látogatásának történetét különben ugyancsak Kós Károly örökítette meg.

Az ő 1932-ben közre adott Kalotaszeg című, személyes, egyszersmind történelem- és néprajztudományos tekintetben egyaránt hiteles munkájának végén olvasom a következőket: „egyik jellemző tulajdonsága ennek a különös vidéknek, hogy a maga szépségeit nem tárja rögtön az ember elé; olyan, mint minden igazi nagy művészi alkotás: nem kirakatba való, tömeget vonzó reklám áru, de csak a hozzáértőnek, és csak egy idő múlva leplezi le a maga igazi, nagy szépségeit. És csak annak, aki e szépségek forrásához, lelkéhez tud hozzáférni, aki megérti annak harmóniáját, logikus szervezettségét, következetes összefüggéseit. És ez a szépség sajátságosan magyar. Vonalaiban, foltjaiban, kompozíciójában, arányaiban: lényegében az. Elfogadhatatlanul és elvitathatatlanul a miénk. Minden más magyar népénél inkább és tökéletesebben az.”

Amit Kós Károly, és előtte, meg utána igen sokan mások vallottak Kalotaszegről, annak hitelességét és igazságát magam is megerősíthetem. Sztánán, Zsobokon, Bánffyhunyadon, Kalotaszentkirályon mindig azt tapasztaltam, hogy ez a nem túl terjedelmes magyar tájegység ugyanúgy a nemzeti történelem és kultúra értékvilágát őrizte meg, gondozta, gazdagította, képviseli, mint más történelmi magyar régiók. Gondolok a Székelyföldre, Szatmárra, a Balaton-felvidékre, a Hajduságra, a Bácskára, vagy Nógrádra. A nemzet történetét, kultúráját és lelkivilágát ezek a bejárható, megismerhető, szellemi értelemben birtokba vehető régiók mutatják és alakítják, testesítik meg és képviselik.

Hosszú évek óta járok Kalotaszegre, nemcsak ünnepi találkozókra, hanem baráti eszmecserékre, falusi tapasztalatgyűjtésre, erdei barangolásra is. Mindig otthon éreztem magam, mindig barátság fogadott, mindig szereztem új ismerősöket, barátokat. Most is úgy érkeztem oda, mint aki egy sokszor látott és bejárt otthonos tájra látogat. Végül is a „haza” fogalma igen sok ilyen kisebb-nagyobb otthonosságból, otthonként fogadó, otthont kínáló, otthonként újra és újra felkeresett tájból, vidékből, városból, faluból áll össze. Most is úgy léptem át Kalotaszeg képzeletbeli határát (amelyet egykoron, az első világháború utáni zavaros és szomorú hónapokban Kós Károly egy kicsiny „Kalotaszegi Köztársaságként” szeretett volna megjelölni a térképeken), mint aki hazaérkezett.

Most utóbb gondolok arra, milyen szép lett volna Esterházy Pétert elvinni egyszer Zsobokra, Sztánára, Kalotaszegre. Várták is volna a hagyományos szívélyességgel és irodalomszeretettel. Így azután nekem jutott az a fájdalmas feladat, hogy az ünnepi összejövetel végén szót kérjek és megemlékezzem Péterről, bejelenteni a fájdalmas hírt. Őszinte részvéttel találkoztam, a nagyszámú közönségben senki sem akadt, aki nem tudta volna, kiről beszélek. Bevallom, nem egyszer okozott fájdalmat és felháborodást az a rágalmazó rosszindulat, amely az utóbbi esztendőkben Esterházy Péter alakját és munkásságát próbálta hamis megvilágításba állítani. Kalotaszegi barátaim - írók, festők, fotóművészek, tanárok, parasztemberek - a bejelentésre elcsendesedtek, ami Erdélyben a megrendült gyász jele.

Ilyen alkalmi kis gyászszertartásnak mindenütt helye lett volna, ahol magyarok élnek. Ez volt számomra az igazi, és méltó búcsúztatás.

Szerző

Fegyvert, s vitézt...

