Ez már az ötödik Bourn-film, de csak a negyedik, amelyben Matt Damon alakítja a feledhetetlen és felülmúlhatatlan bérgyilkos CIA-ügynököt. Kilenc éve ott hagytuk magára őt, hogy miután elvesztette az emlékezetét, csak nagyon lassan kapta vissza a múltját. Vagy inkább csak a múltdarabkáit.
Most, hogy ismét a mozinéző látóterébe került a nagy ismeretlen semmiből, Bourne-t – a világraszóló hír felett érzett örömünk jeléül mondhatnánk Bond módra: „Bourne, Jason Bourne” -, tehát a CIA ismeretlenségbe merült szuperügynökét még mindig a múlt egy darabkája izgatja.
Szeretné megtudni, hogyan halt meg az apja. Ki ölte meg, kinek és miért állt érdekében kiiktatni a CIA sorából? De míg valami információhoz jut, addig utcai bokszolóként keresi kenyerét mindenféle dél-európai országban. Például Görögországban. Mondani sem kell, egyetlen ütéssel földre küldi az agyontetovált benga állatot, bocs’, a soros ellenfelét.
A brit Paul Greengrass, aki a második résztől vette át a rendezést és felturbózta az akcióthrillert Damonnal a középpontban, ezúttal sem hagy sok átlagos pillanatot. Alighogy felbukkan Borune életében egykori CIA-s kapcsolata, Nicky (a szőke Julia Stiles, aki már negyedszer erősíti a Bourne-gárdát), hogy beavassa őt nagyralátó tervébe a CIA legtitkosabb adatbázisának meghekkeléséről – ami, ha megvalósul, „rosszabb lesz, mint a Snowden-ügy”, mondja róla a történetben a CIA feje -, a film hirtelen óriási sebességre vált.
Ahogy ez Greengrassnál szokás, gyorsan belecsap a levesbe. Bourne érdekelt az akcióban, a dokumentumokból megtudhatja az apja halálát övező mocskos titkot. Tehát Nicky Reykjavíkban meghekkeli a CIA adatbázisát – és erősen bírhatjuk ezt a nagyvonalú történetvezetést, hol másutt, mint az isten és a havas hegyek háta mögötti kis fővárosban bérel gépet a hekkeléshez a zseniális szőke.
Közben a rendező már olyan vihartempót diktál az eseményeknek, hogy a jámbor néző hirtelenjében bambán bámul a ripsz-ropsz elrepülő jelenetek után, mire felfogja, mi hány méter. Athénban, ahol randevúznak, éppen óriási tüntetés van és akkora zűrzavar, tömeg, rendőri-civil összecsapás, hogy Bourne-éknek minden esélyük megvan elvéteni egymást a találkán.
De addigra már, az akciófilmek jó szokása szerint, a játszmában már benne van a fél világ. Nem csak azért, mert a CIA központjában minden athéni térfigyelő kamera, lehetséges drón meg egyéb helyzetjelző technikai eszköz őket figyeli, hanem mert addigra a legkegyetlenebb orgyilkos, a fantasztikus arcú Vincent Cassel alakításában ered a nyomukba. Gyors iramban nő a hajszában érdekeltek száma. Egyetlen dolog menti fel a filmet a szokványos akciófilmes közhelyek vádja alól: a hajszában mindvégig váltakozik az egér és a macska szerepe. Hol Bourne vadászik a CIA embereire, hol azok vadásznak őrá...
A CIA amerikai központjában persze, hogy Bourne minden mozgása pontosan bemérhető, a nagyfőnök, akinek a szerepében ezúttal a döbbenetesen idő-roncsolt arcú Tommy Lee Jones osztja a könyörtelenül rideg utasításokat, jobbnak látja Bourne-éket kiiktatni. Ő küldi rájuk az orgyilkost, aki azután egészen a befejezésig állandóan Bourne sarkában lohol, míg rá nem fázik a sompolygásra.
Az új szereplők legfontosabbja a CIA-igazgató legtehetségesebb munkatársa (A dán lánybeli szerepéért Oscar-díjat nyert elbűvölő svéd színésznő, Alicia Vikander), aki átfogja a világot átfogó figyelőszolgálatot és céltudatosan kezében tartja az akciókat. Ő az utóbbi idők legintelligensebb CIA-karrieristája. Az ugyan nem sikerül Greengrassnak, hogy átverje a nézőt, bár láthatóan komoly kísérletet tesz rá, és beterelje Bourne-t a lány bűbájos csapdájába, de Vikander szerepének hangsúlya folytatásra enged következtetni.
Greengrass rendezésében jelentős szerepet kapnak a fantasztikusan felpörgetett hajszás akciójelenetek. A szereplők ugyan fájdalmasan egydimenziósak, de menekülni és üldözni nagyon tudnak. Athénban például motorral, Londonban a fél város kocsijait autóval fejre állítva, de még a Las Vegasra is jut a felpörgetett hajszából. Greengrasst csak remek arányérzéke menti meg attól, hogy a gyakran látott akcióelemek látványossága unalomba ne fúljon.
A szenzációs vágással - az előző Bourne-filmért Oscar-díjjal elismert Christopher Rouse érdeme – feledteti, hogy végtére is azt látjuk, amit a jobb akciófilmekben már annyiszor. Nem mellékes az sem, hogy Barry Ackroyd operatőr profi képein pontosan érthető még a legkaotikusabb jelenet is.
Játszik még egy mellékszál is, tán hogy mélyítse az egyébként szokványos és elég lapos sztorit, ez a Szilícium-völgy egy zsenijéhez vezet. Meg ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan lehet a közösségi oldalakon a titkosszolgálatok nyomulása ellenére megőrizni a polgári szabadságot és az adatok védelmét. Igazából ez a szálacska a film történetében amolyan ki-tudja-minek-ez kinövés, de legalább valami mai dolgot is érint a nagyon látványos, sok szálon izgalmasított, mégis szimpla, érdekes emberi motívumoktól mentes film.
Nehéz is John le Carré után (A kém, aki bejött a hidegről) jól kitalálni, hogyan is kell bevinni egy CIA-ügynököt a hidegről. Matt Damon, aki pedig a legköznapibb, semmi szerepből is élő figurát képes varázsolni, ebben az akcióthrillerben alig több, mint jól használható kellék. De a nyomkövető kütyük megdicsőülése hibátlan.
(James Bourne ***)
