Erdélyi testvéreinknek (is) hála, a legújabb felmérések szerint úgy fest, meglesz a kormány által kezdeményezett népszavazáson az érvényes létszám. A mostani magyar kormány iránt lojális erdélyi néptestvéreink, amennyire én meg tudom ítélni, két csoportba sorolhatók.
Az első csoport már régen elment, eltűnt, nyoma sincs, ők azok, akik azért hálásak a kettős állampolgárság lehetőségéért, mert az tulajdonképpen hármas állampolgárság: az uniós útlevél a kincset érő harmadik. Teljesen érthető és abszolút helyeselhető a reakciójuk: az otthoni nyomorból a nyugati munkavállalás felé a magyar állampolgárságon át vezetett az út. Ha ők ezt meg akarják hálálni a mostani kormánynak, tegyék, szép dolog ez, még ha éppen azok ellen az eszmék és értékrendek ellen hat is, amelyek őket kiszabadították otthoni kilátástalanságukból. Kérdés persze, az Angliában, Svédországban, Ausztriában élő és dolgozó volt erdélyiek közül hányan vállalják a népszavazáson való részvételt.
A másik csoport egyszerűen végig sem gondolja, mit csinál, csak úgy érzi, erkölcsi kötelessége megtámogatni a magyar kormányt, amelyik, ellentétben a szocialista-liberális koalícióval, a szívén viseli a sorsukat. Nem érdemes belemerülni abba, hogy igaz-e ez az állítás, szerintem nem igaz, én úgy emlékszem, a szoclib időkben nagy erővel támogatta Budapest a határon túli magyar kisebbség oktatási, kulturális igényeit és képviselte érdekeiket a nemzetközi fórumokon, de akár így volt, akár nem, a mérleg nyelve most rossz irányba hajlik.
A határon túli nemzeti érzelműek egy tömbben sorakoznak fel a kormány mellett, a határon belüli nemzetiek körében pedig beérett a riogatáskampány, sikerült a kormánypropagandának a menekültekből démonokat faragni, akik, ha beteszik ide a lábukat, hozzák a bűnözést, a drogot, az emberrablást, a robbantásokat, és a többi, és a többi...
Szerintem persze ez sem igaz, vagy nem így igaz, de hát ki tagadhatná, hogy van a dolognak kockázata, és aztán, ha mégis bekövetkezik valami tragédia (esetleg egy jól szervezett provokáció következtében), miképp nézünk egymás szemébe, akik az emberiesség mellett érveltünk? Ezért aztán számomra semmi sem kellemesebb, semmi sem kényelmesebb, mint az ellenzék által javasolt távolmaradás.
És itt bizonytalanodom el. Szeretném ezt a bizonytalanságot most nyilvánosan megosztani.
Hogy hangzik a kérdés? „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” Nem működik a dolog, mert arról, hogy mit tegyen az Európai Unió csak az Európai Unió írhat ki népszavazást, mi nem. Például: akarja-e ön, hogy az USA-ban közvetlenül válasszák az elnököt? Akarja-e ön, hogy Vlagyimir Putyin szeressen horgászni? Ilyen kérdést nem lett volna szabad szavazásra bocsátani.
Másodszor: nincsenek feltételek. Például, hogy milyen feltételek mellett tudná ön elfogadni a betelepítést? Ha azt a menekült családot, amelyik nem tartja be a magyar törvényeket, azonnal ki lehet toloncolni; ha az Unió olyan nagy összeggel támogatja a betelepítést, hogy abból mindenki jól jár; ha a menekültek vállalják, hogy legalább öt évre elmaradott térségekbe költöznek és ott szakértelmükkel fellendítik a gazdasági életet – akkor volna min gondolkodni. Így csak annyit sugall az ügy, hogy ne hagyjuk nemzeti szuverenitásunkat csorbítani.
De mindegy, nézzünk szembe a lényeggel. És a lényeg a következő: ha győz a nem, az Orbán-kormány megerősödik a nemzetközi porondon, és az Európai Unió egy kicsit meggyengül. Ha úgy gondoljuk, hogy Európa mostani vezetői magyarellenesen politizálnak, és velük szemben az Orbán-kormány viszont megvédi a hazát, akkor ez az eredmény örömmel tölt el bennünket.
Mit sugall az ellenzék a távolmaradással? Két megfejtés lehetséges. Először: tudomásul vettük, hogy nincs erőnk átvinni akaratunkat a népszavazáson, ezért folyamodunk a távolmaradáshoz, hátha akkor érvénytelen lesz a referendum. Ha érvényes, ugyan mire kötelezné a kormányt? A tét nem az érvényesség, hanem a győzelmi százalék, hogy lehessen mondani, a magyar szavazók mondjuk többségükben elutasították az Unió javaslatát. Ilyen értelemben az érvénytelenség most sokkal kevesebbet számít, mint egy valóban ügydöntő népszavazás esetében.
A másik megfejtés még rosszabb. Ez ugyanis azt üzeni: mi tulajdonképpen egyetértünk a kormánnyal, vigye az Unió a csudába a menekülteket, Orbán Viktornak igaza van. Igaza van, de mivel mi ellenzék vagyunk, ezt nem bírjuk kimondani, ezért a távolmaradást javasoljuk még a szimpatizánsainknak is. Kíváncsi vagyok, fel lehet-e mérni szociológiailag, hogy ez a következetesnek és nyíltnak aligha tekinthető álláspont mennyit rombol az ellenzék becsületén?
Tételezzük fel, hogy egy ellenzéki politikus azt mondja: igen, én azt akarom, hogy az Európai Unió dönthessen a magyar lakosság akarata ellenére is, mert egyrészt az Uniónak van igaza, másrészt mindannyian uniós állampolgárok is vagyunk, jogunk van kettős identitásunkból fakadóan az európai érdeket a magyar érdek elé helyezni. Úgy vélem, egy ilyen kijelentés egyenértékű volna a politikai öngyilkossággal.
Akkor most mi lesz? Egy dolog látszik biztosnak, bukni fogunk. És talán az is, hogy közben nagyon szégyelljük majd magunkat.