„Fegyvert s vitézt éneklek”, miként Zrínyi Miklós tette. Mert amit a kormánytagok mondanak, az nekem szent. A minap a honvédelmi miniszter a lelkünkre kötötte, miközben leleplezte a Magyar Királyi Toldi Miklós Honvéd Vívómesterképző Intézet emléktábláját: „Elődeink hősi helytállásából kell merítenünk.” Érthető, hogy a leleplezésnél az elődökre koncentrált. Kollégák között nem tanácsos leleplezgetni.

Pláne nem valami disznóságot. Márpedig jobb sorsra érdemes katonáinkat nemrégiben arra kényszerítették, hogy újabb hadi sikereiket disznók felett arassák. Nem tudom, miért kell ezen annyira csodálkozni, a gladiátorok is állatokkal küzdöttek, igaz, azok nem röfögtek. Az előbb említett Toldi Miklós is előbb farkasokat és bikát tepert le, csak aztán jött a cseh Holubár. A csehekre a visegrádi négyek csúcstalálkozója idején ugyebár mégsem uszíthatjuk a haderőt, így maradtak az állatok. Nevezetesen a disznók. Ugyan a hadgyakorlat résztvevőivel titoktartási nyilatkozatot írattak alá, a malacok pedig a művelet végén több okból sem beszélhettek, a hír mégis kikerült a sajtóhoz. Kiderült, hogy július elején Táborfalván a gyakorlatozóknak 85 disznót kellett legyilkolniuk, hogy – mint a honvédség hivatalos válasza tartalmazza - „élőszövetes gyakorlaton sajátítsák el a harctéri körülmények közötti sebesült ellátás, életmentés fogásait.” Életmentésről speciel kevéssé lehetett szó, mert „a gyakorlat végén az állatorvos az állaton eutanáziát hajt végre.”

De hát nem ez az egyetlen disznóság mostanában, amiről nem értem, hogyan történhet meg. Hogy az állatvédők ne kezdjenek nyavalyogni (a természetvédőknél nincs kekecebb népség: mit cirkuszolnak pár kivágott fa miatt is a Ligetben), a parancsnokság tájékoztatott, hogy a besorozott sertéseken az orvos előzetesen altatásos érzéstelenítést végzett. Ugyan a harci szellemet kevéssé segíti kába disznók, mint fegyvertelen ellenfél lemészárlása, (hadifoglyokról nem esett szó), de mindez szabályszerű engedélyek alapján zajlott. Akár a Ligetben.

A disznók helyére egy darab múzeum sem épül, ők más okból lettek a közjó oltárán feláldozva. Az a pechjük, hogy a szöveteik nagyon hasonlóak az emberéhez. A hadviseléssel való kapcsolatuk amúgy is kényes. A brit hadseregben állítólag az lobbantotta lángra 1857-ben a szipoj lázadást, hogy a bennszülött, részben muzulmán katonák - a szipojok - megtudták, hogy a töltények papírburkolatát disznózsírral kezelik (vagy marhafaggyúval, ami a hindukat bőszítette), azt pedig foggal kellett feltépniük. A rövidlátó ellenzék persze ezt a szempontot sem kalkulálja be, amikor a Brüsszel muszlim hordáinak gátat vető népszavazáson utálkozik. Képes lenne egy szipoj lázadást is ránk szabadítani.

Ahogy az Európa-ellenes referendumban, úgy a disznóknak küldött hadüzenetben is Cameronék voltak mestereink. Mert ami jó, az jó. Ott két éve tört ki a botrány, hogy a brit katonákat az állatvédelemben kevésbé szigorú Dániába hordják ’disznólkodni’. A Daily Mirror fotóit a fakeretekre függesztett sertésekre leadott lövésekről nem ajánlom a gyengébb idegzetűeknek, de hát „Vae victis”, „Jaj a legyőzötteknek”. Puhányéknál persze mindenen ájuldoznak: a NATO azt kérte, hagyjanak fel az állatkínzással. De nekünk ebben sem diktálhat semmiféle szövetség, amelyhez egy gyenge pillanatunkban csatlakoztunk. Üzenjük Brüsszelnek és Washingtonnak, hogy ők is megértsék: eb ura fakó, ha már az állatoknál tartunk.

