Unokám jövője

Képtelen vagyok megszokni, hogy felnőttek. Még mindig a kis unokáim, akiket figyeltem, könyveket írtam róluk, de kinőtték a mondataimat, kijárták a gimnáziumot, egyetemisták. Abban reménykedtem, követik a családi hagyományt, irodalmárok és tanárok lesznek, ahogy ükszüleiktől lefelé mindenki. A szerencse mintha a kezemre játszott volna: Andrist kivéve kitűnőek voltak irodalomból és nyelvtanból. Ő elbitangolt a nyájtól, döbbenettel vettem tudomásul, hogy a matematika felé fordult.

Amikor megkérdeztem, mi a céljuk, csak Kata mutatott hajlandóságot, hogy bölcsész legyen. Reménységemet, Zsuzsit is elcsábította a matematika. Nem a jobb kereset reményében, inkább a közhangulat nyomása miatt. Mit ér manapság egy magyartanár? Mi az irodalom és nyelvtan szerepe életünkben? Mit kezdjünk a magyar nyelvvel, amely őseink számára szentség volt, védelmezni, gyarapítani, szépíteni illett? Ez a szemlélet már nem él. Kiölték, hiába küzdenek érte a kiváló magyartanárok, akiket barakkba kényszerítenek, és bamba feladatokkal bombáznak. Ezt látja feladatának a felsőbbség, amely a nemzeti érzést is kikezdi. Nem Pázmány Péterre, vagy a nagy írókra figyelnek, hanem a sztyeppék zavaros nyelvhasználatára figyelnek, hovatovább a hétköznapi beszédben is egy huj-hujt képesek kinyögni a fiatalok. Ha minden a tervek szerint alakul, hamarosan lebutított ország leszünk, inas-ország leszünk (a szakképzettek elszivárognak nyugatra), miközben az oktatásügy rombolói gőgösen és bölcsességük magaslatán ismétlik Weöres Sándor szavait: „Karesz hüje, Gyöngyi hüje, csak én vagyok okos énnekem a segembe is felyem van.”

Egy jó matematikusra a világon mindenütt szükség van. Nem merem leírni, hogy a kinti és az itthoni fizetésük között mekkora a különbség (igaz más szakmákban is). Andris például nem akar külföldre menni, elbűvölte Lovász László, és a többi előadó is, szereti a családját, otthonos az életben. De meddig? Mi történik vele az egyetem elvégzése után? Biztos, hogy akkor is hetenként láthatom? Nem merek jósolni, aggódom.

És itt van Kata a két nyelvszakjával. Most éppen ösztöndíjjal az egyik európai fővárosba megy. Nézem derűs ábrázatát, szeretnék belelátni a gondolataiba: vajon mit tervez? Marad? Megy? Itt lesz az esküvője, vagy amott, amelyre én már nem juthatok el?

És a hallgatag, okos Zsuzsi. Mit forgat a fejében? Néha-néha leülünk a Nagymamával, hogy megosszuk egymással tudatlanságunkat, aggodalmainkat. Választ azonban nem lelünk. Nézzük a híradót, olvassuk a cikkeket, hallgatjuk a magyarság sorsát állítólag szívükön viselők nyilatkozatait. Csupa bizonytalanság: folyamatos semmit mondás. „Megvitatjuk… Szívünkön viseljük… Felelősségünk teljes tudatában…” Ezt már ismerjük, akár magnetofonról is le lehetne játszani. Fityiszt a pedagógusoknak! Szeretnének valamit tenni a gyermekekért? Arra vágynak, hogy átlátható legyen az oktatás? Hogy megbecsüljék őket, mint Riedl Frigyes korában? Annál inkább fityisz! Pofa be, mi tudjuk, mi a jó. Forrnak az indulatok? Na és! Rájuk eresztünk néhány szolgalelket, máris befolyásoljuk a közvéleményt. Hazudik az újságíró? Kitüntetjük, hadd lássák, hogy a hatalmasokkal nem lehet kukoricázni. Úgy történik minden, ahogy a hatalom akarja. Ez a párbeszéd lényege.

Vajon itt maradnak unokáim? Mi lesz, ha beleszagolnak abba a másik világba, amelyet nem győzünk szidalmazni? Előfordulhat, hogy elegük lesz a fecsegésből, és vándorbottal kezükben elindulnak szerencsét próbálni? És mire országunk vezetői hazatérnek valamelyik sportversenyről, különleges ételekkel csalogató szállodákból – mert a sztyeppén rágós a hús – félig üres országot találnak, csak híveik állnak sorfalat?

Szorongok, ahogy szüleim szorongtak 1956-ban. Azt kérdezték akkor: vajon viszontlátnak-e? Forradalom volt, orosz tankok tiporták le a fiatalokat, akik a végsőkig harcoltak a szabadságért. Ma nincs háború, nincs forradalom, de akkor miért lőnek az unokáinkra? Miért kényszerítik őket, hogy új hazát keressenek maguknak?