Fertőző szájtátiság

„Gondolta a fene!” – vethette volna szép kalligrafikus írásával újfent papírra Arany János, hallván, hogy az ötvenes évek legtrendibb szófordulata, a szájtátiság, haló poraiból feltámadva újfent gőzerővel fertőz, s szelektív módon bal felől. Ugyan honnan másfelől, hisz’ csak az Atyaúristen a megmondhatója, hogy a legnagyobb baloldali ellenzéki párt tiszteletre méltó felkentjei hány meg hány maflásnak fogják még - választástól-választásig - odatartani a másik orcájukat is – híveik legnagyobb megrökönyödésére.

Pedig igyekeznek, ahogy csak bírják szusszal. Nincs nap, hogy ne nyújtanának be valamiféle törvényjavaslatot – korszakalkotót, jobbító szándékút, már-már elfeledettet, vagy csak amolyan eső után köpönyeg félét – a kormánypárti többség pedig laza csukló mozdulattal söpri be valamennyit a Ház méretesre duzzadt kukájába. A boldogtalanok ezért aztán kétségbeesésükben nem győznek futkosni Polt Pétertől Alkotmánybíróságig, Sándor Palotától a Magasságos Kúriáig, de ördög és pokol – mindenki összeesküdött ellenük.

Sebaj, gondolták, gyűjtsünk aláírásokat a földárverések ellen! Össze is szedtek majd’ negyedmilliót, de a végén valamiképp’ mégis hibádzott úgy tizenhétezerrel… De csak azért is, fenébe a sok kishitűvel! Majd a Kúria! Össze is dugták a fejüket a párt jogászai, hogy a fellebbezési folyamodványt haladéktalanul megfogalmazzák, mikor jött az újabb hír, hogy a már-már elfeledett bajai időközi napján hirtelenjében felduzzadt az érintett kerület amúgy rohanvást csökkenő lakossága, majd a választás elmúltával ismét lejtmenetre kapcsolt. Ami volt, az volt, vonta meg a vállát néhány szoci politikus, s innentől már nem izgatta őket a botrányos dolog.

Miközben sokadjára ismét felmelegítették a Hiszékeny ügyet, már javában tombolt a kánikula. Ilyenkor kifejezetten lankad az ember figyelme. Párttársainak tiltakozókedve úgyszintén, meg amúgy is minek? De majd ősszel a Parlamentben! Akkor lehet megint demokráciát mímelni, biodíszletként falazni kis hazánk kirablásához, nemzetközi ellehetetlenülésünkhöz.

Vajon ki lesz közülük az első, aki felpattan a helyéről és rohan ki a tiszta levegőre? S vajon követik-e őt és hányan? Ha másért nem, hát azért, hogy véletlenül se legyen semmi közük azokhoz, akik - Bródytól tudjuk - ugyanazok.

Parlamenten kívül is van élet. Persze sokkalta macerásabb a házról-házra való politizálás, az utca sem bánik mindig kesztyűs kézzel az agitátorokkal, de egy idő után mégis szerethetőbb mint a T. Ház langymeleg unalma és álszentsége. Vannak akik már odakint teszik a dolgukat. Szigetváriék plakátokat ragasztgatnak át, Karácsonyék a Városliget fáit védik, Mécs Imréék a Szabadság tér becsületéért küzdenek tiszta szívvel, Juhász (Don Quijote)Péter egy buldog makacsságával száll szembe a főváros V. kerületének maffiózóival. Ott van Sándor Mária és Pukli István, meg a civil kurázsi legbátrabbjai.

Csak tessék-tessék! Majd jönnek a többiek is. Hiszen alig-alig akad valaki széles e honban, akinek ne lenne valamiféle elszámolni valója Disznófejű Nagyuramékkal.