Akik rinyálnak 85 disznó miatt, azok örüljenek, hogy ezúttal nem emberekkel kísérletezünk. Hát nem volna jobb az oktatási,egészségügyi vagy szociálpolitikai ötleteket is előbb malacokon kipróbálni, ha már vesztükre úgy hasonlítanak ránk? A Klik kísérletező kedvéhez azért előzetesen itt is el kellene kábítani őket, ahogy a hadgyakorlaton, de legalább nem volna gond a fegyelemmel. A sertések előnyeihez tartozik, hogy köztük nem folynának szét az uniós pénzek sem. Hát látott már valaki korrupt disznót? Úgy értem, négylábút.

Vagyis a sajtó által elkeresztelt „szalonna hadműveleté” a jövő. Ha Zrínyi élne, ezt énekelné meg, a törökök úgyis kényes téma. Az utánpótlással nem lehet gond: maga a miniszterelnök avatta Mészárosék sertéstelepét. Katonából viszont nincs elég, a honvédség többezres létszámhiánnyal küzd. Ha folyton kerítést kell építeni, nem lesz, aki a disznókkal gyakorlatozzon. Talán ezért szabadult el a túlbuzgalom a közmunkások kényszersorozásának ötletében. A segélytől és közmunkától való megfosztással fenyegető behívók nyomán akkora lett a botrány, hogy végül a miniszterelnökség volt kénytelen visszakozni: „tévedtek a járási hivatalok”, sőt „elnézést kérnek a téves jogszabály-értelmezésért”. Mégsem muszáj mindenkinek katonának állni. Természetesen roppant életszerű, hogy 13 megye járási hivatalain egyszerre tör ki ugyanaz a téboly, és felsőbb ukáz nélkül kötelezik a várandós, mozgásszervi beteg, negyvenen felüli, vagy gyermeküket egyedül nevelő közmunkásokat is a toborzásokon való megjelenésre. Ne firtassuk, ki adta a parancsot, és ki szívta vissza. Hiszen a védtelenekkel nálunk szabad packázni. Nem nagy ügy. Katonadolog.

Fegyvert, s vitézt...

„Fegyvert s vitézt éneklek”, miként Zrínyi Miklós tette. Mert amit a kormánytagok mondanak, az nekem szent. A minap a honvédelmi miniszter a lelkünkre kötötte, miközben leleplezte a Magyar Királyi Toldi Miklós Honvéd Vívómesterképző Intézet emléktábláját: „Elődeink hősi helytállásából kell merítenünk.” Érthető, hogy a leleplezésnél az elődökre koncentrált. Kollégák között nem tanácsos leleplezgetni.

Pláne nem valami disznóságot. Márpedig jobb sorsra érdemes katonáinkat nemrégiben arra kényszerítették, hogy újabb hadi sikereiket disznók felett arassák. Nem tudom, miért kell ezen annyira csodálkozni, a gladiátorok is állatokkal küzdöttek, igaz, azok nem röfögtek. Az előbb említett Toldi Miklós is előbb farkasokat és bikát tepert le, csak aztán jött a cseh Holubár. A csehekre a visegrádi négyek csúcstalálkozója idején ugyebár mégsem uszíthatjuk a haderőt, így maradtak az állatok. Nevezetesen a disznók. Ugyan a hadgyakorlat résztvevőivel titoktartási nyilatkozatot írattak alá, a malacok pedig a művelet végén több okból sem beszélhettek, a hír mégis kikerült a sajtóhoz. Kiderült, hogy július elején Táborfalván a gyakorlatozóknak 85 disznót kellett legyilkolniuk, hogy – mint a honvédség hivatalos válasza tartalmazza - „élőszövetes gyakorlaton sajátítsák el a harctéri körülmények közötti sebesült ellátás, életmentés fogásait.” Életmentésről speciel kevéssé lehetett szó, mert „a gyakorlat végén az állatorvos az állaton eutanáziát hajt végre.”

