A liberális eszmevilág apoteózisa

Sulykolják hajnalban, sulykolják délben, sulykolják éjszaka. Megállás nélkül szajkózva, hogy a világ legförtelmesebb nézete a liberalizmus. A féktelen szabadság, amely nem szab korlátot a gondolatnak, a tettnek, amely engedi száguldani az elképzeléseket, önálló rendszer kialakítására serkent, és ezzel káoszt teremt, fékezi a vezetőknek drillre törekvő buzgalmát.

Csütörtökönként ezzel riaszt a miniszterelnök teljhatalmú minisztere, péntekenként ezt fogalmazza meg kánonban maga a precíz szellemiségű kormányfő. Kövesd habozás nélkül, így lesz evilági Kánaán, így uralja el a földtekét a mennyek nyugalma. Tömör kifejezéssel, egyeduralkodónak kell lennie az illiberalizmusnak, minden pissz elhallgattatójának, az egyhangúságnak.

És miközben ez harsog szakadatlanul, ezt sulykolja az állami propaganda, egy nem túlságosan bátor, de a szabadság örömét megőrző könyvkiadó, a Corvina, eljuttatja a boltokba egy kiváló tudósasszony remek kötetét, aki életművének választotta az irodalomtörténeti esszé csodálatos műfaját. Aki követi Illyés Gyula Magyar Csillagának hajdani alkotóját, Halász Gábort, ezt a káprázatos álmodozót, és korunkhoz, a 21. század kezdetéhez igazodva, nem rebellisként, de önálló teremtőként igenis kiáll az annyira üldözött liberalizmus mellett. A gondolatért, amely a mai Európa néhány önkényura ellenében igenis jellemzi kontinensünk nagy többségét.

A tudósasszonyt Széchenyi Ágnesnek hívják, és a kötete „Pályaképek” címmel, „Művelődéstörténeti metszetek a 20. századból” alcímmel, hat remek portrét rajzol. Hat magyarról, akik nagyjából csaknem két emberöltőn át különböző lendülettel és vállalkozó kedvvel, igaz, szerencsésebb égtájak alatt, de a liberális gondolatnak nem csupán követői, irányító terjesztői is lettek. A hat töprengő, szigorú időrendi követésben Vészi József, Bíró Lajos, Horváth Zoltán, Sárközi Márta, Kornfeld Móric és Szegi Pál. Néhányukat hálátlanul tudatosan elfeledtetett az utókor, másokat eldug a semmibe, de ha szól is róluk, elfogultan, indulatokat szítva ellenük, mondhatni egész életművüket a vádlottak padjára ültetve.

Az időrendi fölsorolás is jelzi, hogy különböző politikai és szellemi világokban álltak ki a nyilvánosság elé. Az elátkozott osztrák-magyar monarchiában, amidőn idegenvérű és szándékú uralkodók vagy engedték, vagy nyirbálták az önálló szellemiséget. Más volt az anyaszerepben tetszelgő Mária Terézia, és más fia, II. József; más a csakugyan császári Ferenc József; a közbeékelt, rövid életű első kommunista terror; Horthy még viszonylag elnézően induló kormányzósága; a második világháború borzalma; a kurta életű első magyar demokratikus próbálkozás, majd az őt követő sztálinista förtelem. De ez a hat szellem mindegyikben a liberalizmus mellett tett hitet. Folyóiratokat, napilapokat, demokratikus fórumokat teremtett, teret adott a legkülönbözőbb alkotóknak, akik minden későbbi ferdítés és tudatos szellemirtás ellenére, igenis a magyar művészetnek, az irodalomnak és a költészetnek európai rangú- és becsű alkotói lettek.

Vészi József nevéhez kötődik az induló Nyugat, a Pester Lloyd; Bíró Lajos Ady Endre buzdítója és a világméretű filmgyártás páratlan jelese; Horváth Zoltán, akit e sorok írója személyes okokból nem nagyon kedvelt, de vitathatatlanul ő is maradandót alkotott; és Kornfeld Móric, a bankár, a megvetett tőkés, a korszerű magyar ipar egyik megteremtője volt. A kötet egyik mesterdarabja az az önmagában is lábán álló tanulmány, amely Molnár Ferenc eredeti egyéniségű leányának, a mártír Sárközi György özvegyének állít páratlan emléket. Az annyira hányatott sorsú Válasz folyóirat egyik istennőjének, ha másból éppen nem boldoguló műszövő mesterasszonynak, hogy már a Horthy rendszerben is megéljen, és istápoltjainak is kenyeret juttasson. Sárközi Mártának, ennek a remek „dámának” Széchenyi Ágnes pompás és teljes portrét rajzol, hogy aztán a mindenki mástól eltérő életutat bejáró, kisiparos származású szociáldemokrata Szegi Pált állítsa a kevésbé tájékozott, de a kötettel igazi gazdaggá vált olvasó elé.

Bámulatosan szép és gazdag ez a „Pályaképek”. És amit nem győzhetünk eléggé hangsúlyozni, a szervezett üldözés idején állít apoteózist a művelt és korszerű Európát mégis jellemző liberalizmusnak. Kétségtelen tény, a valóság sokkal változatosabb és gazdagabb, mintsem egyértelműen csakis dicsérő szavakkal lehessen szólni a liberalizmusról. Tökéletes társadalmaknak csakis a parancsuralmi rendszerek minősítik magukat. Kontinensünk vezető országai mind kivétel nélkül többé-kevésbé igazságtalanok, szenvedő osztályaik és rétegeik vannak, nélkülözők, bűnösen elhanyagoltak, mindazonáltal irigyelhetők, már ami középosztályaik állapotát illeti. Az illiberalizmus azonban nálunk is, Lengyelországban és a kisebb, "árnyékosabb" helyeken is példátlan nyomorral és mellékkörülményekkel jár, szégyenre náluk van ok.

Széchenyi Ágnes vérbeli tudós, elegánsan és elszántan kerüli a napi politikát, semmi szándéka bárkiről is „bűnlajstromot” összeállítani. Azt azonban érzékelteti, a nálunk annyira ajnározott illiberalizmus nem azzal majmolja a Horthy-rendszert, hogy részleteiben támasztja föl, hanem szellemiségében és kivált a föltámasztott szörnyű vidéki-paraszti életmód restaurálásával.

Még egyszer: remek tudományos jellemrajz ez a kötet, minden politikai mellékíz nélkül, egy nagy magyar alkotói irodalmi műfaj, az esszé föltámasztásával. Ez a páratlan értéke.