De hát nem ez az egyetlen disznóság mostanában, amiről nem értem, hogyan történhet meg. Hogy az állatvédők ne kezdjenek nyavalyogni (a természetvédőknél nincs kekecebb népség: mit cirkuszolnak pár kivágott fa miatt is a Ligetben), a parancsnokság tájékoztatott, hogy a besorozott sertéseken az orvos előzetesen altatásos érzéstelenítést végzett. Ugyan a harci szellemet kevéssé segíti kába disznók, mint fegyvertelen ellenfél lemészárlása, (hadifoglyokról nem esett szó), de mindez szabályszerű engedélyek alapján zajlott. Akár a Ligetben.

A disznók helyére egy darab múzeum sem épül, ők más okból lettek a közjó oltárán feláldozva. Az a pechjük, hogy a szöveteik nagyon hasonlóak az emberéhez. A hadviseléssel való kapcsolatuk amúgy is kényes. A brit hadseregben állítólag az lobbantotta lángra 1857-ben a szipoj lázadást, hogy a bennszülött, részben muzulmán katonák - a szipojok - megtudták, hogy a töltények papírburkolatát disznózsírral kezelik (vagy marhafaggyúval, ami a hindukat bőszítette), azt pedig foggal kellett feltépniük. A rövidlátó ellenzék persze ezt a szempontot sem kalkulálja be, amikor a Brüsszel muszlim hordáinak gátat vető népszavazáson utálkozik. Képes lenne egy szipoj lázadást is ránk szabadítani.

Ahogy az Európa-ellenes referendumban, úgy a disznóknak küldött hadüzenetben is Cameronék voltak mestereink. Mert ami jó, az jó. Ott két éve tört ki a botrány, hogy a brit katonákat az állatvédelemben kevésbé szigorú Dániába hordják ’disznólkodni’. A Daily Mirror fotóit a fakeretekre függesztett sertésekre leadott lövésekről nem ajánlom a gyengébb idegzetűeknek, de hát „Vae victis”, „Jaj a legyőzötteknek”. Puhányéknál persze mindenen ájuldoznak: a NATO azt kérte, hagyjanak fel az állatkínzással. De nekünk ebben sem diktálhat semmiféle szövetség, amelyhez egy gyenge pillanatunkban csatlakoztunk. Üzenjük Brüsszelnek és Washingtonnak, hogy ők is megértsék: eb ura fakó, ha már az állatoknál tartunk.

Akik rinyálnak 85 disznó miatt, azok örüljenek, hogy ezúttal nem emberekkel kísérletezünk. Hát nem volna jobb az oktatási,egészségügyi vagy szociálpolitikai ötleteket is előbb malacokon kipróbálni, ha már vesztükre úgy hasonlítanak ránk? A Klik kísérletező kedvéhez azért előzetesen itt is el kellene kábítani őket, ahogy a hadgyakorlaton, de legalább nem volna gond a fegyelemmel. A sertések előnyeihez tartozik, hogy köztük nem folynának szét az uniós pénzek sem. Hát látott már valaki korrupt disznót? Úgy értem, négylábút.

Vagyis a sajtó által elkeresztelt „szalonna hadműveleté” a jövő. Ha Zrínyi élne, ezt énekelné meg, a törökök úgyis kényes téma. Az utánpótlással nem lehet gond: maga a miniszterelnök avatta Mészárosék sertéstelepét. Katonából viszont nincs elég, a honvédség többezres létszámhiánnyal küzd. Ha folyton kerítést kell építeni, nem lesz, aki a disznókkal gyakorlatozzon. Talán ezért szabadult el a túlbuzgalom a közmunkások kényszersorozásának ötletében. A segélytől és közmunkától való megfosztással fenyegető behívók nyomán akkora lett a botrány, hogy végül a miniszterelnökség volt kénytelen visszakozni: „tévedtek a járási hivatalok”, sőt „elnézést kérnek a téves jogszabály-értelmezésért”. Mégsem muszáj mindenkinek katonának állni. Természetesen roppant életszerű, hogy 13 megye járási hivatalain egyszerre tör ki ugyanaz a téboly, és felsőbb ukáz nélkül kötelezik a várandós, mozgásszervi beteg, negyvenen felüli, vagy gyermeküket egyedül nevelő közmunkásokat is a toborzásokon való megjelenésre. Ne firtassuk, ki adta a parancsot, és ki szívta vissza. Hiszen a védtelenekkel nálunk szabad packázni. Nem nagy ügy. Katonadolog.